Soma félelmei

Soma hisztijei a költözés után enyhültek, bár nem szűntek meg. Már nem olyan megvigasztalhatatlan ordítások ezek, hanem mindig látszik a (látszólagos) ok. Még mesét akar nézni. Nem akar oviba menni. Nem akar sehova menni. Szinte ezekre redukálódott le a dac. Igazából az ismeretlentől való félelem munkálódik benne. > Nem érhet baj, ha itthon vagyok a jól megszokottban. Még ha tudom, hogy tuti helyre megyek (pl. Lego kiállítás), akkor is nehéz változtatni.  < Az ovi is ezért síró-téma. Persze amint bemegy a közösségbe, már meg is szűnt a külvilág/család számára. A múlt héten a szülőin kiderült, hogy nagyon jól eljátszik odabenn, de a közös tevékenységekbe nem akar bekapcsolódni. Kezdenek barátai lenni. Sőt Soma Somával nagyon egy húron pendül, s többször volt már hogy csapatban átlépték a csintalanság határát is. Beszokott, mondták az ovónői. Mondjuk a másik Soma is édes kiskrapek (és ők is nemrég költöztek Győrbe), Somám barna változata, ugyanaz a testalkat, sűrű-hosszú szempilla, nagy szemek, még majdnem egymagasak is. Ja és persze ugyanaz az udvarias, választékos beszéd és az érdeklődési kör is (lego ninja + hot wheels autók + nagyon fiús játékok – hősök, szörnyek…). Szóval a barátra találás reményeim szerint nagyon jó úton halad és nagyon jót tehet a fiamnak. Pláne, hogy Patrikkal is alakulnak a dolgok. Talán rájön ez az érzékeny lelkű kismaszat, hogy érdemes oviba járni, újat felfedezni, szóval változtatni, mert ha megtaláljuk az újban, a másban a jót, akkor sokkal jobb lesz nekünk. Neki. Sajnálom, hogy a régebbi tapasztalatai nem ezt támasztják alá, és a belső mozijai mindig ezt a hezitálást (nem akarom!-ot) váltják ki belőle. Érzem, hogy ő maga is dolgozik a félelmei leküzdésén, már csak a hiszti-intenzitás csökkenésből is erre gondolok. Persze én is segítek amiben tudok. Főleg, hogy a legnagyobb változást mi idéztük elő a Győrbe költözéssel. De talán pont ennek jó volta segíti őt, ez az amiért képes küzdeni. Hiszen tényleg nagyon szereti a lakást, a nagy tereit és sohasem emlegeti a régit. Tudja, hogy a Mamák jönnek hozzánk, barátok szintúgy (szinte minden hétvégén). Nincs veszteség a múlthoz képest, csak nyereség. Bár a Fruzsi hiánya néha fáj egy kicsit neki. (De ezen is ügyködöm.)

Ugyebár kétkezessége megállapítást nyert. Nagyon ügyes mindkét kezével, de mégis van benne egy gát amiért nem rajzol. Ha elkezd egy tevékenységet kétszer át kell gondolnia, hogy melyik kezével mit fog csinálni. Szóval elbizonytalanítja a dolog. Így elkezdtünk vele Ayres terápiára járni, ami az agyféltekék összehangolása mozgásos feladatokkal. Nagyon élvezi. Marika néni - aki tartja-, olyan jól felépített és motíváló dolgokat csináltat a gyerekekkel, hogy Soma szeme felragyog amikor meghallja hogy hova megyünk, és ugrik (egyedül, magától) bele a cipőjébe, veszi kabátját… Másik anyuka kérdezte, hogy mi miért is járunk ide, nem érti! Ahogy elnéztem a gyerkőcömet, majdnem én sem. Tele energiával (de nem az az otthoni szöcske-stíl), szabályokat követve, ügyesen, pontosan, maximumra törekedve (igen, igen!) végzi a dolgát. Persze kacag, bohóckodik közben, de amit kell azt megcsinálja, s örül a sikerének. Ha tudja mondja. (Az oviban hiába tudja a verset, nem mer kiállni és elmondani.) Érzi, hogy figyelnek, jól figyelnek rá. Nagyon jó szakemberhez kerültünk. Marika néni már az előzetes felmérés során a félszavaimból is pontosan rátapintott Soma lényegi dolgaira. Elsőként arra, hogy ő először a szemével/agyával tapasztal, s amikor odabenn már minden lehetőséget, eshetőséget lejátszott, akkor jöhet a megvalósítás. Ezért állt kiskorában akár egy órán keresztül is egyhelyben a játszótéren, figyelve a többieket, majd egyszer csak elindult és a falmászásban kiteljesedett. Az első foglalkozáson is főként megfigyelő volt, nekem meg ott kellett lennem, mivel amibe bekapcsolódott abban bíztatást várt és így kapott is. Mára már csukott ajtó mögött is megy a dolog. Egyébként azt mondja, ritka az ilyen 50-50%-os kezű kisgyerek erre a korra. Pedig Soma tényleg ilyenfajta hatékonyságú a kezeivel. Ami jobbra esik azt jobb kézzel, ami balra esik, azt bal kézzel csinálja. Ma rajzolt (ebben is fejlődünk kérem!) egy szemüveget nekem, na ezen aztán jól kijött minden, bal kézzel kunkor, karika, vonal, test középvonalánál kéz csere, jobbal megigazítja a vonalat, karika, kunkor. Nagy vigyor. Na erről beszélünk.
Nagyon aranyos volt Som, mikor megkérdeztem Tőle, hogy szerinte melyik keze mire való. Azt mondta: A jobb írni, a bal enni. Egyébként egyértelműen jobb szemes, jobb füles (jobb szemmel kukucskál, jobb füllel hallgat). Nagyon kíváncsi leszek a végére. J

Egy kis történet:
Soma nem akar napos lenni. Kedd reggel és szerda reggel is ennek a skandálásával telik. Bíztatom, hogy biztosan ügyes és nem hiszem, hogy minden nap ő lenne a napos. Biztosan ma (szerdán) már nem ő lesz. Hazajön. Sír, hogy bizony megint ő volt a napos, és holnap nem megy oviba, mert megint ő lesz. Reggel Apa viszi, elfelejt rákérdezni a dologra. Délután én megyek érte. Felháborodottan közli velem, hogy megint ő volt, és hogy brühühü. Megkérdezem Zsike nénit, hogy mégis hogy van ez. Mire kiderül, hogy Soma a csoport legügyesebb naposa (vegyes csop. , vannak nagyok is!), mindent megcsinál amire kérik, emlékszik a szokásokra, sorrendekre, nem burogat, precíz. Tényleg ügyes. Szegény gyerek, csütörtök délutánig kellett várnia arra, hogy elhalmozzuk dicsérettel és puszikkal. De napos továbbra sem akar lenni. Ki érti ezt? Mondjuk az egy hét naposság szerintem is egy kicsit hosszú.

Az érzékenységi fokát úgy tudnám érzékeltetni a gyereknek, hogy vasárnap hatalmas krokodilkönnyekkel végigsírta (több mint fél órát) amint az anyja - aki 12 éves kora óta nem korcsolyázott – NEM esett el egyszer sem a jégen. Féltett. Ennyire. Ő maga megpróbálni sem volt hajlandó, bár otthon már korcsolyacipőt akart magának. Lehet, hogy meg/kinézett a könnyei mögül egy profit és most már tud is? J
  

Eltettük Kapuvárt

... avagy, hogy ne mondhassuk, hogy dunsztunk sincs Kapuvárról. Hát van.

Somával gyűjtöttük minimál stílusban, a Szállás-Ovi-régiOtthon háromszögben.

Érdekes hogy egyébként Soma képes velem több mázsa követ, botot, miazmát hazacipeltetni, de amikor most feladathelyzetbe került, megelégedett a két kavics, három gesztenye mennyiséggel.

Az üveg most ott áll a polcon, számomra megtöltve érzésekkel és gondolatokkal - a tapintható dolgokon kívül -, de a többieknek egyenlőre nem több mint látványelem.
 
(2011 okt. 31.)

Huss...

Vasárnap elköltöztünk. Majdnem. A teherautó elvitte amit csak lehetett. De persze csomó cuccunk van még ebben a lakásban is, de még mennyi!
Rengeteg munka van/volt a győri otthonunkon... Ahogy múlt az idő, úgy derült ki, hogy mennyire sok. Egész héten ide-oda utazunk (Hű de sok az az 50 km!) és dolgoztunk (mindent mi csináltunk - kis pénz, kis élet).
A gyerekekre mamák vigyáztak. Még az ezer dolog mellett is nagyon tudtak hiányozni. Zsombor még meg is betegedett közben (kötőhártya gyulladás). Rettenetesen elfáradtunk, agyilag, fizikailag. Még a héten a szálláson, aztán holnap Soma elbúcsúzik az oviban/tól és huss...

Mindjárt hazaérünk.

Ízelítő a lakásból (gyerekek szobája, ami legalább kész van):

Két kis kép a gyerekek ágya felett jelzi, hogy melyik kinek a birodalma. Ugyanis szeretnénk egy szobába rakni a fiúkat. Ezért Zsombor is kapott egy ugyanolyan ágyat mint - annó két évesen - Soma.

   

A helyzet kulcsa

a kezünkben van! Visszaszámlálás indul!
  

A sehol szélén...

Zsombor azt mondja: Baba haza!
 

A Süni Süni lesz

Avagy Somát felvették a Sün Balázs Óvodába.

Fényképes levelemre ezt a választ küldték:

" Helyes Kölyök, Jöhet! " :) :) :) :)

Nagyon tetszik ez a hozzáállás. Így is lehet ezt. Ezt mondom én jó kezdetnek.
Soma hamarosan megismerkedhet a Narancs Süni (vegyes) csoporttal...
Holnap beiratkozás.
 

A fehér nadrágok kora lejárt

Minden kisgyermekes anyuka tudja, hogy fehér nadrágot csak akkor érdemes felvenni, ha körülbelül két másodpercig tartózkodunk még együtt csemetéinkkel. Bár az alatt a mikroidő alatt is történhetnek földrengések, de ha az nem is, a nadrágnak annyi. Szóval az elmúlt pár hétben kimerítettem a fehér nadrág illetve szoknya tárházamat a bank-közjegyző-ügyvéd látogatásaink alkalmával. És úgy tűnik a közeljövőben nem is lesz rájuk szükségem. Az eladósodásunk csodásan alakul. Elvileg 15 nap és indulhat az újabb költözködés.

Sok-sok sötét munkaruha kell majd ezentúl...
 

Szállás

Hétfőn lesz két hete, hogy a Szállásunkon vagyunk kedves ismerőseink határtalan kedvességének köszönhetően. Minden nap máshogy, máshol alszik mindenki. Ki jobban, ki kevésbé. Keressük a helyünket. A lakás akkora mint a mi majdanink, és előre láthatóan sokkal élhetőbb lesz ez a méret nekünk. A fő különbség abban rejlik, hogy itt egy hatalmas terasz van, ami elsőre fő irigykedésem tárgya volt, aztán beláttam mi ehhez még kicsik vagyunk. Vagy ezerrel süt a nap, vagy szél zúgatja, vagy eső veri. Még ruhákat sem merek kiteríteni, mert a vad nap kiszívja, a vad szél elfújja. A gyerekek meg nem értik miért nem hagyom (ugyanezen okok miatt) kimenni őket a teraszra. Pláne, hogy a jobb kilátás kedvéért korlátot is másznának. Jujj! Pláne most nehéz féken tartani őket, mert betegek (és remek szobafogság van). No nem a költözésbe betegedtek bele, hanem egy vírus támadta meg a torkukat, így mini DartVaderek rohangálnak a lakásban, a ramaty időre való tekintettel Verdákat illetve "tüttü, auto (igen, igen, még egy halvány u is hallatszik)"-t követelve. Hitelügyintézésünk folyamatban. Épp ma adtuk be a papírokat... olyan zavarbaejtően nehéz lett tőle szívem. Tervezni tizenévre ebben a világban? Megőrültünk mi? Meg, és akarjuk! Szóval jelenleg közel agyhalottként tengődöm, egy-két plakáttervezés és egy bababörze szervezése (átválogatott ruhakupacok) közepedte. A maradék energiámmal pedig elrohant egy cica gondolatban a győri lakásunkat festem, rendezem be... elméleti síkon szépen alakul.
  

Dobozolós pszichodráma

Rakodás közben volt időm pokoljárni és repülni a boldogságtól, ugyanazon okból: KÖLTÖZÜNK!

Azt gondoltam sutty-sutty becsomogolom a mi kis motyónkat. Aztán közben rámjött a sohasem lesz ennek vége érzés. Vagyis nézve a jó oldalát a dolognak: nagyon jól tudunk pakolni kis helyen is. Csakhogy most mindezt be is kell csomagolni. Sőt úgy, hogy két hónapra való cuccot egy másik ideiglenes szállásra kell átszállítani. Amely holmiknak meg kell felelnie az évszakváltozás kritériumainak is. Még belegondolni is durva. De persze meg lehet csinálni, mert már rengetegszer, rengetegen megtették. Csakhogy nálunk épp a pakolós napok alatt megdöntődött az évszázados melegrekord. Mikor máskor, nem? Szerencsére a gyerekek már kimentek Picimamáékhoz szerdán egy napra. Mi kaptunk pakolóidőt, a gyerekek meg levegőt. A családiházban sokkal elviselhetőbb volt a hőség, mint itthon. A teendőink meg a meleg növekedésével nemhogy csökkentek volna, hanem szinte nőni látszottak. A gyerekek meg maradtak mégegy, meg mégegy napot. A kilátástalanság kezdett porbadönteni minket. És még csak a fizikai részről beszéltem. A harmadik emeletről hurcolkodunk a pinceszintre. Ez főleg Jácintot viseli meg. No meg a parlagfű is pont most szórja magvát, az istenadta. Jácint pedig érzékeny rá. Bár az allergia engem kapott először karjaiba, por és mifene allergiám kiütött rendesen. De pakolok rendületlenül, mert muszáj. Már jól vagyok, ahogyan a dolgok nagyrésze is becsomagolva vagyon. A pollenek viszont tarolnak, és nem nézik, hogy férfitársamnak jobb dolga is lenne a zombi-állapotnál. Még mindig nem látom a végét a dolgoknak, de holnap már vár az ideiglenes otthonunk... Kezdődhet az átcuccolás. Valahogy sokat várok ettől.

Som extrán nyűgös, amit nem is csodálok. Hisztimanónk költözés-feldolgozása igencsak nehézkes. És persze a szokásos sikítós-vagdalkozós stílusban próbálkozik. Elképzelni a jövőt, amikor még a tegnap-ma-holnap viszonyának megértése sem tiszta. És persze én sem tudok valótlan rózsaszín világoskék álmokat vázolni neki, hanem csak arról tudom biztosítani, hogy nagyon szeretem, és bárhová is megyünk együtt leszünk - a mi kis családunk -, és ahol szeretet van, ott minden csak jó lehet. Zsombor még nem fogja fel a dolgokat, talán a változást majd azért ő is megérzi. Egyelőre azonban nagyon vidám, pláne ha a közelemben lehet. Érdekes viszont, hogy a Mamáéknál is remekül elvolt nélkülem. Pedig ezidáig csak egyszer, egy éjszakát töltött - húsvét után - náluk. Bár most ott volt vele a tesója is, sőt Katinagyi is rendszeres látogatójuk volt. Szóval az előbb említett szeretet több forrásból is biztosított volt. Sőt az enyém/miénk is ott lebegett fölöttük több kilométeren átívelve. Két szipogás és több tonna holmi dobozba pakolása között rettenetesen hiányoztak a srácok. Közben meg örültem, hogy a bizalom-hálónk ilyen jól működik.

És persze a box a fejemben még mindig tart. Pro és kontra érvek harcolnak a jól döntöttünk-e ringjében. Még mindig fájdítom a kis kertemet (sőt még teraszom sem lesz). De amikor itt az erkélyemen látom száradni/kókadni a növényeimet, nem is értem a dilemmámat. Na persze a kiülök kicsit, illetve a had fussanak az udvaron a gyerekek nem lesz megvalósítható a jövőben. De majd futnak a játszón. Én meg minek ülnék ki a szmogot szívni? Na azért a pozitív gondolatok (csuda helyre megyünk, egy jó kis lakásba) viszik a meneteket, de gyanítom KO nem lesz belőle. Fene a nyammogós-rágódós fajtámat!

Nehéz feladni dolgokat. Álmokat kergetni viszont oly jó...