Igazi ISKOLÁS

Soma iskolakezdésével kapcsolatban valahogy nem volt nagy félelmem. Úgy alapban számítottam némi nehézségre, de nem gondoltam, hogy az leküzdhetetlen lesz. Azon izgultam csak, hogy jó kis csapatba kerüljön, és megtalálja a helyét benne. Az évnyitón megpillantott csapat (16 lány és 10 fiú) beváltotta a reményeinket. Kiemelt barátja nincs, szinte mindenkivel jóban van. Vonakodva vallja be, hogy még a lányokkal (ó borzalom!) is.
Vágyálmaim netovábbja az, hogy Soma minden reggel villámgyorsan kipattan az ágyból, majd ugyanolyan sebességgel ruhába ugrik. A hét vége felé azért néha még most is van némi verbális tiltakozás, hogy nem akar iskolába menni (elfárad), de a reggeli rituálé akkor is ugyanolyan gyorsan zajlik. És persze az elmenetel is sima ügy. Nagyon jó érzés ez, hiszen az ovi 4 éve alatt szinte mindvégig hisztivel teltek ezek a reggelek. December elején volt visszaváró buli az oviban, ahol az öt tavalyi nagycsoportost látták vendégül. Az immár iskolás fiúcsapatból egyedül Soma mondta csak (büszkén), hogy ő aztán nem menne vissza az oviba.
Ő már ISKOLÁS!
 
Soma ének tagozatos. Heti 3 énekórája van. A karácsonyi koncerten be is mutatták mit tudnak. Soma előtte beteg volt, de az én szerepelni nem szerető gyerekem önként és dalolva, - az sem zavarta, hogy félig-meddig tudja csak a dalokat - ment a színpadra. És irtó büszke volt magára. Persze én is rá. Szóval ezt is szereti.
Az órarendjébe még a néptánc is be van építve. Ebből van a legtöbb *-ja. De plusz erőfeszítést nem akar tenni ebben a kategóriában. Marad az úszás, ezt viszont még mindig nagyon élvezi. Viszont odalett a rosszevő Sománk és helyette van egy folyton enni akarónk, ami meg is látszik rajta, elkezdett "férfiasodni" deréktájban. Úgyhogy még egy sportot kellene beújítanunk neki.

Úgy tűnik a tanítónéni is teljesen rendben van, Soma szereti Emőke nénit. Kedves, de következetes és igazságos, valamint van humora. A délutáni napközis tanítónéni (Ildikó néni) azonban már kevésbé lopta be magát Som szívébe, ugyanis van oly kegyetlen és megcsináltatja a házifeladatot. Bizony. Iszony ez a szigor. A házifeladat a mi mumusunk. 1 óra hiszti, 5-10 perc tökéletes feladatmegoldás, ez az általános felállás. A hiányzás pótlása meg egyszerűen borzalom. A többi anyuka nyugtatgat, hogy náluk sem egyszerű ügy az ilyesmi, de saját bőrön érezni elég húzós. Főleg az a dühítő, hogy ha eldönti, hogy mégis megcsinálja, akkor az nagyon szép munka. Mondhatnám, hogy összedobja, de nem, tényleg szépen ír, pláne ahhoz képest, hogy balkezes. Van egy beszédes sztorim erről. Az elején húzkodták a vonalakat, írták a köröket, csészéket, kapukat. Soma sitty-sutty, jó rondán elintézte őket, vonalközöket, távolságokat sem tisztelve. Mondom neki, hogy ez nem lesz így jó, mert ezekből lesznek a betűk, és nem fog tudni szépen írni. Som rettenetesen felháborodott, hogy hogy merek én ilyet állítani, méghogy BETŰ, nem mondott semmi ilyesmit a Tanítónéni!!! Persze hamarosan betűk lettek a vonalakból, körökből (bár az igazat a mai napig nem adja meg nekem). És láss csodát mihelyst értelmet nyertek a vonalkák, kurflik, egyből sokkal szebben is mennek. Most ott tart, hogy szinte mindent leír amit kigondol. Érdekes, hogy az önállóan leírás gyakoribb (igazi fiús-hősös vonal: pl. verembe mész), mint a másolás.

A nagy sláger azonban az olvasás. Egyszerűen imád olvasni. Mindent mindenhol (vigyázat!) kibetűz, még az angol szövegeket is, és az sem okoz problémát ha pl. a Kleopátra c. könyv fejjel lefelé van a polcon. Bár egy kicsit előbbre jár az agya mint kellene, és gyakran azt mondja ami nincs is leírva, "csak biztosan az lesz a szó vége". Soma kap még fejlesztést a suliban. Heti egy alkalommal foglalkozik vele Orsi néni. Hogy mit is csinálnak, azt nem tudom, minthogy Orsi nénit sem ismerem. Úgyhogy ideje felkeresnem. Mindenesetre ha megvan Soma személyes ideje, amikor csak rá figyelnek csak, az semmiképpen sem árthat. Főként mert érzem a problémás területeket. Mint ahogy a kontroll felmérésen kb. 5 perc alatt a fejlesztőpedagógus is teljesen képben volt a gyerekkel kapcsolatban. Nagyon okos, de öntörvényű. Csak azt csinálja, amit önmaga számára fontosnak ítél. Viszont szorgalmas, ha nem a szülő kéri valamire. Jól motiválható. Tudáséhes. Szeret jól válaszolni, de nem nagyon jelentkezik. Hiányosságait remekül palástolja. Kívülálló számára roppant intelligens, jólnevelt gyerek. Remekül tart előadásokat, turbós autókról, űrről, sárkányokról, vagy bármilyen témáról, még olyanokról is amikhez egyáltalán nem ért. Nincs akadály előtte. Viszont fogalma sincs hogy reggelit-e vagy vacsorát eszünk épp, vagy hogy milyen nap van ma, vagy milyen évszak. Azt sem tudja milyen hónapban született. Szóval az időrendiség egy nagy katyvasz a fejében. Kedvenc hiszti-mondatom a következő: Majd tegnap megcsinálom! És persze jól felhergelem amikor kisomolygom. De nem bírom megállni, annyira vehemensen indulatos az a gyönyörű pofija.

A másik terület amiben óriásit léptünk előre, az a rajzolás. Nagyon szívesen és gyakran rajzol, Nekem nagyon tetszenek a figurái, mert nagyon beszédesek és némiképp viccesek is. Témája az autók, transformersek, szörnyek és persze mindent feliratoz. A betűk még igencsak változatos formában sorakoznak, nagy és kisbetűk felváltva, a szó visszafele, netán maguk a betűk is tükörben. Nekem is kreatívnak kell lennem, hogy rájöjjek mit is akart írni, mint amikor egy autó körül üt üt üt üt (t-k tükörben) felirat áll. Természetesen dudál az autó. Vagy amikor lerajzolta a családunkat négy-öt rajzon keresztül, konzekvensen: Anya, Apa, Soma és Moz feliratokkal. Szerencsére nem sértődött meg az érdekelt. Sőt, gyakran hívjuk Zsombort kis Moz-nak, amin nagyon jót tudunk kacagni. (Ezt a rajzot meg kell keresnem.)  

És hogy mutassak valami alkotást is, ezt a rajzot egy pályázatra rajzolta. Manó postázó, ahol a Télapó ajándékai készülnek. (A hóember nem hóember ám, hanem adagoló, hóember automata, bizony!)

Kezdem megszokni, hogy van egy iskolás fiam. Húha!

Hurrá iskola!

Nehéz időszakon vagyunk túl. Januártól intenzív álláskeresésbe fogtam. Rájöttem, hogy az itthoni munka nem nekem való. Nem tudok kilincselni, nem tudok magamért lobbizni, hogy kéremszépen én tudok a legeslegnagyszerűbb designt varázsolni cégének vagy valami ilyesmi. Még ha néha úgy is érzem, hogy jó vagyok és van bennem alkotóerő és némi tehetség. Bár többször érzem úgy, hogy nem vagyok jó. Vagy még inkább az az igazság, hogy olyan nagy az elvárás, és PONT AZT nem tudom, amit az adott cég keres. Mert persze MINDENT kellene tudnom.
Ha jön a megrendelés, az jó, sőt szuper, és persze maximálisan megoldom. De az én várakozós stílusomban megélni nem lehet belőle. A gyerekek is csak azt látták, hogy anya "számítógépezik", milyen kafa neki. Egyáltalán nem érezték, hogy dolgozom, hiszen rajzikálok, nem? És mivel a volt munkahelyem sem akart hallani rólam (tán mert szenya módon képes voltam két gyönyörű gyereket világra hozni), ezért elérkezvén a végső határhoz, munkába kívánkoztam. Csakhogy az állások (illetve a túl fiatal főnökök) nem kívántak egy ilyen vén tyúkkal még találkozni sem. Szóval mint látszik agyalás az volt rendesen, hogy miért is nem kellek sehova. Pedig akartam, nagyon.

Így tanultam. Két angol tanfolyamon vagyok túl. Meg persze sok-sok feszült, ideges napon. Amit persze a gyerekek hűen tükröztek vissza. Főleg Soma. Az sem könnyítette meg a helyzetet, hogy a nyár folyamán Soma már nem volt ovis, de még iskolásnak sem tudhatta magát. Soma egyébként is bajnok a változások rosszul megélésében. A nyár arról szólt, hogy lement babába, és üvöltött, sikított mindenért. Mi meg találgathattuk, hogy mi a baja. Tudta, hogy megoldatlanul nem marad az ügye. Ez adott biztonságot neki. (Gondoljuk.) Az elviselhetőségi szintje még a - legnyugodtabb - mamáknál is kiütötte a biztosítékot. Pedig a mamák mindenre találnak mentséget, nem igaz? Türelem volt a jelszó. Ez mindig akkor villant be leginkább, amikor kiabáltam már (amiért utáltam is rendesen magam). De ha felemeltem a hangom, akkor érdekes módon elkezdett hallani, látni, gondolkodni a gyerek. Bevállalt következmény talán?

Aztán augusztusban két helyre is behívtak elbeszélgetni, próbamunkára. És én úgy éreztem, hogy az egyik helyre én és csakis én vagyok az odavaló, a legalkalmasabb. De a másik helyben is kiegyeztem volna. Csalódásom határtalan volt, mert persze nem én voltam a nyerő. Sikítani tudtam volna. Hát igen, szuperszenzibilis voltát nem is tudom kitől örökölte a gyermekem. Közben meg még beadtam a pályázatomat egy Alapfokú Művészeti Intézménybe is grafika-festészet tanárnak. De arról sem érkezett semmiféle hír. Gyakorlat nélkül tanítani szerettem volna, jó kis terv volt... Néha rettenetesen optimista tudok lenni. Máskor meg, hát... igen. Pedig a tanítással kacérkodom, mióta elvégeztem egy művészetterápiás képzést. Jó terv. Sok problémás gyerek + sok alkotás = boldogabb, könnyebb élet. És ez talán nem is csak idea. Szóval így lettem én egyre elkeseredettebb, Soma meg még hisztisebb az iskolakezdés árnyékában. Isteni helyzet.

Épp egy hete (igen, igen tanévkezdés előtt 3 nappal!!!) azonban jött egy telefon, hogy mégis én lennék a kiválasztott grafika tanár. Juhé! És ezer para! Na nem, inkább kellemes borzongás. Kapok jó pár tehetséges gyereket. És alkotunk! 
Tegnap volt az évnyitó (jöv. héten indul a tanítás). Izgultam nagyon. Összevissza hadováltam. Lehet, hogy jókat is mondtam, mert 3 új kisgyerek anyukája/apukája engem választott. Azt mondtam, hogy minden gyerek tehetséges, ez a kiindulópontom, innen fejlődünk. Együtt.
Még szoknom kell a gondolatot, hogy tényleg tanítani fogok. Vicces, hogy pont most leszek tanár, ebben a különösen rázós időszakban, De azt hiszem, én már csak ilyen vagyok. Nekem nem jön semmi sem könnyen. És persze most is délutáni lesz a munkarendem. Nem túl ideális egy iskolakezdő gyermek mellett.

Soma szerencsére jól kezdte az iskolát, izgalommal telve, de mosolygósan indult neki. Egy ovis csoporttársa (Patrik) osztálytársa lett. Az évnyitó után sikerült egymás mellé leülniük a teremben. Jó indítás volt. Másnap azonban igazán időben érkeztünk, de a többi gyerkőc még gyorsabb volt, - Patrik sehol - és már csak az utolsó padban lett volna hely. Senki nem oda ült, ahova előző nap. Az első sorban azonban egy szöszi fiú mellett még volt egy szabad hely. Mintha Somát várta volna. Óvatosan megkérdeztem, hogy nem szeretne-e odaülni, jobban hallana, látna. Erre, egy szó nélkül fogta a táskáját és odaült egy vadidegen kisfiú mellé. Én meg csak paslogtam az én angyalgyerekemen. Tudtam, bíztam benne hogy kijön belőle ez a hipiszupi gyerek, mert tudom, hogy ilyen ő igazából. Csak a félelmeivel nehezíti meg önmaga és mindenki életét. Nála nincs olyan, hogy kicsit rossz. Vagy elviselhetetlen, vagy tündér, a kettő között nincs átmenet. Cuki, mosolygós, mesélős, leckét író-rajzolós angyalléte kitartott egészen csütörtökig. Tegnap délutánra azonban nagyon elfáradt. A boldog vigyori pofi ekkor váltott át a már ismert kiabálós, semmi sem jó, morcosba. Hirtelen sok lett az iskolapadban ücsörgés, ami nem is az ovi után, hanem a nyár felhőtlen szabadsága után szokatlan. Elfáradt. Ugyan órarendjük nincs még, de napi hat óra van a tervbe véve, amivel maga a tanítónéni sem ért igazán egyet. 4-ig meg bent kell lenniük az új törvény szerint. Mondjuk Som napközis lesz, így ő tényleg addig fog maradni az első hónapban. Aztán meglátjuk. Kérdés, hogy van-e lehetőségünk módosítani. Nemigen tudják rá a választ.

Egy a lényeg, Somának tetszik a suli. Már van piros csillagja is!
Remélem az ördöggyereket meg eltünteti az okos, ügyes, csillogószemű!
Én mint dolgoz(gat)ó anya remélem nagyobb segítségére leszek, mint az ezt megelőző időszakban.
   

La-la-la-laaa!

Somát felvették a kiszemelt suliba. Most már csak a kiszemelt tanítónénit kellene bevonzani.

Mióta megtudta Soma, hogy Ének-zenei általánosba fog menni, egyfolytában dalol és fütyörész... és úgy tűnik a rock-ot szereti.

Ez az új altatója (ő hamarabb tudta mint én):

Gryllus Vilmos:
Kis tücsök

Kis tücsök, kis tücsök,
minden este itt ülök.
Álmosan hallgatom,
hogy zenél a cimbalom:

Harsogón messze száll,
tétovázva meg-megáll,
áradón égig ér.
Minden éjjel elkísér.

Pengenek dallamok,
réten át, ha ballagok.
Halk zenék évszaka:
tiszta, nyári éjszaka.

  

 

Lehetséges tehetséges

Most voltam Somával kontroll iskolaérettségin. Mehet suliba... bár nem lesz könnyű menet... Vagy csak anya para és túlnyögöm? Van egy másként működő (lehetséges tehetséges) gyerekem, és kész. Akiről reggel megállapítják a nevtanban, hogy balkezes, hurrá! Merthogy minden írásos feladatnál bal kézzel dolgozott és a korábbi hezitálás is szinte teljesen megszűnt. Tehát: bal. Délben beszélek az ovi fejlesztő pedagógusával, aki elmondja, hogy Soma az utolsó két alkalommal minden feladatot jobb kézzel csinált. Például a dartsot is jobb kézzel dobta, amihez tényleg jó és biztos kéz kell. Tehát: jobb??

Az elméletem szerint az van, hogy papíron/írásban bal kezes lesz, csoportban (tömegpszichózis) jobbos, az életben meg kétkezes. Nem is olyan rossz dolog ez.
 

Hova? Hova? Hova?

Jó lenne, ha azt tudnám mondani, hogy Soma simán menjen a legközelebbi iskolába. De nem így áll a dolog. Harcolunk, hírmorzsákat csipegetünk, remélünk, kételkedünk, informálódunk...

Az előzmények tudatában én is gondoltam, de több felől is megerősítést nyertem, hogy Somának nem lenne jó, ha nyelvet tanulna első osztálytól. Bár nagyon érdeklik az angol szövegek, de a magyar szavakat sem érti meg mindig, csak használja. Angolul a hozzá közel álló dolgok nevét sem képes jól visszaadni, például a Transformers számára Sztranformersz. És ez ugyanúgy bebizonyosodott németből is egy iskolaelőkészítő jóvoltából, ahol a sagen alle Kinder-t úgy énekelte, hogy salle agen Kinder. (Persze a kicsi kapából jól nyomta.) Ha ezek egyszeri felcserélések lennének, akkor nem lenne baj, de meggyőzhetetlen a helyes szóhasználatról. Rossz rögzülés lesz a következménye. Ő jól tudja, és kész. Ez erősen mutatja a fejünk felett lebegő diszlexia/diszgráfia jegyeit. Szóval az elsődleges célunk a stabil olvasás és írás megtanulása. Minden nyelvi bekavarás nélkül.

A helyzet az, hogy a körzetes iskolánk - az Arany János  - két tanítási nyelvű* (német és angol), és ennek megfelelően egy német és egy (vagy kettő) angol osztályt, valamint egy hagyományos tanrendű sport osztályt indít. Mert erre van igény. Mondta az igazgató. És miközben vázoltam a helyzetünket, folyton a fejem fölé nézett és igyekezett hamar lerázni. Megoldásként a sport osztályt javasolta, ahol nem kell ám mindenkinek olyan nagyon sportolnia, mert csak az osztály fele lesz emelt óraszámú sportból (judo, szivacskézi, teremfoci), a másik fele hagyományos tanrenddel németet tanul (csak sima óraként). Hurrá! Mondjuk ez a megosztott osztály mégjobban kiverte nálam a biztosítékot mint a többi nyelvi osztály, mert hol marad az összetartás, az osztályközösség ilyen megosztottság mellett? Még azt megértem, hogy sokan szeretnék, ha tanulna a gyerek nyelveket, tényleg ilyen világ ez. Csak azt nem látják, hogy mennyi rejtett diszlexiást nevel a korai** nyelvoktatás a sima, okos gyerekből is. Szerintem. Szóval tanuljon meg minden gyerek írni, olvasni, és amikor ez már tutin megy, akkor bármit képes beszívni az ifjúság, mert biztos alapjai vannak az építkezéshez. Szerintem. Na, akkor sport osztályba menjen Soma? Na neee! Sportoljon a gyerek, persze, mert kell a mozgás, a testi aktivitás, hogy a mai oktatás által diktált rettenetes tempót bírni tudják a kölykök. De ne elsőben dőljön el, hogy ki legyen élsportoló, vagy nyelvzseni nem? Így lesz a jó képességű gyerekből szorongó, frusztrált, önértékelészavaros, - tovább megyek, - vagy éppen kezelhetetlen, lázadó gyerek. Mert nem kiválóak, illetve nem pont a rájuk erőltetett dolgokban kiemelkedőek, de az nem számít. Nem véletlen, hogy sorra alakulnak a tanulást segítő, a fejlesztést célzó klubok, körök. A mi esetünkben ha jó iskolát választunk, akkor is sanszos, hogy igénybe kell vennünk plusz segítséget. De nem mindegy, hogy azon is kell-e dolgoznunk majd, hogy az iskolában "tanultakat" is kompenzáljuk.

*Angol nyelven folyik néhány tantárgy oktatása. Én egy harmadikos angol órát láttam, full angolul, egy magyar szó nélkül (csak a gyerekek nevei nem voltak angolosítva). Az édes szőke kislány még amit tudott, azt sem merte, pedig tudta, mert bemutatóóra volt. Soma megfelelőjét láttam benne. Ja és felvetődött bennem, hogy érti-e, amit mond az osztály 80%-a?
** Ha otthon bármilyen más nyelvet napi szinten ért, hall, beszél a gyerek, az más. Sőt, az a tuti.

A körzetes iskola mellett csak az szól, hogy gyalog pár perc, az ovi után következő épületről van szó. Meg ide jár a legtöbb tavaly kirepült nagycsoportos, ami most fontos Somának, bár ő sohasem játszott ezekkel a gyerekekkel. Talán így hozza magához közel az iskolát. Merthogy ő nem akar menni. Számolni, olvasni, írni az jó volna, de az iskolában nem lehet játszani, ami nem jó. Az iskolai nyílt napok élményei is nagyon dübörögnek benne. Tisztulnak a dolgok a buksiban. Jönnek a kérdések is rendre. Próbálom nem befolyásolni, de általában elárulom magam, mert ami tetszik, az tetszik és nem tudom titkolni. (Ez főleg a tanítónéni személyében csúcsosodik ki.)

Még két relatíve közeli iskola (a közelség szerintem fontos tényező) jöhet számításba. Győrről van szó, tehát választék sok van. Az egyik nekem nagyon szimpatikus iskola a Kovács Margit, ez egy művészeti intézmény, ahol egy német nemzetiségi, egy rajzos, valamint egy sima (nincs kimondva, de a problémásabb gyermekeknek való) osztály indul. A nemzetiségi eleve kilőve, de a másik kettőre kíváncsi voltam. A sima osztály igyekezetben jeleskedett, de egyből láttam, hogy ez nem Soma szintje. Tanárnéninek napi szinten nem kevés dolga lehet. A negyedikes rajzos osztály magyar órájától viszont beájultam. Nagyon szabadon, oldottan mozogtak a feladatokban és láthatóan élvezték az egészet a gyerekek. Irtóra kreatívak és választékosak voltak a fogalmazásaik (először azt hittem irodalmi szöveget olvasnak fel). Énekek, drámajátékok, felolvasások, feladványok váltogatták egymást, pörgött az óra. Mindenki teret kapott. Mindenki szerepelt és ügyes volt. És még nem is rajzoltak! Jó tudom, ez bemutató óra volt, de ha csak a felét csinálják egy sima órán, már az remek. Csakhát Soma nem rajzol. Mély sajnálatomra.

A másik remek iskola a Nádorvárosi Ének-Zenei általános iskola. Igen, ez is művészet. Mert szerintünk bármilyen művészet beépülése a tanulásba, nagyon sokat adhat, sokat segíthet. Főleg Sománál. Soma szereti a verseket és dalol is ha van kedve. Állítólag tisztán. Én botfülűként ebben egyáltalán nem vagyok mérvadó. Jácint zenei múltja (trombita, tuba, basszusgitár) révén optimista a hozzáállásunk. Mondjuk az, ha valaki gyakrabban énekel, vagy hall énekeket, komolyabb zeneműveket, nem hinném, hogy ártalmas lenne. Inkább csak használ, példának okáért a nyelvtanulásban is nagy segítség lehet. Hangszeres tanulás nem kötelező, de aki tehetséget mutat, az különórákon kap ilyen jellegű oktatást. Piros pont a hozzáállásért. 3 osztály indul. Abból kettő tanítónőt találtunk megfelelőnek, két nagyon különbözőt. Köztük volna jó dönteni. Ha volna rá lehetőségünk. Ugyanis ez a suli igen kapós. Jó híre van, és könnyen megközelíthető a Győr környéki településekről is (amelyek fele valójában Győrhöz is tartozik közigazgatásilag). Tehát szintekre oszlik a bekerülés lehetősége. 1. A körzetes gyerek tuti befutó. 2. Nagytesó már ide jár. Vagy a szülők körzeten belül járnak dolgozni. 3. Körzeten kívüli, ha van hely és regisztrált előzőleg. Hát mi regisztráltunk. Egy kőhajításnyival lakunk a körzethatáron túl. Egy Jótündér keresztanyát tudtunk csak szerezni körzeten belül. Ennyi. Meg a remény. Az Igazgató úr igen jó fej. Kedves, befogadó. Pedig ugyanazt mondtam el neki, mint anno az Aranyban. Mondta, hogy írjak kérvényt neki. Megteszem. Mindent megteszek.

Kedden viszem Somát a Pedagógiai intézetbe egy ismételt felmérésre (kérésre előrehozott). Kíváncsi vagyok az eredményre. Most dominánsabbnak tűnik a bal keze. De a szeme stabil jobbos. Annyira bírom a problémáját. A hétköznapokban inkább a vicces szinten van jelen a dolog. Kértem építsen tornyot. Felépíti ballal, lepöcköli jobbal. Kétszer, háromszor, mindig ugyanúgy. Kérem, hogy építse most jobbal, és pöckölje ballal. Megépítí jobbal is simán, de a pöckölés ballal nem megy. ???

Tegnap gondoltam kérek a Nádorvárosi iskolába bekerüléshez egy kis segítséget az ovivezetőtől is. De sajnos az odavaló túljelentkezés miatt nem tudott érdemben segíteni. Viszont a Kovács Margit rajzos osztályát javasolta. Mondtam, hogy Soma nem rajzol. Nem baj, beszélnék-e az igazgatóval? - kérdezte. Hát persze. Egy óra múlva már az igazgatóiban ültem az Igazgatónővel és az alsós Igazgatóhelyettessel. És egy csudát beszélgettünk. Elmondtam mindent. Csillogott a szemük, heuréka tehetséges gyereket találtunk! Akaratos, nem könnyű gyerek, nem baj! Itt olyat mutatunk neki, hogy szeret majd idejárni! Nem rajzol, de legózik. Olyan gond ez?? Kreatív, nem? Hát az. Főleg amikor a legó utasszállítót a fejére fordított összeállítási útmutatóból rakja össze, és jól.
Nem is értem, hogy egy ilyen iskolába miért nem tolonganak a jelentkezők. Bár gondolom miért nem, mert itt megengedőbbek, elnézőbbek, el- és befogadóbbak. Nem versenyistálló. Szabad gondolkozású, emberközpontú nevelés folyik. Ez most nem menő. És még lehet, hogy művész is lesz a gyerek? Brrr! Én meg azt mondom, bárcsak ide adhatnám Somát. Az igazi gond az, hogy Soma tényleg nem szeret rajzolni.

Jó kis dilemma. Maradunk első helyen a Nádorvárosinál. Másodiknak megjelöljük a Kovács Margit rajzos osztályát. (Hi-hi.) Drukkoljatok! Bár tele vagyok kétellyel mi is lenne a legjobb neki.

Otthonoktatásra meg nem vagyok alkalmas és az iskolarendszer sincs felkészülve rá. Sajnos. Sajnos.