vasárnap, augusztus 28, 2011

Dobozolós pszichodráma

Rakodás közben volt időm pokoljárni és repülni a boldogságtól, ugyanazon okból: KÖLTÖZÜNK!

Azt gondoltam sutty-sutty becsomogolom a mi kis motyónkat. Aztán közben rámjött a sohasem lesz ennek vége érzés. Vagyis nézve a jó oldalát a dolognak: nagyon jól tudunk pakolni kis helyen is. Csakhogy most mindezt be is kell csomagolni. Sőt úgy, hogy két hónapra való cuccot egy másik ideiglenes szállásra kell átszállítani. Amely holmiknak meg kell felelnie az évszakváltozás kritériumainak is. Még belegondolni is durva. De persze meg lehet csinálni, mert már rengetegszer, rengetegen megtették. Csakhogy nálunk épp a pakolós napok alatt megdöntődött az évszázados melegrekord. Mikor máskor, nem? Szerencsére a gyerekek már kimentek Picimamáékhoz szerdán egy napra. Mi kaptunk pakolóidőt, a gyerekek meg levegőt. A családiházban sokkal elviselhetőbb volt a hőség, mint itthon. A teendőink meg a meleg növekedésével nemhogy csökkentek volna, hanem szinte nőni látszottak. A gyerekek meg maradtak mégegy, meg mégegy napot. A kilátástalanság kezdett porbadönteni minket. És még csak a fizikai részről beszéltem. A harmadik emeletről hurcolkodunk a pinceszintre. Ez főleg Jácintot viseli meg. No meg a parlagfű is pont most szórja magvát, az istenadta. Jácint pedig érzékeny rá. Bár az allergia engem kapott először karjaiba, por és mifene allergiám kiütött rendesen. De pakolok rendületlenül, mert muszáj. Már jól vagyok, ahogyan a dolgok nagyrésze is becsomagolva vagyon. A pollenek viszont tarolnak, és nem nézik, hogy férfitársamnak jobb dolga is lenne a zombi-állapotnál. Még mindig nem látom a végét a dolgoknak, de holnap már vár az ideiglenes otthonunk... Kezdődhet az átcuccolás. Valahogy sokat várok ettől.

Som extrán nyűgös, amit nem is csodálok. Hisztimanónk költözés-feldolgozása igencsak nehézkes. És persze a szokásos sikítós-vagdalkozós stílusban próbálkozik. Elképzelni a jövőt, amikor még a tegnap-ma-holnap viszonyának megértése sem tiszta. És persze én sem tudok valótlan rózsaszín világoskék álmokat vázolni neki, hanem csak arról tudom biztosítani, hogy nagyon szeretem, és bárhová is megyünk együtt leszünk - a mi kis családunk -, és ahol szeretet van, ott minden csak jó lehet. Zsombor még nem fogja fel a dolgokat, talán a változást majd azért ő is megérzi. Egyelőre azonban nagyon vidám, pláne ha a közelemben lehet. Érdekes viszont, hogy a Mamáéknál is remekül elvolt nélkülem. Pedig ezidáig csak egyszer, egy éjszakát töltött - húsvét után - náluk. Bár most ott volt vele a tesója is, sőt Katinagyi is rendszeres látogatójuk volt. Szóval az előbb említett szeretet több forrásból is biztosított volt. Sőt az enyém/miénk is ott lebegett fölöttük több kilométeren átívelve. Két szipogás és több tonna holmi dobozba pakolása között rettenetesen hiányoztak a srácok. Közben meg örültem, hogy a bizalom-hálónk ilyen jól működik.

És persze a box a fejemben még mindig tart. Pro és kontra érvek harcolnak a jól döntöttünk-e ringjében. Még mindig fájdítom a kis kertemet (sőt még teraszom sem lesz). De amikor itt az erkélyemen látom száradni/kókadni a növényeimet, nem is értem a dilemmámat. Na persze a kiülök kicsit, illetve a had fussanak az udvaron a gyerekek nem lesz megvalósítható a jövőben. De majd futnak a játszón. Én meg minek ülnék ki a szmogot szívni? Na azért a pozitív gondolatok (csuda helyre megyünk, egy jó kis lakásba) viszik a meneteket, de gyanítom KO nem lesz belőle. Fene a nyammogós-rágódós fajtámat!

Nehéz feladni dolgokat. Álmokat kergetni viszont oly jó...
 

szombat, augusztus 20, 2011

Nyenye Nyanya!

Körülbelül ez volt július elején a helyzet. Vagyis: Gyere Anya! - mondta végre (hipp-hopp 21 hónaposan) Zsombor. Néha a két szó közötti kiejtésben semmi különbség nem volt. Aztán elmentünk nyaralni és megszületett a nyomatékos NYANYA! szava.  Itt volt már az ideje, de végülis a kényszer szülte. A tömegben meg kellett neveznie engem, nem ümmöghetett csak, hogy ugorjak. Szóval nyanya, mi? Bár én repdestem tőle.
Egyébként a nyaraláson kezdett el szavakat mondani, valószínűleg az élmények hatására. Így lett a vizs (víz), risz (rizs), tüz (tűz) szó birtokosa. A vislis (virsli) szó felépítéséhez hasonlatosan megszülettek az alszis (alszik), eszis (eszik), iszis (iszik) szavai. Valamint elkezdődött az utánamondó korszaka. Na nem valami vágta-szintű a dolog, de alakul. Mára már szinte minden szóval megpróbálkozik, édes sikerekkel. Amikben szinte lubickol. Így a tegnap épített omok vá (homok vár)-rat ma is meg kellett építeni. Tatto (traktor), (fa), haz (ház), meg ilyenek. A cumi szó kimondására azonban rávehetetlen. Mondom neki, hogy mondja utánam... Huncutul hunyorít egyet, mű-pislog, majd kivágja: visvis. Nyolcszor. (Amikor cumit keresünk, akkor visvis sincs.) Pedig ha már ilyen nagy cumi-májszter, akkor ennek kimondása azért igencsak fontos lenne. Bár az Anya megnevezése is az lett volna. Nekem. Úgy tűnik csak a (nekem) lényeges dolgok nem érdeklik. Ja és a sajtnak sincs neve, pedig még mindig nyerő étel nála. De minek is, úgyis eléri pantomimmel hogy megkapja.

A legédesebb dolog az ahogy halandzsául énekel. Énekel mindenhol. Ha babakocsiba kerül (mamai program) körbeénekli az utat. Beénekli a lépcsőházat. Az autó utasterében is remekül érvényesül a hangja. Itthon meg valami zenélő kütyün nótát indít, mialatt a színpadnak kinevezett párnán, dobozon állva gitározik (ügyesen penget és a lábmunkája is remek) és danol. Zabálnivaló!

Ééés ma... tisztán és érthetően ANYA voltam szinte minden helyzetben. Tratatatam! Sőt meg is énekelte: anya-anya-mama-mama-anya-anya-papa remek szöveggel. Majd a végére kis szünet után odatette: apa. Igazi énekes-pszichológus a lelkem. És úgy tűnik beszélni is fog egyszer.
  

csütörtök, augusztus 18, 2011

Úton

Aláírtunk. Huhh. Elkezdődött az utunk. És ez nem csak hely(rajziszám)változást jelent, hanem mindent. Ráléptünk az első kőre, ami az új otthonunkhoz vezet. Kicsit göröngyös, meg nagyokat ugrós ez az út (még két hónap albérlet is vár ránk). De út. És vezet egy régvárt cél felé. Bár ez a cél is elég ködös fajta, ezért egyszerre ujjongok meg sírok is. (... és fogyok.) Persze a pénz az úr itt, mint manapság minden egyenletben. Lesz sok hitelünk, meg albérlőnk, meg remélem sok lehetőségünk is. Valamit valamiért. (Maris, hogy azonnyomban lett vevő a lakásunkra, mihelyst kiadtuk. De nem ad annyit, amennyiért adnánk, így mindenáron meg már nem adjuk.) A jövőbéli ablakunkból játszótérre, parkra és ovira/iskolára látok... én ezt jó kezdetnek veszem. Álmodozásra meg még itt van nekünk az egész ősz...

(Köszönöm mindazoknak a kitartást, akik még olvassák az én kis néha-néha rébuszaimat!)
 

kedd, augusztus 16, 2011

Mindennapi Maris

Soma: Ez tök Maris!
Én: Mi??? Ki???
Soma: Hát ez! - képre bök egy könyvben, amin gyerekek játszanak
Én: Végülis...
Aztán leesett a tantusz: Ez tök muris! És most már teljesen mindegy az is, ha nem vicces a dolog, mert Soma szerint a világ tele van tök maris dolgokkal. Mi meg dőlünk a röhögéstől. Pláne ha közben tök maris RizsOttó-t eszünk (ami rizottónak sem rossz, de annak nincs semmi értelme).
 

vasárnap, augusztus 07, 2011

Lóra termett?

video



Soma nem akart lovagolni, aztán látta Dia (keresztlányka) hogyan csinálja és megjött hozzá a bátorsága... Telivigyorral. Mindenkinek újságolja is, hogy lovagolt és "a néni azt mondta, hogy milyen jó katona lesz belőlem". Tény, hogy irtó lazán csinálta, így majdnem elsőre. (Kb. 3 évesen ült két percet egy pónin.) Mindig ledöbbent ez a vagy szuperül csinálom vagy sehogy üzemmód. A lényeg a szabad akaraton/döntésen van, ha jól érzem.

Zsombor a könyvbéli lovak nagy barátja csak a távolból szemlélődött, neki még edzenie kell magát egy lósimire.
  

péntek, augusztus 05, 2011

Boksz a fejben

Kiadjuk a lakásunkat szept. 1-től.

Most lesz lakásunk Győrben! (Óhajtó mondat.) Vagy soha! Realitás nulla. DE költözünk!
Mondtam, hogy kemény a meccs!