Lobog reményem.
Itt most. Kell.
Hiába sárgul.
Ont, bont, hoz.
Megnyilvánul
(S) hatok.
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Krisz. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Krisz. Összes bejegyzés megjelenítése
kedd, október 01, 2013
péntek, szeptember 06, 2013
Hurrá iskola!
Nehéz időszakon vagyunk túl. Januártól intenzív álláskeresésbe fogtam. Rájöttem, hogy az itthoni munka nem nekem való. Nem tudok kilincselni, nem tudok magamért lobbizni, hogy kéremszépen én tudok a legeslegnagyszerűbb designt varázsolni cégének vagy valami ilyesmi. Még ha néha úgy is érzem, hogy jó vagyok és van bennem alkotóerő és némi tehetség. Bár többször érzem úgy, hogy nem vagyok jó. Vagy még inkább az az igazság, hogy olyan nagy az elvárás, és PONT AZT nem tudom, amit az adott cég keres. Mert persze MINDENT kellene tudnom.
Ha jön a megrendelés, az jó, sőt szuper, és persze maximálisan megoldom. De az én várakozós stílusomban megélni nem lehet belőle. A gyerekek is csak azt látták, hogy anya "számítógépezik", milyen kafa neki. Egyáltalán nem érezték, hogy dolgozom, hiszen rajzikálok, nem? És mivel a volt munkahelyem sem akart hallani rólam (tán mert szenya módon képes voltam két gyönyörű gyereket világra hozni), ezért elérkezvén a végső határhoz, munkába kívánkoztam. Csakhogy az állások (illetve a túl fiatal főnökök) nem kívántak egy ilyen vén tyúkkal még találkozni sem. Szóval mint látszik agyalás az volt rendesen, hogy miért is nem kellek sehova. Pedig akartam, nagyon.
Így tanultam. Két angol tanfolyamon vagyok túl. Meg persze sok-sok feszült, ideges napon. Amit persze a gyerekek hűen tükröztek vissza. Főleg Soma. Az sem könnyítette meg a helyzetet, hogy a nyár folyamán Soma már nem volt ovis, de még iskolásnak sem tudhatta magát. Soma egyébként is bajnok a változások rosszul megélésében. A nyár arról szólt, hogy lement babába, és üvöltött, sikított mindenért. Mi meg találgathattuk, hogy mi a baja. Tudta, hogy megoldatlanul nem marad az ügye. Ez adott biztonságot neki. (Gondoljuk.) Az elviselhetőségi szintje még a - legnyugodtabb - mamáknál is kiütötte a biztosítékot. Pedig a mamák mindenre találnak mentséget, nem igaz? Türelem volt a jelszó. Ez mindig akkor villant be leginkább, amikor kiabáltam már (amiért utáltam is rendesen magam). De ha felemeltem a hangom, akkor érdekes módon elkezdett hallani, látni, gondolkodni a gyerek. Bevállalt következmény talán?
Aztán augusztusban két helyre is behívtak elbeszélgetni, próbamunkára. És én úgy éreztem, hogy az egyik helyre én és csakis én vagyok az odavaló, a legalkalmasabb. De a másik helyben is kiegyeztem volna. Csalódásom határtalan volt, mert persze nem én voltam a nyerő. Sikítani tudtam volna. Hát igen, szuperszenzibilis voltát nem is tudom kitől örökölte a gyermekem. Közben meg még beadtam a pályázatomat egy Alapfokú Művészeti Intézménybe is grafika-festészet tanárnak. De arról sem érkezett semmiféle hír. Gyakorlat nélkül tanítani szerettem volna, jó kis terv volt... Néha rettenetesen optimista tudok lenni. Máskor meg, hát... igen. Pedig a tanítással kacérkodom, mióta elvégeztem egy művészetterápiás képzést. Jó terv. Sok problémás gyerek + sok alkotás = boldogabb, könnyebb élet. És ez talán nem is csak idea. Szóval így lettem én egyre elkeseredettebb, Soma meg még hisztisebb az iskolakezdés árnyékában. Isteni helyzet.
Épp egy hete (igen, igen tanévkezdés előtt 3 nappal!!!) azonban jött egy telefon, hogy mégis én lennék a kiválasztott grafika tanár. Juhé! És ezer para! Na nem, inkább kellemes borzongás. Kapok jó pár tehetséges gyereket. És alkotunk!
Tegnap volt az évnyitó (jöv. héten indul a tanítás). Izgultam nagyon. Összevissza hadováltam. Lehet, hogy jókat is mondtam, mert 3 új kisgyerek anyukája/apukája engem választott. Azt mondtam, hogy minden gyerek tehetséges, ez a kiindulópontom, innen fejlődünk. Együtt.
Még szoknom kell a gondolatot, hogy tényleg tanítani fogok. Vicces, hogy pont most leszek tanár, ebben a különösen rázós időszakban, De azt hiszem, én már csak ilyen vagyok. Nekem nem jön semmi sem könnyen. És persze most is délutáni lesz a munkarendem. Nem túl ideális egy iskolakezdő gyermek mellett.
Soma szerencsére jól kezdte az iskolát, izgalommal telve, de mosolygósan indult neki. Egy ovis csoporttársa (Patrik) osztálytársa lett. Az évnyitó után sikerült egymás mellé leülniük a teremben. Jó indítás volt. Másnap azonban igazán időben érkeztünk, de a többi gyerkőc még gyorsabb volt, - Patrik sehol - és már csak az utolsó padban lett volna hely. Senki nem oda ült, ahova előző nap. Az első sorban azonban egy szöszi fiú mellett még volt egy szabad hely. Mintha Somát várta volna. Óvatosan megkérdeztem, hogy nem szeretne-e odaülni, jobban hallana, látna. Erre, egy szó nélkül fogta a táskáját és odaült egy vadidegen kisfiú mellé. Én meg csak paslogtam az én angyalgyerekemen. Tudtam, bíztam benne hogy kijön belőle ez a hipiszupi gyerek, mert tudom, hogy ilyen ő igazából. Csak a félelmeivel nehezíti meg önmaga és mindenki életét. Nála nincs olyan, hogy kicsit rossz. Vagy elviselhetetlen, vagy tündér, a kettő között nincs átmenet. Cuki, mosolygós, mesélős, leckét író-rajzolós angyalléte kitartott egészen csütörtökig. Tegnap délutánra azonban nagyon elfáradt. A boldog vigyori pofi ekkor váltott át a már ismert kiabálós, semmi sem jó, morcosba. Hirtelen sok lett az iskolapadban ücsörgés, ami nem is az ovi után, hanem a nyár felhőtlen szabadsága után szokatlan. Elfáradt. Ugyan órarendjük nincs még, de napi hat óra van a tervbe véve, amivel maga a tanítónéni sem ért igazán egyet. 4-ig meg bent kell lenniük az új törvény szerint. Mondjuk Som napközis lesz, így ő tényleg addig fog maradni az első hónapban. Aztán meglátjuk. Kérdés, hogy van-e lehetőségünk módosítani. Nemigen tudják rá a választ.
Egy a lényeg, Somának tetszik a suli. Már van piros csillagja is!
Remélem az ördöggyereket meg eltünteti az okos, ügyes, csillogószemű!
Én mint dolgoz(gat)ó anya remélem nagyobb segítségére leszek, mint az ezt megelőző időszakban.
Ha jön a megrendelés, az jó, sőt szuper, és persze maximálisan megoldom. De az én várakozós stílusomban megélni nem lehet belőle. A gyerekek is csak azt látták, hogy anya "számítógépezik", milyen kafa neki. Egyáltalán nem érezték, hogy dolgozom, hiszen rajzikálok, nem? És mivel a volt munkahelyem sem akart hallani rólam (tán mert szenya módon képes voltam két gyönyörű gyereket világra hozni), ezért elérkezvén a végső határhoz, munkába kívánkoztam. Csakhogy az állások (illetve a túl fiatal főnökök) nem kívántak egy ilyen vén tyúkkal még találkozni sem. Szóval mint látszik agyalás az volt rendesen, hogy miért is nem kellek sehova. Pedig akartam, nagyon.
Így tanultam. Két angol tanfolyamon vagyok túl. Meg persze sok-sok feszült, ideges napon. Amit persze a gyerekek hűen tükröztek vissza. Főleg Soma. Az sem könnyítette meg a helyzetet, hogy a nyár folyamán Soma már nem volt ovis, de még iskolásnak sem tudhatta magát. Soma egyébként is bajnok a változások rosszul megélésében. A nyár arról szólt, hogy lement babába, és üvöltött, sikított mindenért. Mi meg találgathattuk, hogy mi a baja. Tudta, hogy megoldatlanul nem marad az ügye. Ez adott biztonságot neki. (Gondoljuk.) Az elviselhetőségi szintje még a - legnyugodtabb - mamáknál is kiütötte a biztosítékot. Pedig a mamák mindenre találnak mentséget, nem igaz? Türelem volt a jelszó. Ez mindig akkor villant be leginkább, amikor kiabáltam már (amiért utáltam is rendesen magam). De ha felemeltem a hangom, akkor érdekes módon elkezdett hallani, látni, gondolkodni a gyerek. Bevállalt következmény talán?
Aztán augusztusban két helyre is behívtak elbeszélgetni, próbamunkára. És én úgy éreztem, hogy az egyik helyre én és csakis én vagyok az odavaló, a legalkalmasabb. De a másik helyben is kiegyeztem volna. Csalódásom határtalan volt, mert persze nem én voltam a nyerő. Sikítani tudtam volna. Hát igen, szuperszenzibilis voltát nem is tudom kitől örökölte a gyermekem. Közben meg még beadtam a pályázatomat egy Alapfokú Művészeti Intézménybe is grafika-festészet tanárnak. De arról sem érkezett semmiféle hír. Gyakorlat nélkül tanítani szerettem volna, jó kis terv volt... Néha rettenetesen optimista tudok lenni. Máskor meg, hát... igen. Pedig a tanítással kacérkodom, mióta elvégeztem egy művészetterápiás képzést. Jó terv. Sok problémás gyerek + sok alkotás = boldogabb, könnyebb élet. És ez talán nem is csak idea. Szóval így lettem én egyre elkeseredettebb, Soma meg még hisztisebb az iskolakezdés árnyékában. Isteni helyzet.
Épp egy hete (igen, igen tanévkezdés előtt 3 nappal!!!) azonban jött egy telefon, hogy mégis én lennék a kiválasztott grafika tanár. Juhé! És ezer para! Na nem, inkább kellemes borzongás. Kapok jó pár tehetséges gyereket. És alkotunk!
Tegnap volt az évnyitó (jöv. héten indul a tanítás). Izgultam nagyon. Összevissza hadováltam. Lehet, hogy jókat is mondtam, mert 3 új kisgyerek anyukája/apukája engem választott. Azt mondtam, hogy minden gyerek tehetséges, ez a kiindulópontom, innen fejlődünk. Együtt.
Még szoknom kell a gondolatot, hogy tényleg tanítani fogok. Vicces, hogy pont most leszek tanár, ebben a különösen rázós időszakban, De azt hiszem, én már csak ilyen vagyok. Nekem nem jön semmi sem könnyen. És persze most is délutáni lesz a munkarendem. Nem túl ideális egy iskolakezdő gyermek mellett.
Soma szerencsére jól kezdte az iskolát, izgalommal telve, de mosolygósan indult neki. Egy ovis csoporttársa (Patrik) osztálytársa lett. Az évnyitó után sikerült egymás mellé leülniük a teremben. Jó indítás volt. Másnap azonban igazán időben érkeztünk, de a többi gyerkőc még gyorsabb volt, - Patrik sehol - és már csak az utolsó padban lett volna hely. Senki nem oda ült, ahova előző nap. Az első sorban azonban egy szöszi fiú mellett még volt egy szabad hely. Mintha Somát várta volna. Óvatosan megkérdeztem, hogy nem szeretne-e odaülni, jobban hallana, látna. Erre, egy szó nélkül fogta a táskáját és odaült egy vadidegen kisfiú mellé. Én meg csak paslogtam az én angyalgyerekemen. Tudtam, bíztam benne hogy kijön belőle ez a hipiszupi gyerek, mert tudom, hogy ilyen ő igazából. Csak a félelmeivel nehezíti meg önmaga és mindenki életét. Nála nincs olyan, hogy kicsit rossz. Vagy elviselhetetlen, vagy tündér, a kettő között nincs átmenet. Cuki, mosolygós, mesélős, leckét író-rajzolós angyalléte kitartott egészen csütörtökig. Tegnap délutánra azonban nagyon elfáradt. A boldog vigyori pofi ekkor váltott át a már ismert kiabálós, semmi sem jó, morcosba. Hirtelen sok lett az iskolapadban ücsörgés, ami nem is az ovi után, hanem a nyár felhőtlen szabadsága után szokatlan. Elfáradt. Ugyan órarendjük nincs még, de napi hat óra van a tervbe véve, amivel maga a tanítónéni sem ért igazán egyet. 4-ig meg bent kell lenniük az új törvény szerint. Mondjuk Som napközis lesz, így ő tényleg addig fog maradni az első hónapban. Aztán meglátjuk. Kérdés, hogy van-e lehetőségünk módosítani. Nemigen tudják rá a választ.
Egy a lényeg, Somának tetszik a suli. Már van piros csillagja is!
Remélem az ördöggyereket meg eltünteti az okos, ügyes, csillogószemű!
Én mint dolgoz(gat)ó anya remélem nagyobb segítségére leszek, mint az ezt megelőző időszakban.
péntek, január 20, 2012
Új kezdet
Annyi mindent írnék, de épp egy ideje életünk nagy legoját - hogy stílusos legyek - rakjuk össze és ekkora dobozzal és ennyi bonyolult elemmel még nem volt dolgom.
kedd, december 13, 2011
Születésnapomra
Egy nap. Nem több és nem is kevesebb. Nem jó és nem rossz. Nincs súlya, nincs terhe. Gyerekmosollyal kibélelve. Így van ez jól. Csak egy nap.
szerda, július 27, 2011
AZSSIV
Elmulasztottam azt amit bánok, hogy elmulasztottam. Ezért nem bánkódom. VISSZAfelé fogok blogolni.
csütörtök, június 09, 2011
Önvigasz
Tegnap elkezdtem írni... Olyan feszült vagyok, hogy a jó dolgokat is alig látom...
Aztán kisírtam magam. És rájöttem, hogy nem a legjobb megoldás a nyavajgás.
Vannak dolgok amiket túl kell élni. Pillanatnyilag nincs mit tenni, csak kivárni. Tőlünk független dolgokat sajnos irányítani nem tudunk, csak kitartani amellett, hogy vagyunk olyan kitartóak, hogy kitartunk. És remélünk. Pozitívan, bár baromi nehéz. De a gyerekszag doppingszer, úgyhogy van miből meríteni.
Az anyaság meg ezerarcú, aki benne van érti csak igazán mennyire. Ha sok a nyűg, akkor kiabálósabb, türelmetlenebb, nemjátszósabb vagyok. És a gyerek nem érti miért. És mentség sincs az ilyesmire. Aztán amikor nem vagyok kiabálós és türelmetlen akkor meg dolgozom. Szóval jó játék ez.
És ez még csak egy icipici szelet.
Nem vagyunk szerencsés alkatok. Amink van (lelki és tárgyi értelemben is) meg kellett küzdenünk. Most kerültünk olyan helyzetbe, hogy valamiféle ajándéknak tekinthettük Jácint itthonlétét illetve hobbi és közérdekű tevékenységét. Ami jó a városnak - "A bácsi aki a mozit vezeti.", és nekünk is. Ki ne szeretné azt, hogy amikor szüksége van a párjára, akkor az ott is terem. Főleg ha az más ember normál munkaideje alatt történik. Imádom, hogy a gyerekek ritkán vannak rángatva a "csak mert muszáj" miatt. Tudom, hogy ez nagyon keveseknek adatik meg. Szóval ajándék ez, tényleg. És addig tart, ameddig tarthat. Elfogadom (igyekszem elfogadni). Így már a helyzet sem olyan borús.
A megszokhatatlan bizonytalanság fáj a legjobban az egész történetben.
Aztán kisírtam magam. És rájöttem, hogy nem a legjobb megoldás a nyavajgás.
Vannak dolgok amiket túl kell élni. Pillanatnyilag nincs mit tenni, csak kivárni. Tőlünk független dolgokat sajnos irányítani nem tudunk, csak kitartani amellett, hogy vagyunk olyan kitartóak, hogy kitartunk. És remélünk. Pozitívan, bár baromi nehéz. De a gyerekszag doppingszer, úgyhogy van miből meríteni.
Az anyaság meg ezerarcú, aki benne van érti csak igazán mennyire. Ha sok a nyűg, akkor kiabálósabb, türelmetlenebb, nemjátszósabb vagyok. És a gyerek nem érti miért. És mentség sincs az ilyesmire. Aztán amikor nem vagyok kiabálós és türelmetlen akkor meg dolgozom. Szóval jó játék ez.
És ez még csak egy icipici szelet.
Nem vagyunk szerencsés alkatok. Amink van (lelki és tárgyi értelemben is) meg kellett küzdenünk. Most kerültünk olyan helyzetbe, hogy valamiféle ajándéknak tekinthettük Jácint itthonlétét illetve hobbi és közérdekű tevékenységét. Ami jó a városnak - "A bácsi aki a mozit vezeti.", és nekünk is. Ki ne szeretné azt, hogy amikor szüksége van a párjára, akkor az ott is terem. Főleg ha az más ember normál munkaideje alatt történik. Imádom, hogy a gyerekek ritkán vannak rángatva a "csak mert muszáj" miatt. Tudom, hogy ez nagyon keveseknek adatik meg. Szóval ajándék ez, tényleg. És addig tart, ameddig tarthat. Elfogadom (igyekszem elfogadni). Így már a helyzet sem olyan borús.
A megszokhatatlan bizonytalanság fáj a legjobban az egész történetben.
szombat, június 04, 2011
Rág, rág, berág, nyammog
Ilyen az életünk mostanság. Valahogy semmisincs a helyén. Én a leginkább.
De Somának is elege van az oviból. Igazándiból azért jár, hogy én/mi dolgozni tudjunk. Szomorú. Az óvoda fogalma számomra egyébként sem esik egybe ezzel a valós intézménnyel. Nagyon nem. Somának barátai sincsenek. Vagyis vannak, de minden szülő elzárkózik attól, ha arról lenne szó, hogy átjöjjenek, vagy átmenjünk. Nem értem, mert ha nem is bírják a fejemet, akkor is a gyerek(ek) miatt erőt lehetne venni magukon. Szóval nem és nem. Még megismeni sem akarnak. Soma meg kuncsorog, hogy menjünk fel a Lacikához, Danihoz, Fruzsihoz, Ricsihez, Kikihez... De azok szüleinél csukott fülekre talál a kérés. Ilyenkor nagyon összetud facsarodni a szívem érte. A múltkor Fruzsival majdnem összejött egy találka, a gyerekek már alig várták, sőt most is várják (mivel mindenki megígérte)... de Fruzsi anyukája sokat dolgozik, így nem találnak megfelelő időpontot nekünk. Jujj. És persze az oviban dögmeleg van, aludni egyáltalán nem tudnak a hőségtől. Főleg az udvaron vannak, és Soma benti molyolós játékára így nincs lehetőség. Egyébként Soma hisztifaktora még mindig magasabb az átlagosnál. Mindig talál okot rá.
A legnagyobb gond az azonban, hogy Jácint nyugdíja veszélyben van. A hírek elkeserítőek. Nem volt/van könnyű időszakunk... Az egész család KO. Minden bizonytalanba kúszik át, ha Jácint alól kicsúsz a talaj. Hogyan lesz így házunk, hitelünk? Kész káosz az egész! Persze biztosan talál valami munkát (csak optimistán, ugye?). Még fiatal. De nekem is kell munka... Ez túl sok egy házvásárlás előtt álló családban. És persze a lakásunkért sem állnak sorba. Egyetlen reményteljes vevőnk "kicsi" cimkével odébbált. Hát nekünk is ez a gondunk. Tehát mindenképpen eladjuk a lakást. (Csak vennék már!) Így azonban lehet, hogy csak (3 szobás) panel lesz belőle.
És persze itt van a grafikai tevékenységem is. Szeretem, ha van olyan kreatív dolgom ami túlmutat két édes szőke kobakon. De kicsit furdal is a lelkiismeret, hogy itthon lenne a helyem, mellettük. Ehelyett PiciMama napi szinten jön vigyázni Zsomborra. Akit csukott ajtóval vagy sétával kell leválasztani rólam. Én meg ülök a gép előtt és dolgozom (ebben a hőségben). Annyira kettős ez az egész, mert hiába háborgok belül, mégis lubickolok a munkában. Mert ilyenkor értékes lénynek érzem magam, és a megrendelőkkel folytatott beszélgetésekben nincsen szó pelusról, etetésről és egyéb kiskorúakkal kapcsolatos dolgokról sem. Vagyis jó érezni, hogy anyai létemtől elválasztva is tudok létezni. Hát igen, igazából nincs hova menekülnöm (igen, igen 4.5 év után van ez így) a különálló, de hozzám kapcsolódó "testrészeimtől". És ez valahol kompromisszum ezügyben. Szó se róla szeretek a fiúkkal lenni. Zsombor ha nem növeszt éppen fogat, akkor algyali kópé, aki nem hagy egy pillanatig sem unatkozni. Somáért meg általában én megyek az oviba, onnan meg a játszótérre (vagy könyvtárba, vásárolni), hogy nekünk is legyen saját időnk. Próbálkozom, de tele vagyok kétségekkel anyai képességeim minőségéről. De persze csak azért, mert van rá időm, hogy ilyeneken nyavalyogjak. (56 pizsama videók nézése után vagyok.)
Szóval most rendesen küzdök az enyémléttel.
De Somának is elege van az oviból. Igazándiból azért jár, hogy én/mi dolgozni tudjunk. Szomorú. Az óvoda fogalma számomra egyébként sem esik egybe ezzel a valós intézménnyel. Nagyon nem. Somának barátai sincsenek. Vagyis vannak, de minden szülő elzárkózik attól, ha arról lenne szó, hogy átjöjjenek, vagy átmenjünk. Nem értem, mert ha nem is bírják a fejemet, akkor is a gyerek(ek) miatt erőt lehetne venni magukon. Szóval nem és nem. Még megismeni sem akarnak. Soma meg kuncsorog, hogy menjünk fel a Lacikához, Danihoz, Fruzsihoz, Ricsihez, Kikihez... De azok szüleinél csukott fülekre talál a kérés. Ilyenkor nagyon összetud facsarodni a szívem érte. A múltkor Fruzsival majdnem összejött egy találka, a gyerekek már alig várták, sőt most is várják (mivel mindenki megígérte)... de Fruzsi anyukája sokat dolgozik, így nem találnak megfelelő időpontot nekünk. Jujj. És persze az oviban dögmeleg van, aludni egyáltalán nem tudnak a hőségtől. Főleg az udvaron vannak, és Soma benti molyolós játékára így nincs lehetőség. Egyébként Soma hisztifaktora még mindig magasabb az átlagosnál. Mindig talál okot rá.
A legnagyobb gond az azonban, hogy Jácint nyugdíja veszélyben van. A hírek elkeserítőek. Nem volt/van könnyű időszakunk... Az egész család KO. Minden bizonytalanba kúszik át, ha Jácint alól kicsúsz a talaj. Hogyan lesz így házunk, hitelünk? Kész káosz az egész! Persze biztosan talál valami munkát (csak optimistán, ugye?). Még fiatal. De nekem is kell munka... Ez túl sok egy házvásárlás előtt álló családban. És persze a lakásunkért sem állnak sorba. Egyetlen reményteljes vevőnk "kicsi" cimkével odébbált. Hát nekünk is ez a gondunk. Tehát mindenképpen eladjuk a lakást. (Csak vennék már!) Így azonban lehet, hogy csak (3 szobás) panel lesz belőle.
És persze itt van a grafikai tevékenységem is. Szeretem, ha van olyan kreatív dolgom ami túlmutat két édes szőke kobakon. De kicsit furdal is a lelkiismeret, hogy itthon lenne a helyem, mellettük. Ehelyett PiciMama napi szinten jön vigyázni Zsomborra. Akit csukott ajtóval vagy sétával kell leválasztani rólam. Én meg ülök a gép előtt és dolgozom (ebben a hőségben). Annyira kettős ez az egész, mert hiába háborgok belül, mégis lubickolok a munkában. Mert ilyenkor értékes lénynek érzem magam, és a megrendelőkkel folytatott beszélgetésekben nincsen szó pelusról, etetésről és egyéb kiskorúakkal kapcsolatos dolgokról sem. Vagyis jó érezni, hogy anyai létemtől elválasztva is tudok létezni. Hát igen, igazából nincs hova menekülnöm (igen, igen 4.5 év után van ez így) a különálló, de hozzám kapcsolódó "testrészeimtől". És ez valahol kompromisszum ezügyben. Szó se róla szeretek a fiúkkal lenni. Zsombor ha nem növeszt éppen fogat, akkor algyali kópé, aki nem hagy egy pillanatig sem unatkozni. Somáért meg általában én megyek az oviba, onnan meg a játszótérre (vagy könyvtárba, vásárolni), hogy nekünk is legyen saját időnk. Próbálkozom, de tele vagyok kétségekkel anyai képességeim minőségéről. De persze csak azért, mert van rá időm, hogy ilyeneken nyavalyogjak. (56 pizsama videók nézése után vagyok.)
Szóval most rendesen küzdök az enyémléttel.
szombat, március 19, 2011
Jelek
Hiszem, hogy mindennek eljön az ideje, és minden jelekkel van tele - amit észreveszünk, vagy nem. Most is kaptam egyet. (Köszönöm!) > Jajj, nem ennyire hittérítő szagú ám a dolog! Legtöbbször megérzés-beválás az egész, én azt szoktam mondani, hogy megint nagyon aktív a banyagénem.
1. PetiKutya elvesztése megviselt, pedig nem volt már egy ideje napi kapcsolatom vele. Marika néni (PiciMama) viszont szó szerint bele is betegedett. A lelkiek okán, valamint az éjjeli virrasztások, a hidegben kutyafejet tartások miatt. Ha minden gazda csak egy kicsikét is ilyen lenne...
Megbeszéltük, hogy természetesen kell majd másik kutya, de nem rögtön és mindenáron. Úgyis szembejön velünk a lehetőség, ha elég nyitottak vagyunk rá. Az én régi szívemvágya egy labrador vagy golden retriver. Talán a rövid szőre miatt a labrador előnyösebb lenne, de az okos buci fejük és nézésük miatt akármelyik jöhet. Szóval szeretnék bevonzani egy ilyen édes négylábút. Mivel én is családi házba vágyom, lehet hogy ott lesz majd egyszer ilyenem. Bár lehet, hogy csak akkor, ha kirepültek a gyerekek és az időskori rigolyáimat egy ilyen kutyagyereken fogom kiélni. De egy biztos, lesz nekem egyszer. Kiskoromban mindig állatok vettek körül. Minden kóbor kutya amit a faluvégen-erdőszélen kidobtak (vagyis a házunk előtt) az mind nálunk landolt. Buksi volt mind. Amin senki sem akadt fenn, még a kutyák sem. Volt egy ilyen pulink - aki sakálszerű kölykökkel ajándékozta meg a környéket (valószínűleg a cafkasága volt a veszte) - akinél hűbb ebet nem is találhattunk volna. Választott ebünk Dzsoni a rövidszőrű magyar vizsla - erdésznek vadászkutya jár alapon - nem volt ilyen jó döntés. Nekünk gyerekeknek kiapadhatatlan örömforrás, viszont a szüleimnek kajla teher. Rengeteget kellett volnavadászni sétálni-futni vele. Amit nem tettek meg. Mi próbálkoztunk, de nem voltunk elegek az energiájához. Aminek ékes bizonyítékai a széttépett/rágicsált foteljeink voltak. Fajtatiszta volta másnak is tetszhetett, mert ellopták tőlünk, így szüleim nem kerültek döntéshelyzetbe. Ezután mindig megelégedtünk a soron következő Buksival. Sok volt köztük az öreg kutya, és milyen érdekes, hogy mennyire természetesen éltem meg, azt hogy ha eljött a végső búcsú ideje, akkor csak szépen bevonultak az erdőbe. Gyönyörű-szomorú választás.
2. Sokat rágom magam a fotózáson. Amit nem tudok. Csak szeretnék. Sem tudásom, sem gépem (sem pénzem) nincs hozzá. Csak szemem (mindjárt kettő). Utálom a jelenlegi kompakt gépemet (és egy másik kompaktot szeretnék). Jó lenne egy nagyobb-jobb-profibb gép, de nem biztos, hogy tudnék vele bánni. Viszont tuti képeket azokat szeretenék. Sőt, olyanokat is akár, amit felhasználhatok a munkáimhoz. Ördögi kör. Dühös vágy. De nincs veszve semmi, mert sorra olyan blogok jönnek velem szembe, amiknek a képeitől elolvadok és csak icicpicit esz belül az irigység. Olyan jól csinálják, lehet hogy ez tényleg nem az én utam. Próbálok hozzászokni a jó kocafotós címhez.
1. PetiKutya elvesztése megviselt, pedig nem volt már egy ideje napi kapcsolatom vele. Marika néni (PiciMama) viszont szó szerint bele is betegedett. A lelkiek okán, valamint az éjjeli virrasztások, a hidegben kutyafejet tartások miatt. Ha minden gazda csak egy kicsikét is ilyen lenne...
Megbeszéltük, hogy természetesen kell majd másik kutya, de nem rögtön és mindenáron. Úgyis szembejön velünk a lehetőség, ha elég nyitottak vagyunk rá. Az én régi szívemvágya egy labrador vagy golden retriver. Talán a rövid szőre miatt a labrador előnyösebb lenne, de az okos buci fejük és nézésük miatt akármelyik jöhet. Szóval szeretnék bevonzani egy ilyen édes négylábút. Mivel én is családi házba vágyom, lehet hogy ott lesz majd egyszer ilyenem. Bár lehet, hogy csak akkor, ha kirepültek a gyerekek és az időskori rigolyáimat egy ilyen kutyagyereken fogom kiélni. De egy biztos, lesz nekem egyszer. Kiskoromban mindig állatok vettek körül. Minden kóbor kutya amit a faluvégen-erdőszélen kidobtak (vagyis a házunk előtt) az mind nálunk landolt. Buksi volt mind. Amin senki sem akadt fenn, még a kutyák sem. Volt egy ilyen pulink - aki sakálszerű kölykökkel ajándékozta meg a környéket (valószínűleg a cafkasága volt a veszte) - akinél hűbb ebet nem is találhattunk volna. Választott ebünk Dzsoni a rövidszőrű magyar vizsla - erdésznek vadászkutya jár alapon - nem volt ilyen jó döntés. Nekünk gyerekeknek kiapadhatatlan örömforrás, viszont a szüleimnek kajla teher. Rengeteget kellett volna
2. Sokat rágom magam a fotózáson. Amit nem tudok. Csak szeretnék. Sem tudásom, sem gépem (sem pénzem) nincs hozzá. Csak szemem (mindjárt kettő). Utálom a jelenlegi kompakt gépemet (és egy másik kompaktot szeretnék). Jó lenne egy nagyobb-jobb-profibb gép, de nem biztos, hogy tudnék vele bánni. Viszont tuti képeket azokat szeretenék. Sőt, olyanokat is akár, amit felhasználhatok a munkáimhoz. Ördögi kör. Dühös vágy. De nincs veszve semmi, mert sorra olyan blogok jönnek velem szembe, amiknek a képeitől elolvadok és csak icicpicit esz belül az irigység. Olyan jól csinálják, lehet hogy ez tényleg nem az én utam. Próbálok hozzászokni a jó kocafotós címhez.
hétfő, október 04, 2010
Zsibong
Zsibong, jajong az egész belsőm egy (két) gyerekért, egy nőért, egy családért. Nem velünk történt, de nem hagy nyugodni. A sohanemgondolt rettentőn tud fájni. Túl közelről érint ahhoz, hogy minden porcikám sajogjon bele. És még csak most kezdődött minden...
Bizalom! Bizalom. Bizalom? Remény.
Bizalom! Bizalom. Bizalom? Remény.
szombat, szeptember 18, 2010
Szomorú
Nem allergiám van, hanem kiütős betegségem (talán az ami Somának). Alig aludtam az éjjel, és most azon vagyok, hogy valahogyan (gyorsan) meggyógyuljak. Zsombor édes volt az éjjel, a lehető legtöbbet aludt egyhuzamban a kiságyában és keveset ébredt/szopizott. Érzékeny receptoros jó gyerek. De ez nem mehet így tovább. Egy jó alvás sokat segítene rajtam, de perpill nem kapok levegőt, ha fekszem. Pedig egyedül vagyok itthon. A fiúk még délelőtt elmentek Picimamáékhoz. Ahol remekül érzik magukat, és a nappali két szopi sem hiányzott Zsomboromnak. Örülök és egyben szomorú is vagyok emiatt (a szívem kicsit berepedezett). Na megyek gyógyulni, hisz a feltételek adottak és lassan hazajönnek az imádott anyamadzagjaim.
csütörtök, szeptember 16, 2010
Vonzás
Ezt a bejegyzést Helgának ajánlom
A napokban ezt olvastam. Csajos tinglitangli. Pont mostra való. A fő téma a párkeresés. Az altéma a vonzás törvénye (könnyedre véve). Az utóbbi érint engem. Nem fogok belemélyedni (és ezer könyvet elolvasni róla), mert alapvetően is hiszek az ilyesmiben. Csak most már nevén is tudom nevezni.
És most átültetem az én valóságomba. Mert itt az idő.
Vonzok... 3 szoba + nappalit, kis kerttel, Győrben.
Vonzok... kapcsolatokat, barátokat, ismerősöket, találkozásokat. Gyerekeknek is.
Vonzok... munkát, kreativitást (felét karitatívan, felét lehetőleg nem ingyen).
Vonzok... remek programokat.
Vonzok... egészséget, szuper(vékony/izmos) testet.
Vonzok... tanulást.
Most hirtelen ennyit. :-)
A napokban ezt olvastam. Csajos tinglitangli. Pont mostra való. A fő téma a párkeresés. Az altéma a vonzás törvénye (könnyedre véve). Az utóbbi érint engem. Nem fogok belemélyedni (és ezer könyvet elolvasni róla), mert alapvetően is hiszek az ilyesmiben. Csak most már nevén is tudom nevezni.
És most átültetem az én valóságomba. Mert itt az idő.
Vonzok... 3 szoba + nappalit, kis kerttel, Győrben.
Vonzok... kapcsolatokat, barátokat, ismerősöket, találkozásokat. Gyerekeknek is.
Vonzok... munkát, kreativitást (felét karitatívan, felét lehetőleg nem ingyen).
Vonzok... remek programokat.
Vonzok... egészséget, szuper(vékony/izmos) testet.
Vonzok... tanulást.
Most hirtelen ennyit. :-)
hétfő, augusztus 30, 2010
17 év együtt
Tizenhét éve találkoztunk először, és ezen a napon lettünk egymás szerelmesei, harcostársai, kiegészítői. Tűz és tűz. És még mindig. Lobogunk. Illetve kezdünk talán újra lobogni. Remélem. Mert érdemes. A medál a nyakamban is ezt suttogja.
Nagyon bánt, hogy elfeledkeztem erről a dátumról (életemben először)... mivel arra összpontosítottam, hogy ma 10 hónapos Zsombor.
Azthiszem itt az ideje előbújni a gyerekek mögül.
Nagyon bánt, hogy elfeledkeztem erről a dátumról (életemben először)... mivel arra összpontosítottam, hogy ma 10 hónapos Zsombor.
Azthiszem itt az ideje előbújni a gyerekek mögül.
csütörtök, március 18, 2010
Drága mulatság
Tegnap este elmentem Anyával egy kicsit lazítani. Dumaszínház, itt helyben. Apa vállalta a két esti tombolót. Mire elindultam volna kitört a balhé. Zsombor pedig már elaludt. Csakhogy Nagytesónak akkor esett le, amit egész nap mondtam neki, hogy pár órára elmegyek "színházba". A toroksípjai bekapcsoltak, ne menjek sehova! Hasztalan mondogattam, hogy mindjárt jövök vissza. Erre az esetre nem gondoltam. Pár hete Jácint belátta, hogy határozottan és korán kell ágyba parancsolni a fiatalembert. Működik. 8-fél9 körül alszik már. A nemakarokaludni hisztik is megszűntek. Van helyette 6-os kelés. Mindennek ára van. Egy szó mint száz általában este nyolcra már elnyugvóban várja az álomport. De nem tegnap este. Úgy érezte, hogy elhagyom. Anya ilyet nem szokott tenni. Sajnáltam már, hogy bármire is vágytam. Sírni lett volna kedvem, de megtette helyettem Zsombor. Soma Zsombor sírására egyáltalán nem reagál. Kicsi baba, sír, ilyen. Zsombor viszont ha meghallja Soma nyervákolását rögtön rákezd. Főleg ha az az álmába hasít bele. Mint most. Soma ezt arcán vigyorral és önelégülten nyugtázta. Dejó sír! Soma elment az eszköztárában a legvégsőkig, de nem jó utat választott. Ajtó rácsuk. Soma sír. Zsombor sír. Na itt, ezen a ponton kellett elindulnom. És megtettem. Jácint egyedül maradt két süvöltővel. Nem tudom hogyan és mit csinált, de túlélte/túlélték. Mire hazaértem azért jócskán leamortizálódott. A gyerekek viszont édesdeden aludtak. Ezek sírtak valaha? Kissé szégyenkezve bevallom, hogy nagyon jól szórakoztam. Bár végig a kezemben gyűrögettem a lenémított telefonomat, ugrásra készen. De Jácint megoldott mindent egyedül. Köszönöm neki!!!
És ha mindez nem lett volna még elég. Jóanyám figyelmen kívül hagyott három lépcsőfokot és ennek megfelelőt zuttyant-puffant a művházból kijövet. Este még csak a csuklóját fájdította. Mára azonban kiderült, hogy a karja eltörött a könyöke alatt. Négy hét gipsz.
És ha mindez nem lett volna még elég. Jóanyám figyelmen kívül hagyott három lépcsőfokot és ennek megfelelőt zuttyant-puffant a művházból kijövet. Este még csak a csuklóját fájdította. Mára azonban kiderült, hogy a karja eltörött a könyöke alatt. Négy hét gipsz.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
