Dobozolós pszichodráma

Rakodás közben volt időm pokoljárni és repülni a boldogságtól, ugyanazon okból: KÖLTÖZÜNK!

Azt gondoltam sutty-sutty becsomogolom a mi kis motyónkat. Aztán közben rámjött a sohasem lesz ennek vége érzés. Vagyis nézve a jó oldalát a dolognak: nagyon jól tudunk pakolni kis helyen is. Csakhogy most mindezt be is kell csomagolni. Sőt úgy, hogy két hónapra való cuccot egy másik ideiglenes szállásra kell átszállítani. Amely holmiknak meg kell felelnie az évszakváltozás kritériumainak is. Még belegondolni is durva. De persze meg lehet csinálni, mert már rengetegszer, rengetegen megtették. Csakhogy nálunk épp a pakolós napok alatt megdöntődött az évszázados melegrekord. Mikor máskor, nem? Szerencsére a gyerekek már kimentek Picimamáékhoz szerdán egy napra. Mi kaptunk pakolóidőt, a gyerekek meg levegőt. A családiházban sokkal elviselhetőbb volt a hőség, mint itthon. A teendőink meg a meleg növekedésével nemhogy csökkentek volna, hanem szinte nőni látszottak. A gyerekek meg maradtak mégegy, meg mégegy napot. A kilátástalanság kezdett porbadönteni minket. És még csak a fizikai részről beszéltem. A harmadik emeletről hurcolkodunk a pinceszintre. Ez főleg Jácintot viseli meg. No meg a parlagfű is pont most szórja magvát, az istenadta. Jácint pedig érzékeny rá. Bár az allergia engem kapott először karjaiba, por és mifene allergiám kiütött rendesen. De pakolok rendületlenül, mert muszáj. Már jól vagyok, ahogyan a dolgok nagyrésze is becsomagolva vagyon. A pollenek viszont tarolnak, és nem nézik, hogy férfitársamnak jobb dolga is lenne a zombi-állapotnál. Még mindig nem látom a végét a dolgoknak, de holnap már vár az ideiglenes otthonunk... Kezdődhet az átcuccolás. Valahogy sokat várok ettől.

Som extrán nyűgös, amit nem is csodálok. Hisztimanónk költözés-feldolgozása igencsak nehézkes. És persze a szokásos sikítós-vagdalkozós stílusban próbálkozik. Elképzelni a jövőt, amikor még a tegnap-ma-holnap viszonyának megértése sem tiszta. És persze én sem tudok valótlan rózsaszín világoskék álmokat vázolni neki, hanem csak arról tudom biztosítani, hogy nagyon szeretem, és bárhová is megyünk együtt leszünk - a mi kis családunk -, és ahol szeretet van, ott minden csak jó lehet. Zsombor még nem fogja fel a dolgokat, talán a változást majd azért ő is megérzi. Egyelőre azonban nagyon vidám, pláne ha a közelemben lehet. Érdekes viszont, hogy a Mamáéknál is remekül elvolt nélkülem. Pedig ezidáig csak egyszer, egy éjszakát töltött - húsvét után - náluk. Bár most ott volt vele a tesója is, sőt Katinagyi is rendszeres látogatójuk volt. Szóval az előbb említett szeretet több forrásból is biztosított volt. Sőt az enyém/miénk is ott lebegett fölöttük több kilométeren átívelve. Két szipogás és több tonna holmi dobozba pakolása között rettenetesen hiányoztak a srácok. Közben meg örültem, hogy a bizalom-hálónk ilyen jól működik.

És persze a box a fejemben még mindig tart. Pro és kontra érvek harcolnak a jól döntöttünk-e ringjében. Még mindig fájdítom a kis kertemet (sőt még teraszom sem lesz). De amikor itt az erkélyemen látom száradni/kókadni a növényeimet, nem is értem a dilemmámat. Na persze a kiülök kicsit, illetve a had fussanak az udvaron a gyerekek nem lesz megvalósítható a jövőben. De majd futnak a játszón. Én meg minek ülnék ki a szmogot szívni? Na azért a pozitív gondolatok (csuda helyre megyünk, egy jó kis lakásba) viszik a meneteket, de gyanítom KO nem lesz belőle. Fene a nyammogós-rágódós fajtámat!

Nehéz feladni dolgokat. Álmokat kergetni viszont oly jó...