csütörtök, június 16, 2011

Fruzsi és Soma



Kívül teljes ellentétei egymásnak, belül két érzékeny kópé, teljes összhang. Amolyan egymás nélkül nemmeglevős, egyhúronpendülős, együtt alvós, sokat kacagós, susmugós, jajjdehiányzós, egymás szemébe nézős. Barátság?
  

csütörtök, június 09, 2011

Virsli

Zsombor még mindig a szinte semmit nem mondnál tart, de hangokat remekül tud utánozni, ajtónyikorgás, porszívó, mixer, fúró... jöhet bármi, valamint Soma ajkát elhagyó bármilyen artikulálatlan valamit hűen vissza tud adni. DE ma megtörte Nyivákoló Hangutánzó pályafutását.

Egy férfihoz a hasán keresztül vezet az út - tartja az elcsépelt mondás. De már milyen korán? Íme a bizonyíték. (Nem éppen ezt a szót várom már nagyonnagyonnagyon régóta, de édes el kell ismernem.)
 
       

Önvigasz

Tegnap elkezdtem írni... Olyan feszült vagyok, hogy a jó dolgokat is alig látom...

Aztán kisírtam magam. És rájöttem, hogy nem a legjobb megoldás a nyavajgás.

Vannak dolgok amiket túl kell élni. Pillanatnyilag nincs mit tenni, csak kivárni. Tőlünk független dolgokat sajnos irányítani nem tudunk, csak kitartani amellett, hogy vagyunk olyan kitartóak, hogy kitartunk. És remélünk. Pozitívan, bár baromi nehéz. De a gyerekszag doppingszer, úgyhogy van miből meríteni.
Az anyaság meg ezerarcú, aki benne van érti csak igazán mennyire. Ha sok a nyűg, akkor kiabálósabb, türelmetlenebb, nemjátszósabb vagyok. És a gyerek nem érti miért. És mentség sincs az ilyesmire. Aztán amikor nem vagyok kiabálós és türelmetlen akkor meg dolgozom. Szóval jó játék ez.

És ez még csak egy icipici szelet.

Nem vagyunk szerencsés alkatok. Amink van (lelki és tárgyi értelemben is) meg kellett küzdenünk. Most kerültünk olyan helyzetbe, hogy valamiféle ajándéknak tekinthettük Jácint itthonlétét illetve hobbi és közérdekű tevékenységét. Ami jó a városnak - "A bácsi aki a mozit vezeti.", és nekünk is. Ki ne szeretné azt, hogy amikor szüksége van a párjára, akkor az ott is terem. Főleg ha az más ember normál munkaideje alatt történik. Imádom, hogy a gyerekek ritkán vannak rángatva a "csak mert muszáj" miatt. Tudom, hogy ez nagyon keveseknek adatik meg. Szóval ajándék ez, tényleg. És addig tart, ameddig tarthat. Elfogadom (igyekszem elfogadni). Így már a helyzet sem olyan borús.

A megszokhatatlan bizonytalanság fáj a legjobban az egész történetben.
  

szombat, június 04, 2011

Rág, rág, berág, nyammog

Ilyen az életünk mostanság. Valahogy semmisincs a helyén. Én a leginkább.

De Somának is elege van az oviból. Igazándiból azért jár, hogy én/mi dolgozni tudjunk. Szomorú. Az óvoda fogalma számomra egyébként sem esik egybe ezzel a valós intézménnyel. Nagyon nem. Somának barátai sincsenek. Vagyis vannak, de minden szülő elzárkózik attól, ha arról lenne szó, hogy átjöjjenek, vagy átmenjünk. Nem értem, mert ha nem is bírják a fejemet, akkor is a gyerek(ek) miatt erőt lehetne venni magukon. Szóval nem és nem. Még megismeni sem akarnak. Soma meg kuncsorog, hogy menjünk fel a Lacikához, Danihoz, Fruzsihoz, Ricsihez, Kikihez... De azok szüleinél csukott fülekre talál a kérés. Ilyenkor nagyon összetud facsarodni a szívem érte. A múltkor Fruzsival majdnem összejött egy találka, a gyerekek már alig várták, sőt most is várják (mivel mindenki megígérte)... de Fruzsi anyukája sokat dolgozik, így nem találnak megfelelő időpontot nekünk. Jujj. És persze az oviban dögmeleg van, aludni egyáltalán nem tudnak a hőségtől. Főleg az udvaron vannak, és Soma benti molyolós játékára így nincs lehetőség. Egyébként Soma hisztifaktora még mindig magasabb az átlagosnál. Mindig talál okot rá.

A legnagyobb gond az azonban, hogy Jácint nyugdíja veszélyben van. A hírek elkeserítőek. Nem volt/van könnyű időszakunk... Az egész család KO. Minden bizonytalanba kúszik át, ha Jácint alól kicsúsz a talaj. Hogyan lesz így házunk, hitelünk? Kész káosz az egész! Persze biztosan talál valami munkát (csak optimistán, ugye?). Még fiatal. De nekem is kell munka... Ez túl sok egy házvásárlás előtt álló családban. És persze a lakásunkért sem állnak sorba. Egyetlen reményteljes vevőnk "kicsi" cimkével odébbált. Hát nekünk is ez a gondunk. Tehát mindenképpen eladjuk a lakást. (Csak vennék már!) Így azonban lehet, hogy csak (3 szobás) panel lesz belőle.

És persze itt van a grafikai tevékenységem is. Szeretem, ha van olyan kreatív dolgom ami túlmutat két édes szőke kobakon. De kicsit furdal is a lelkiismeret, hogy itthon lenne a helyem, mellettük. Ehelyett PiciMama napi szinten jön vigyázni Zsomborra. Akit csukott ajtóval vagy sétával kell leválasztani rólam. Én meg ülök a gép előtt és dolgozom (ebben a hőségben). Annyira kettős ez az egész, mert hiába háborgok belül, mégis lubickolok a munkában. Mert ilyenkor értékes lénynek érzem magam, és a megrendelőkkel folytatott beszélgetésekben nincsen szó pelusról, etetésről és egyéb kiskorúakkal kapcsolatos dolgokról sem. Vagyis jó érezni, hogy anyai létemtől elválasztva is tudok létezni. Hát igen, igazából nincs hova menekülnöm (igen, igen 4.5 év után van ez így) a különálló, de hozzám kapcsolódó "testrészeimtől". És ez valahol kompromisszum ezügyben. Szó se róla szeretek a fiúkkal lenni. Zsombor ha nem növeszt éppen fogat, akkor algyali kópé, aki nem hagy egy pillanatig sem unatkozni. Somáért meg általában én megyek az oviba, onnan meg a játszótérre (vagy könyvtárba, vásárolni), hogy nekünk is legyen saját időnk. Próbálkozom, de tele vagyok kétségekkel anyai képességeim minőségéről. De persze csak azért, mert van rá időm, hogy ilyeneken nyavalyogjak. (56 pizsama videók nézése után vagyok.)

Szóval most rendesen küzdök az enyémléttel.
 

csütörtök, június 02, 2011

Szemöldökfelvonós

Nyár van. Az oviban ezért nem kell fogkefe már! A gyerek sem érti.