szerda, március 30, 2011

Sziporka

Teát iszom (zöldet, citromosat). Soma nézi, majd megszólal:
"Azt mondja a tea, bonyolult a szervezeted."
 

kedd, március 29, 2011

Jó dolgom van, vagy jó dolgunk van?

Ki süt a gyerekeknek este 8 után palacsintát? Na ki?
Hát nem én!
 

csütörtök, március 24, 2011

Hajdanán

...volt ilyen is az Öregapám.


  

Az Öreg

A sorozatgyártást egyszerűen nem tudja abbahagyni a mi kis családunk. Ahogy Argentína és Mexikó sem, de az ő okaik egyértelműek (péz). Nekünk mi okunk van rá? Semmi. Talán csak nem ilyenek vagyunk? Ez az epizód igazi magyar valóságshow lesz.

Öregapám jópár éve egyedül van és szinte a kutya sem néz feléje. Mára az én lelkiismeretfurdalásom is elmúlt. Van/volt szakszolgálat aki kitakarított, van/volt orvos aki a retkességből fakadó betegségeket gyógyította, van/volt szomszédasszony aki rányitotta az ajtót (némi pénzmag fejében), van/volt gazdaggyerek-feleség aki látogatta. Nekem nem volt szükségem arra, hogy a szitkozódásokat hallgassam, hogy a szagát szagoljam, hogy a mocskot lássam. Akinek a nemfürdés és a kosz a közege (gondolatok is ezzel szinkronban), azon nem lehet segíteni. 88 év, szép kor, de ilyen hazug életet ritkán láttam. Ja, nem halt meg az öreg, csak bevonult az öregotthonba. Tegnap. És igen jól tette. Csak ki ne rúgják onnan. Remélem bírni fogják az észosztást - Polgármester vótam, kitüntettek... stb. Bár talán közegére talál. Csak az a mindennapos fürdés ne volna. Ej-ej, kemény az élet!

Na ez a felvezetőkör volt.

Tegnap meglátogattam. Így fogadott:


Próbált egy kakast becserkészni nekem (Leszámolás Tokióban a tyúkudvarban). A tyúkot sikerült az első körben elkapni, a kakas nem adta könnyen magát. A torkán megsebesített kakas elszaladt, majd a pajtába terelve a nyúlketrec mögött megbújva szemezett velünk, de megfogni nem tudtuk. Illetve én csak tisztes távolból szemléltem a dolgot. Ami oly távolinak tűnt. Az öreg nem adta fel, hirtelen fürge lett, sámlira ugrott fel, ketrec elé térdelt (állítólag a lába van nagyon oda), és vadul kergette a szerencsétlen baromfit. Mindhiába. Mintahogy azt is mindhiába kérleltem, hogy hagyja abba az üldözést. Se jószág, se semmi nem kell nekem. Én naív, azt hittem beszélgetni fogunk (mert ugye lett volna miről). Pedig ő olyat sohasem tett. Nekem szónokolni pedig nem nagy mulatság. Úgyhogy az Öreg üldözött, én meg kattintgattam párat. Hidegen hagyott a beteg-öreg ember. Furcsa érzés, hogy tudok ilyet is. Sőt még rötyögtem is magamban. Láttam magam előtt, hogy hogyan ugrik majd egymásnak a másnap reggelre odarendelt háromtestvér (Gyuszi-Márti-Apám). Jó jós vagyok. Szegény Márti nagynéném bánatára.

És íme a film sketch:
Csodás napsütéses nap. Lerobbant ház, lerobbant Öreg a konyhában. A kamera pásztáz... Tele a ház, az udvar: szomszéddal, nyugdíjas korú egyedekkel (az Öreg gyerekeivel - két fiú, egy lány). Mindenki toporog. A nők könyörögnek az Öregnek, hogy fürödjön meg. Az meg nem hajlandó. A kamera megpihen az Öreg lapát kezén és fekete körmein. A győzködés hangjai beszűrődnek a szobába, akol a kamera originál pizsamák, ágyneműk kupacait pásztázza egy öreg bőrönd és sok nílonszatyor társaságában. A könyörgő hangok elhalnak. Vízcsobogás nem zavarja az idillt. Lassan pakolni kezd a rokonság. Az Öreg dolgait, az öreg bőröndjébe. Alatta az Öreg szónokol a kinnmaradóknak elmúlásról, nehéz időkről, - nagyon pátoszos, valahogy érződik, hogy a fele sem igaz. A kamera egy pakoló női arcra közelít. Sírhatnékja van, de nem teszi. Aztán kész a cucc. Mindenki csatlakozik az Öreghez. Aki még mindig beszél., és kiadja a parancsot, hogy a "Televízijót is vinni köll!" Senki sem mozdul. Mindenki benyögi, hogy mije fáj és miért nem lehet... A lábam... A derekam... stb. Majd a már egyszer pakolás közben mutatott nő (a legbetegebb mind közül, az Öreg lánya) cipeli a tévét a csuklómerevítős kezével, béna lábával (paralízis). Miközben az Öreg a szomszédasszony karján vonul kifelé. Ő kíséri autóhoz is (gazdaggyerek mercijéhez, egyik fiú). Másikfiú könnyeket morzsol (magát siratja - a szerk.). A gyönyörű napsugár megcsillan a dugigrakott kis bordó (Öreg lánya vezette) autó tetején, amint megáll az öregotthon előtt.
 

Láncláz

Soma vasárnap óta lázas, egyfolytában. Garatgyulladás. Ma már vérvételen is voltunk, mert tegnapelőtt éjszaka 40 fokos volt a hője. Egyébként meg Nurofentől Nurofenig van, 38,2-5 körüli magaságokkal. A kiugrás miatt csinált vizelet tesztet a doktornő, ami a fertőzésen felül pozitív cukrot mutatott. Helyben leizzadtam, de a doktornő is. Egyből teljes labort csináltatott. Soma irtó klasszan viselkedett a vérvételnél. Előtte jobban sírt, félt. Közben meg tartotta a karját és mesélt, mesélt (persze legó gépekről). Ehhez persze a kedves laborosok is kellettek. Jó ilyenekkel is találkozni. Szerencsére a cukor negatívnak bizonyult (4,96 lett, ahol 5,5-ös felső érték). Pedig már láttam a szemem előtt a sok kenyér, tészta, péksüti + fertőzés által okozott cukros életünket, amikoris Soma nem vesz magához ételt, mert nincs olyan amit megenne. Ugyanis a zöldségek közül semmit nem eszik meg, gyümölcsben meg csak az alma és a banán jöhet, bár gyümölcslé formában fogyaszt többfélét is, ha olyanja van. Szóval nagy huhh, de még mindig lázas... levert, kedvetlen.

A nagy traumát feldolgozandó, játéboltban jártunk a vérvétel után. Som egy tréler szállította markolót, és két kis repülőt választott. (Olcsón megúsztam.) Mikor hazaértünk, az egyik kisgépet egyből Zsombornak adta, de nem úgy mintha az övét adná oda, hanem úgy mint aki direkt neki hozta. Vagyis neki választotta. A boltban nem is egészen értettem miért kell neki kettő, nem hisztizett, csak szépen kérte. Hihetetlen tud lenni ez a fiú! Olvadozom...
  

Elszakadás

Az alsó szomszédunk (Anyóka) meghírdette a lakását és dühítően magas áron el is adta. Az érdeklődők még csak fel sem jöttek megnézni a mienket. Pár vacak lépcsőn múlt. A poén az hogy menet közben még emelt is az áron, és azt is megadták neki. Minket meg esz a fene nagy irigység. Vagy inkább sajnáljuk, hogy nem velünk történt az eset. És eközben örülünk is neki, hogy ilyen jól járt. (Csodás az emberi érzelemtenger!) Mondjuk a vevőt nem irigylem, ahhoz hogy jó lakást kapjon szét kellene bombáznia a lakást. Ugyanis a vízvezetékek olyannyira rozsdásak voltak már akkor is amikor mi a mienket kicseréltettük (6 éve), hogy a vízvezetékszerelő nem hitte el, hogy ezeken a csöveken keresztül jutunk mi hozzá az éltető nedűhöz. És nála se villany-, se vízvezeték nincs cserélve. Namindegy.

Szóval Anyóka (a mi harmadik nagyink) elköltözik a messzi Tirolba, a lányához. A gyerekek annyira szeretik, hogy sírni is képesek utána, ha nem jön fel hozzánk, vagy távoznia kell tőlünk. Neki is sokat jelentenek a gyerekek, Soma a "Szemefénye", Zsombor meg a "Szívecsücske". Somának próbálom is beadagolni a majdani nemlétét (nem látjuk, nem látogatjuk, szóval nincs), nem fogja fel. Még én sem. Sokat sokféleképpen segített nekünk az elmúlt időszakban. Szeretjük. Látjuk ahogy pakol... huhh. Egy életet csomagol be illetve dob ki. Sajnálom őt, mert nem önszántából költözik, de mégis ez a lehető legjobb döntés. Remélem az ő rozoga szíve nem rokkan bele teljesen a búcsúba. A mienk hasadozik. Elválás tőlünk (tényleg szinte családtag ő), a lakástól, az országtól... irtó nehéz lehet. Még egy hét, és ennyi volt. Soma minden nap csak annyit kérdez, hogy "Anyóka, ugye te itt laksz alattunk?" és a Még igen.-től megnyugszik. Pedig csütörtök nagyon közel van és akkor még egy kötelék szakad el amiért érdemes lenne Kapuváron maradni.
 

szombat, március 19, 2011

Jelek

Hiszem, hogy mindennek eljön az ideje, és minden jelekkel van tele - amit észreveszünk, vagy nem. Most is kaptam egyet. (Köszönöm!) > Jajj, nem ennyire hittérítő szagú ám a dolog! Legtöbbször megérzés-beválás az egész, én azt szoktam mondani, hogy megint nagyon aktív a banyagénem.

1. PetiKutya elvesztése megviselt, pedig nem volt már egy ideje napi kapcsolatom vele. Marika néni (PiciMama) viszont szó szerint bele is betegedett. A lelkiek okán, valamint az éjjeli virrasztások, a hidegben kutyafejet tartások miatt. Ha minden gazda csak egy kicsikét is ilyen lenne...

Megbeszéltük, hogy természetesen kell majd másik kutya, de nem rögtön és mindenáron. Úgyis szembejön velünk a lehetőség, ha elég nyitottak vagyunk rá. Az én régi szívemvágya egy labrador vagy golden retriver. Talán a rövid szőre miatt a labrador előnyösebb lenne, de az okos buci fejük és nézésük miatt akármelyik jöhet. Szóval szeretnék bevonzani egy ilyen édes négylábút. Mivel én is családi házba vágyom, lehet hogy ott lesz majd egyszer ilyenem. Bár lehet, hogy csak akkor, ha kirepültek a gyerekek és az időskori rigolyáimat egy ilyen kutyagyereken fogom kiélni. De egy biztos, lesz nekem egyszer. Kiskoromban mindig állatok vettek körül. Minden kóbor kutya amit a faluvégen-erdőszélen kidobtak (vagyis a házunk előtt) az mind nálunk landolt. Buksi volt mind. Amin senki sem akadt fenn, még a kutyák sem. Volt egy ilyen pulink - aki sakálszerű kölykökkel ajándékozta meg a környéket (valószínűleg a cafkasága volt a veszte) - akinél hűbb ebet nem is találhattunk volna. Választott ebünk Dzsoni a rövidszőrű magyar vizsla - erdésznek vadászkutya jár alapon - nem volt ilyen jó döntés. Nekünk gyerekeknek kiapadhatatlan örömforrás, viszont a szüleimnek kajla teher. Rengeteget kellett volna vadászni sétálni-futni vele. Amit nem tettek meg. Mi próbálkoztunk, de nem voltunk elegek az energiájához. Aminek ékes bizonyítékai a széttépett/rágicsált foteljeink voltak. Fajtatiszta volta másnak is tetszhetett, mert ellopták tőlünk, így szüleim nem kerültek döntéshelyzetbe. Ezután mindig megelégedtünk a soron következő Buksival. Sok volt köztük az öreg kutya, és milyen érdekes, hogy mennyire természetesen éltem meg, azt hogy ha eljött a végső búcsú ideje, akkor csak szépen bevonultak az erdőbe. Gyönyörű-szomorú választás.

2. Sokat rágom magam a fotózáson. Amit nem tudok. Csak szeretnék. Sem tudásom, sem gépem (sem pénzem) nincs hozzá. Csak szemem (mindjárt kettő). Utálom a jelenlegi kompakt gépemet (és egy másik kompaktot szeretnék). Jó lenne egy nagyobb-jobb-profibb gép, de nem biztos, hogy tudnék vele bánni. Viszont tuti képeket azokat szeretenék. Sőt, olyanokat is akár, amit felhasználhatok a munkáimhoz. Ördögi kör. Dühös vágy. De nincs veszve semmi, mert sorra olyan blogok jönnek velem szembe, amiknek a képeitől elolvadok és csak icicpicit esz belül az irigység. Olyan jól csinálják, lehet hogy ez tényleg nem az én utam. Próbálok hozzászokni a jó kocafotós címhez.
 

szerda, március 16, 2011

Tűpettyes mementó

Tűpettyek. Egy ruhán jól mutatnak, de Zsombor arcán kevésbé. Már megint. Nagyon ügyesen rág (és büszke is rá) azzal a kevés fogával, és mégis félre tud nyelni. Sok ez a sokk!

   

kedd, március 15, 2011

PetiKutya égbe megy

2000 január - 2011 március 15.

Emlékszem... amikor pici kutyaként kiválasztottuk. Már eleve keverék németjuhász kutyák kölyke volt. És ő tiszta apja. Egyből beleszerettünk. Busa fej, zsemleszínű foltok keveredtek a feketékkel (valami labrador lehetett az egyik ős). Hazafelé a kocsiban felelőtlenül azt mondtam, hogy olyan Peti forma ez a kutya. Amin később igen jókat derültek a nemPetik, a Petik nagyrésze meg megsértődött. Amit a mai napig nemigen értek. Így ezután PetiKutya lett az eb neve. Nagyra cseperedett és igen gyámoltalanra. Nagy test, édes szelíd hízelgő kutyalélek. Szerencsére a lopkovicok csak az elsőt látták. Néha vitte a vére, de többnyire otthonülő fajta volt, öblös héthatárra szóló hanggal, gazdatisztelettel. Egy ifjúkori csavargás eredményeként azonban elvesztette az egyik szemét. Vérben úszva, sántikálva tért haza harmadnap, valaki jól helybenhagyta. A macskák(!) tisztították/nyalták ki a szemét, sebeit. Így szinte nyom nélkül elmúlt minden sérülése. Az egyik szemével ugyan nem látott többé, de annak formája megmaradt, csak épp szürkére váltott az egész jobb szemgolyó. Macskákkal kötött barátsága sokszor csalt mosolyt az arcunkra. Volt, hogy mafla kutyánk a két macskának még a kutyaólat is átengedte.
2004 óta nem mi neveltük, PiciMamáéknak adtuk kölcsön, akik talán még jobban elkényeztették, mint mi. Ugyanis PetiKutya a pirítóst fokhagymásan szerette! És most egy láncon lévő 90 kilós házörzőt kell elképzelni. Aztán szép lassan elkezdett őszbe csavarodni a bundája, bár tartása még az utolsó pillanatig délceg volt... de nincs mit tagadni, megöregedett. Jajj az izületeinek, jajj a gyomrának-fogának. Odalett a foggal dióttörő képesség is. Kűzdött, nagyon, de győzött a rák. Pont most, amikor Zsombor személyében egy nagy rajongót kapott. Annyira élni akart, hogy még csendben elaludni sem tudott, az utolsó pillanatig vitték a rogyadozó lábai.


Ma reggel 9-kor altatta el az állatorvos. Egyből indultunk is PiciMamékhoz. Zsombor nem fogyott ki a vavázásból, s nem értette, hogy miért nincs sehol a kutya. Soma először nem fogta fel a kutya nemlétét, vállvonva mondta: Ne sírj, majd lesz másik. És persze biztosan igaza is van, de akit szeretünk azt nehéz elengedni. Remélem még egy darabig nem lesz ebbéli tapasztalata. Aztán mindenáron látni szerette volna a kutyát, amit egyértelműen megtagadtunk, de mivel már kezdte kapisgálni a helyzetet, méltón elbúcsúztunk Petitől. Jácint ásott egy nagy és mély gödröt a kert végében, ott lelt nyugodalmat a kis(nagy) kutyánk teste. Nagy kutyának nagy sírja lett és örökre őrizheti szeretett udvarát. Majdan bokor kerül a hant fölé. Most azonban Somával fehér kavicsokból egy szép keresztet raktunk ki rá. Soma és én is megkönnyebbültem. Azóta nem sírtam. Csak az alatt míg ezt a bejegyzést megírtam.


Nagyon szerettük.
Szeretném hinni, hogy ez a jótét(kutya)lélek továbbél valahol...
  

vasárnap, március 13, 2011

Gyerek-tanulmányút

Avagy társas és utazós viselkedésformák rövitávon.

A fiúkkal utazni jó. Nem kell különleges szórakoztató eszközöket kitalálni, elég ha az úton autók vannak. És általában vannak. De ha mégsem lennének, akkor "keresni kell" őket, vagy traktort, kombájnt és társaikat. Jóslatom bevált miként a majdani fiúkkal való utazást gondoltam. Somából indultam ki, aki tudvalevőleg gépmániás. Egy darabig kételkedtem a megvalósulásban, mivel Zsombor kutya és lómániásnak bizonyult. De mostanság bizony igazolódni látszik, hogy az autók nevű vírus is megfertőzte. Amint kiérünk az utcára (még be sem ültünk az autóba) már rákezd a tü-tűű mantrájára és gyakorlatilak utunk végéig abba sem hagyja. Esetleg csak némi brümmögés végett szakítja meg. A legédesebb az amikor a két gyerek egymás alá adja a lovat. Soma folyamatos monológban közvetíti a látott dolgokat (persze, hogy gépeket), ha nincs érdekesség, akkor sajátos költött-fantaszikus dolgokkal (megjegyezhetetlen) hidalja át az űrt. Zsom meg persze bólogat, hogy bizony ő is látja. Som dícséri a kicsit, hogy De ügyes vagy Zsombor, hogy észrevetted! És tényleg ügyes, mert egy ligetnyi fán keresztül megpillantott fehér folt láttán is pontosan tudja, hogy az bizony egy tü-tűű. Annyi a látnivaló egy utazás során, hogy mondjuk egy egyórányi folyamatos utat minden egyéb szórakoztató kellék nélkül, önszórakoztató üzemmódban abszolválnak a fiúk. Örvendetes. Vannak a kétfiúságnak is remek előnyei.
Egyébként Soma még szinte mindig antó-t mond, pedig nagyon szépen kitudja ejteni az autót is.

Szeretem ha jönnek hozzánk, de azt is ha mi mehetünk. Pláne, ha nagyon várnak minket. Ebben Liza és Szonja verhetetlen. Som pedig tud és szeret is velük játszani. Most meg már szinte csapatként működtek. (A dvd előtt bambulásban is együtt remekeltek.) Zsombor pedig járta a maga útját, ami csak néha keresztezte a többiekét. De nem volt elkeseredve, kiválóan feltalálta magát. A legjobban a horror-lépcső vonzotta (bocs, de gránitlapos, fém élvédős a drága). Egy óvatlan pillanatban (pedig gyerekzáras ajtók fenn és lenn) három fokot fel is sétált egyedül, csupáncsak az egyik kezével kapaszkodva. (Itthon a lépcsőházban is gyakorol lelkesen, de mindig van mellette valaki.) Ha nem a lépcső felé ácsingózott, akkor evett, vagy takarított. A partvissal bravúros keringőket lejtett. Egyik alkalommal például egy kupakot terelt vele keresztül a nappalin. Az idő nem éppen kirándulósnak mutatkozott (pedig ez volt a terv). Így maradt az otthoni jóféle evészet, majd végül mégis egy kis játszóterezés. Mondtam már, hogy szeretem ha jönnek hozzánk, de azt is ha mi mehetünk?!



 

péntek, március 11, 2011

Haj-jajj!

Mindig csak Zsombor aktívságán lovagolok, pedig vannak ám más csodái is. Márpediglen a haja. Ami a legtöbb képen nem is látszik, mert főként hátul hordja, kunkori formában. Amikor beizzad, akkor mégjobban begyűrösödik. Kurfli. Selymes szőke babahaj. Eddig nem járt fodrásznál, csak egy nyisszantás volt a feje tetejéről. De most eljött a fodrászolás ideje. Az elsőnek. Már napok óta edzem magam az ügyre. Mert tényleg édes a tincseivel, és igazán egy indokot sem találtam rá, hogy miért most, de arra sem, hogy miért ne. Szóval a tavaszra, megújulásra/fiúsodásra kenem a dolgot. De azért már előre sajnáltam a kis gyűrűk nélküli látványt. Próbáltam vizualizálni a majdani eredményt, eredménytelenül. Úgy alakult, hogy mindhárom fiúnál most lett aktuális a hajvágás. Zsombor volt az első a sorban. Tudni kell, hogy a bátor - ágyról leugráló - legényke minden újjal szemben (emberek, tárgyak, helyszínek...) elbizonytalanodik, mindent fenntartással fogad, de egy kis idő után feloldódik és majdnem hozza az otthoni formáját. Most kapásból nem tetszett neki a hely. Túl sokan voltak, túl közel és Gabi még a haját is bizergálni akarta. A kutyusos vállkendő sem tudta megvigasztalni, végigordította a hajvágást. Miközben lefogtuk (nagy hang - nagy erő), mart a lelkiismeretfurdalás, hogy lám itt a bizonyság, tényleg nem kellett volna bántani azt az cuki kis loknis buksit. Eközben Gabi mátrixos mozgásvilágot megszégyenítő testelhajlásokkal csattogtatta az ollóját. De aztán - rengeteg lasssú perc után - készen lett, és egy mutatós csudakerek kobakú fiatalúr lett a végeredmény. És akit elképzelni sem tudtam előzőleg, ott állt sértődötten a fodrászat közepén. A szőkeség megmaradt, de a nagy puha kurflik eltűntek, lett helyettük rengeteg erős mini hullám. És ő csak állt, állt és állt. Egy nápolyit majszolva, önvigasztalásul. Rám nem tartott igényt. Hát igen, jól belegázoltunk a lelkébe és a hajába. Aztán lassan megnyugodott és kicsikét bejárta a teret, amolyan nem felejtek ám nézéssel. Szóval csodahaj odalett, és nem adta könnyen.




Előzőleg próbáltam göndörkés fotókat gyártani, elég nehezen ment. Azt hiszem nem igazán volt jellemzője ez a haj Zsombornak. Meghatározója meg végképp nem. Úgyhogy nincs min bánkódni, csak emlékezni, hogy ilyen is volt:




Aztán jött Soma, aki igazi lovag volt. Beült. Tartott. Döntött. Sitty-sutty Gabi (meg a gép) elvégezte dolgát. Jobban szeretem ha ollóval vágják a haját, de most a rövid, praktikus haj volt a cél. És Somának minden jól áll, csak nem engedi magát fotóztatni.
  

szombat, március 05, 2011

péntek, március 04, 2011

Programosdi indul!

Gondoltam én. A Csizmás kandúr c. darabot adták a művház színpadán. Az ovisok szervezetten nem mentek rá, így gondoltam megnézzük Somával, kettesben. Kisváros kisműsor. Ha tehetitek ne nézzétek meg. Mi is csak az egyharmadáig bírtuk. (Pedig a weboldalukon olyan jónak tűnt.) Próbáltam Somát marasztalni, de mivel én is untam, - sőt a csoportosan kivonuló alsótagozatosok és más óvodás csoportok is -, kénytelen voltam egyet érteni vele. Csúsztak le a székben a gyerekek, izegtek mozogtak, nyüglődtek, de sajnos nekik nem volt módjukban meglógni. Nekünk igen. Fura érzés volt otthagyni a "kultúrát". Kis cinkosok módjára kapódtunk fel. Igen élveztük - hihi! Sőt fordítottam egyet szerencsétlen helyzetünkön és átmentünk a könyvtárba, ahol számos változatban elolvastuk a fennen említett mesét (meg jónéhány más mesét is). És több tonna könyvet is sikerült kikölcsönöznünk (mint mindig). Somát lenyűgözte a könyvtár, a könyvtárosnéniket Soma. Alig akart hazajönni. A programunkra pedig a koronát a könyvtár előtt csatornát építő gépözön tette fel. Csak mikor kockásra fagytunk, és megéheztünk, akkor tudtam rábírni Somát, hogy vegyük be a pékséget is. Szóval így szórakozunk mi. Megyünk még?!
 

szerda, március 02, 2011

Hoppá!

Zsombor 16 hónapos lett, meg nemis, ugyanis februárban nem volt 30-a. Erre mondaná Zsombor legújabb mindenre jó szavát: Hoppá! Nagyon változatosan használja, a szóból kihozható maximumot keresi. Ha kádba megy. Ha elesik. Ha sikerül. Ha nem. Ha vicces volt. Ha észrevette. Ha elrepült. ... HOPPÁ! Mind mind más hajlítással, hangerővel, mimikával. Csodaszó. Csoda felhasználóval. Aki nem a beszéd professzora, mégis a mimikájával nagyon meggyőző tud lenni. Néha az az érzésem, hogy tudna ő, de még korainak tartja a beszédet (így is megértem őt, szóval minek?). Soma másfél évesen a villanykapcsoló szónál tartott. Vagyis türelmetlenségem forrása egyértelmű. De szerencsére elvárásom nincsen, mert időm sincs rá. Turbóre úr mozgása ural engem. Ma pl fejest ugrott az ágyunkról, bele a semmibe. Egy centire a taljtól kaptam el - a hóna alatt -, szabályos fejtetőre érkezés lett volna. Ha Zsombor fenn van (és nagyonis sokat van fenn), akkor folyamatosan figyelni kell rá, ami szinte lehetetlen vállalkozás. Szóval délelött megmentettem, de ezt délután kompenzálta egy szájraeséssel a járólapon (piros, felhólyagzott valami lett a felső ajka). Szóval Zsombor olyan gyerek aki, ha tehetné kimosná magát a mosógépben. Nincs félelemérzete, nem riad vissza semmitől, kitartó, szeret kísérletezni (mi hova illik/fér bele, mire jó), ügyes (két pillanat alatt fenn van a legmagasabb helyeken is, még ha imbolyog is alatta három láda), mindezt angyali mosollyal. Most az a hobbija, hogy papírzsepi(ke)t szerez meg (az odakészített nem kihívás neki) és tépi cafatokra azt, miután megtörölte vele a száját, megfújta (szerinte kifújta az orrát), és feltörölte a parkettát, a sorrend általában változó. A vele való lét tényleg csupa örömforrás, de egyben - nem tagadom - ilyen fárasztó dologgal még életemben nem találkoztam. Minden idegszálammal őt kell figyelnem, mert vakmerősége, kíváncsisága kiapadhatatlan. Megpróbálom magam bizalomra tanítani, hogy ne rohanjak egyből utána, ha eltűnik a képből, de nehéz, mert "ismerem". Szóval megyek és leszedem, kihúzom, ilyesmi. Meg néha szétröhögöm az agyam (bár fényképezni nem vagyok elég bátor), amikor meglátom a két másodperce eltűnt Zsombort a konyhaasztal közepén hasalva Soma maradékát kanalazgatni. Szóval majdani játszótéri kalandjainkra igencsak félve gondolok. De szerencsére most még csak a hintázás öröménél tartunk. Meg a kezdeti elszaladok utáni belassulásnál, aztán csak nézi-nézi a nagyokat. Gondolom most bevés, később meg jöhet az alkalmaz. Mehetnékjét egyértelműen jelzi, ül a kissámlira, cipőjét/pulcsiját próbálja felhúzni. Amikor kezdem ráadni a harisnyát, pulcsit, kabátot, sapkát stb. nagyon készségesen együttműködik (szinte Soma szinten dugja lábát, kezét), annyira örül, hogy kimegyünk. A pelenkacsere akrobatikus mutatványai villannak be ilyenkor előttem. Ez nem lehet ugyanaz a gyerek!

Még mindig rajong Somáért, és próbálja utánozni is. Soma meg kezdi bevonni őt a játékaiba (ha olyan kedve van) és fura pofákkal megnevettetni (erre mindig kapható). Szeretnek együtt fürödni, így profin isszák a fürdővizet, de profin mosnak fogat is.

  
Mostanában sokat cumizik (ezt is képes bárhonnan megszerezni). Ínye folytonosan duzzadt, de fogai csak nem akarnak turbóra kapcsolni. Hatnál tart. A masszírozást megoldja cumival és esti szopival. Egyik sem elhagyható az életéből. (Soma pont 16 hónapos koráig szopizott.) Mint ahogy anyamatricasága is szerves része az életünknek, akárcsak a huncut mosolya.
  

Szmukli

Íme az én szuper-szmuklis fiam. Ugye elég nagy már a muszklija? Lehet belőle erős, bátor tűzoltó-pilóta?


  
Ma volt először oviban. Nagyon vágyott már vissza. Örült és örültek neki. Aminek meg én örülök. Viszont lekéstük a nyílt napot. Momentán tegnap volt. Ilyen a mi formánk.