kedd, március 15, 2011

PetiKutya égbe megy

2000 január - 2011 március 15.

Emlékszem... amikor pici kutyaként kiválasztottuk. Már eleve keverék németjuhász kutyák kölyke volt. És ő tiszta apja. Egyből beleszerettünk. Busa fej, zsemleszínű foltok keveredtek a feketékkel (valami labrador lehetett az egyik ős). Hazafelé a kocsiban felelőtlenül azt mondtam, hogy olyan Peti forma ez a kutya. Amin később igen jókat derültek a nemPetik, a Petik nagyrésze meg megsértődött. Amit a mai napig nemigen értek. Így ezután PetiKutya lett az eb neve. Nagyra cseperedett és igen gyámoltalanra. Nagy test, édes szelíd hízelgő kutyalélek. Szerencsére a lopkovicok csak az elsőt látták. Néha vitte a vére, de többnyire otthonülő fajta volt, öblös héthatárra szóló hanggal, gazdatisztelettel. Egy ifjúkori csavargás eredményeként azonban elvesztette az egyik szemét. Vérben úszva, sántikálva tért haza harmadnap, valaki jól helybenhagyta. A macskák(!) tisztították/nyalták ki a szemét, sebeit. Így szinte nyom nélkül elmúlt minden sérülése. Az egyik szemével ugyan nem látott többé, de annak formája megmaradt, csak épp szürkére váltott az egész jobb szemgolyó. Macskákkal kötött barátsága sokszor csalt mosolyt az arcunkra. Volt, hogy mafla kutyánk a két macskának még a kutyaólat is átengedte.
2004 óta nem mi neveltük, PiciMamáéknak adtuk kölcsön, akik talán még jobban elkényeztették, mint mi. Ugyanis PetiKutya a pirítóst fokhagymásan szerette! És most egy láncon lévő 90 kilós házörzőt kell elképzelni. Aztán szép lassan elkezdett őszbe csavarodni a bundája, bár tartása még az utolsó pillanatig délceg volt... de nincs mit tagadni, megöregedett. Jajj az izületeinek, jajj a gyomrának-fogának. Odalett a foggal dióttörő képesség is. Kűzdött, nagyon, de győzött a rák. Pont most, amikor Zsombor személyében egy nagy rajongót kapott. Annyira élni akart, hogy még csendben elaludni sem tudott, az utolsó pillanatig vitték a rogyadozó lábai.


Ma reggel 9-kor altatta el az állatorvos. Egyből indultunk is PiciMamékhoz. Zsombor nem fogyott ki a vavázásból, s nem értette, hogy miért nincs sehol a kutya. Soma először nem fogta fel a kutya nemlétét, vállvonva mondta: Ne sírj, majd lesz másik. És persze biztosan igaza is van, de akit szeretünk azt nehéz elengedni. Remélem még egy darabig nem lesz ebbéli tapasztalata. Aztán mindenáron látni szerette volna a kutyát, amit egyértelműen megtagadtunk, de mivel már kezdte kapisgálni a helyzetet, méltón elbúcsúztunk Petitől. Jácint ásott egy nagy és mély gödröt a kert végében, ott lelt nyugodalmat a kis(nagy) kutyánk teste. Nagy kutyának nagy sírja lett és örökre őrizheti szeretett udvarát. Majdan bokor kerül a hant fölé. Most azonban Somával fehér kavicsokból egy szép keresztet raktunk ki rá. Soma és én is megkönnyebbültem. Azóta nem sírtam. Csak az alatt míg ezt a bejegyzést megírtam.


Nagyon szerettük.
Szeretném hinni, hogy ez a jótét(kutya)lélek továbbél valahol...
  

3 megjegyzés:

Kata írta...

Részvétem, nagyon szép kutyus volt. És igen, biztos tovább él, vagy legalább is újjászületik majd!

andi írta...

szia
én is megkönnyeztem..főleg, hogy mi is hasonló cipőben járunk, az én szeretett "lány kori" kutyám is nagyon megöregedett, otthon anyukáméknál..és neki is van több betegsége, de még nem tudtuk ki mondani a végső szót..még gyűjtjük az erőt..

m írta...

Már nem is tudom, honnan érkeztem hozzád, de itt ragadtam:)
A kutyákért annyira odavagyok, de annyira, hogy el sem tudom mondani... Szépen írtad le az emlékeiteket, megindító volt olvasni... a mi kutyusunk 7 éves, még néha kajla, néha már nagymamis...
Köszönöm h olvashattam
Szeretettel
Merci