Hurrá iskola!

Nehéz időszakon vagyunk túl. Januártól intenzív álláskeresésbe fogtam. Rájöttem, hogy az itthoni munka nem nekem való. Nem tudok kilincselni, nem tudok magamért lobbizni, hogy kéremszépen én tudok a legeslegnagyszerűbb designt varázsolni cégének vagy valami ilyesmi. Még ha néha úgy is érzem, hogy jó vagyok és van bennem alkotóerő és némi tehetség. Bár többször érzem úgy, hogy nem vagyok jó. Vagy még inkább az az igazság, hogy olyan nagy az elvárás, és PONT AZT nem tudom, amit az adott cég keres. Mert persze MINDENT kellene tudnom.
Ha jön a megrendelés, az jó, sőt szuper, és persze maximálisan megoldom. De az én várakozós stílusomban megélni nem lehet belőle. A gyerekek is csak azt látták, hogy anya "számítógépezik", milyen kafa neki. Egyáltalán nem érezték, hogy dolgozom, hiszen rajzikálok, nem? És mivel a volt munkahelyem sem akart hallani rólam (tán mert szenya módon képes voltam két gyönyörű gyereket világra hozni), ezért elérkezvén a végső határhoz, munkába kívánkoztam. Csakhogy az állások (illetve a túl fiatal főnökök) nem kívántak egy ilyen vén tyúkkal még találkozni sem. Szóval mint látszik agyalás az volt rendesen, hogy miért is nem kellek sehova. Pedig akartam, nagyon.

Így tanultam. Két angol tanfolyamon vagyok túl. Meg persze sok-sok feszült, ideges napon. Amit persze a gyerekek hűen tükröztek vissza. Főleg Soma. Az sem könnyítette meg a helyzetet, hogy a nyár folyamán Soma már nem volt ovis, de még iskolásnak sem tudhatta magát. Soma egyébként is bajnok a változások rosszul megélésében. A nyár arról szólt, hogy lement babába, és üvöltött, sikított mindenért. Mi meg találgathattuk, hogy mi a baja. Tudta, hogy megoldatlanul nem marad az ügye. Ez adott biztonságot neki. (Gondoljuk.) Az elviselhetőségi szintje még a - legnyugodtabb - mamáknál is kiütötte a biztosítékot. Pedig a mamák mindenre találnak mentséget, nem igaz? Türelem volt a jelszó. Ez mindig akkor villant be leginkább, amikor kiabáltam már (amiért utáltam is rendesen magam). De ha felemeltem a hangom, akkor érdekes módon elkezdett hallani, látni, gondolkodni a gyerek. Bevállalt következmény talán?

Aztán augusztusban két helyre is behívtak elbeszélgetni, próbamunkára. És én úgy éreztem, hogy az egyik helyre én és csakis én vagyok az odavaló, a legalkalmasabb. De a másik helyben is kiegyeztem volna. Csalódásom határtalan volt, mert persze nem én voltam a nyerő. Sikítani tudtam volna. Hát igen, szuperszenzibilis voltát nem is tudom kitől örökölte a gyermekem. Közben meg még beadtam a pályázatomat egy Alapfokú Művészeti Intézménybe is grafika-festészet tanárnak. De arról sem érkezett semmiféle hír. Gyakorlat nélkül tanítani szerettem volna, jó kis terv volt... Néha rettenetesen optimista tudok lenni. Máskor meg, hát... igen. Pedig a tanítással kacérkodom, mióta elvégeztem egy művészetterápiás képzést. Jó terv. Sok problémás gyerek + sok alkotás = boldogabb, könnyebb élet. És ez talán nem is csak idea. Szóval így lettem én egyre elkeseredettebb, Soma meg még hisztisebb az iskolakezdés árnyékában. Isteni helyzet.

Épp egy hete (igen, igen tanévkezdés előtt 3 nappal!!!) azonban jött egy telefon, hogy mégis én lennék a kiválasztott grafika tanár. Juhé! És ezer para! Na nem, inkább kellemes borzongás. Kapok jó pár tehetséges gyereket. És alkotunk! 
Tegnap volt az évnyitó (jöv. héten indul a tanítás). Izgultam nagyon. Összevissza hadováltam. Lehet, hogy jókat is mondtam, mert 3 új kisgyerek anyukája/apukája engem választott. Azt mondtam, hogy minden gyerek tehetséges, ez a kiindulópontom, innen fejlődünk. Együtt.
Még szoknom kell a gondolatot, hogy tényleg tanítani fogok. Vicces, hogy pont most leszek tanár, ebben a különösen rázós időszakban, De azt hiszem, én már csak ilyen vagyok. Nekem nem jön semmi sem könnyen. És persze most is délutáni lesz a munkarendem. Nem túl ideális egy iskolakezdő gyermek mellett.

Soma szerencsére jól kezdte az iskolát, izgalommal telve, de mosolygósan indult neki. Egy ovis csoporttársa (Patrik) osztálytársa lett. Az évnyitó után sikerült egymás mellé leülniük a teremben. Jó indítás volt. Másnap azonban igazán időben érkeztünk, de a többi gyerkőc még gyorsabb volt, - Patrik sehol - és már csak az utolsó padban lett volna hely. Senki nem oda ült, ahova előző nap. Az első sorban azonban egy szöszi fiú mellett még volt egy szabad hely. Mintha Somát várta volna. Óvatosan megkérdeztem, hogy nem szeretne-e odaülni, jobban hallana, látna. Erre, egy szó nélkül fogta a táskáját és odaült egy vadidegen kisfiú mellé. Én meg csak paslogtam az én angyalgyerekemen. Tudtam, bíztam benne hogy kijön belőle ez a hipiszupi gyerek, mert tudom, hogy ilyen ő igazából. Csak a félelmeivel nehezíti meg önmaga és mindenki életét. Nála nincs olyan, hogy kicsit rossz. Vagy elviselhetetlen, vagy tündér, a kettő között nincs átmenet. Cuki, mosolygós, mesélős, leckét író-rajzolós angyalléte kitartott egészen csütörtökig. Tegnap délutánra azonban nagyon elfáradt. A boldog vigyori pofi ekkor váltott át a már ismert kiabálós, semmi sem jó, morcosba. Hirtelen sok lett az iskolapadban ücsörgés, ami nem is az ovi után, hanem a nyár felhőtlen szabadsága után szokatlan. Elfáradt. Ugyan órarendjük nincs még, de napi hat óra van a tervbe véve, amivel maga a tanítónéni sem ért igazán egyet. 4-ig meg bent kell lenniük az új törvény szerint. Mondjuk Som napközis lesz, így ő tényleg addig fog maradni az első hónapban. Aztán meglátjuk. Kérdés, hogy van-e lehetőségünk módosítani. Nemigen tudják rá a választ.

Egy a lényeg, Somának tetszik a suli. Már van piros csillagja is!
Remélem az ördöggyereket meg eltünteti az okos, ügyes, csillogószemű!
Én mint dolgoz(gat)ó anya remélem nagyobb segítségére leszek, mint az ezt megelőző időszakban.
   

Soma félelmei

Soma hisztijei a költözés után enyhültek, bár nem szűntek meg. Már nem olyan megvigasztalhatatlan ordítások ezek, hanem mindig látszik a (látszólagos) ok. Még mesét akar nézni. Nem akar oviba menni. Nem akar sehova menni. Szinte ezekre redukálódott le a dac. Igazából az ismeretlentől való félelem munkálódik benne. > Nem érhet baj, ha itthon vagyok a jól megszokottban. Még ha tudom, hogy tuti helyre megyek (pl. Lego kiállítás), akkor is nehéz változtatni.  < Az ovi is ezért síró-téma. Persze amint bemegy a közösségbe, már meg is szűnt a külvilág/család számára. A múlt héten a szülőin kiderült, hogy nagyon jól eljátszik odabenn, de a közös tevékenységekbe nem akar bekapcsolódni. Kezdenek barátai lenni. Sőt Soma Somával nagyon egy húron pendül, s többször volt már hogy csapatban átlépték a csintalanság határát is. Beszokott, mondták az ovónői. Mondjuk a másik Soma is édes kiskrapek (és ők is nemrég költöztek Győrbe), Somám barna változata, ugyanaz a testalkat, sűrű-hosszú szempilla, nagy szemek, még majdnem egymagasak is. Ja és persze ugyanaz az udvarias, választékos beszéd és az érdeklődési kör is (lego ninja + hot wheels autók + nagyon fiús játékok – hősök, szörnyek…). Szóval a barátra találás reményeim szerint nagyon jó úton halad és nagyon jót tehet a fiamnak. Pláne, hogy Patrikkal is alakulnak a dolgok. Talán rájön ez az érzékeny lelkű kismaszat, hogy érdemes oviba járni, újat felfedezni, szóval változtatni, mert ha megtaláljuk az újban, a másban a jót, akkor sokkal jobb lesz nekünk. Neki. Sajnálom, hogy a régebbi tapasztalatai nem ezt támasztják alá, és a belső mozijai mindig ezt a hezitálást (nem akarom!-ot) váltják ki belőle. Érzem, hogy ő maga is dolgozik a félelmei leküzdésén, már csak a hiszti-intenzitás csökkenésből is erre gondolok. Persze én is segítek amiben tudok. Főleg, hogy a legnagyobb változást mi idéztük elő a Győrbe költözéssel. De talán pont ennek jó volta segíti őt, ez az amiért képes küzdeni. Hiszen tényleg nagyon szereti a lakást, a nagy tereit és sohasem emlegeti a régit. Tudja, hogy a Mamák jönnek hozzánk, barátok szintúgy (szinte minden hétvégén). Nincs veszteség a múlthoz képest, csak nyereség. Bár a Fruzsi hiánya néha fáj egy kicsit neki. (De ezen is ügyködöm.)

Ugyebár kétkezessége megállapítást nyert. Nagyon ügyes mindkét kezével, de mégis van benne egy gát amiért nem rajzol. Ha elkezd egy tevékenységet kétszer át kell gondolnia, hogy melyik kezével mit fog csinálni. Szóval elbizonytalanítja a dolog. Így elkezdtünk vele Ayres terápiára járni, ami az agyféltekék összehangolása mozgásos feladatokkal. Nagyon élvezi. Marika néni - aki tartja-, olyan jól felépített és motíváló dolgokat csináltat a gyerekekkel, hogy Soma szeme felragyog amikor meghallja hogy hova megyünk, és ugrik (egyedül, magától) bele a cipőjébe, veszi kabátját… Másik anyuka kérdezte, hogy mi miért is járunk ide, nem érti! Ahogy elnéztem a gyerkőcömet, majdnem én sem. Tele energiával (de nem az az otthoni szöcske-stíl), szabályokat követve, ügyesen, pontosan, maximumra törekedve (igen, igen!) végzi a dolgát. Persze kacag, bohóckodik közben, de amit kell azt megcsinálja, s örül a sikerének. Ha tudja mondja. (Az oviban hiába tudja a verset, nem mer kiállni és elmondani.) Érzi, hogy figyelnek, jól figyelnek rá. Nagyon jó szakemberhez kerültünk. Marika néni már az előzetes felmérés során a félszavaimból is pontosan rátapintott Soma lényegi dolgaira. Elsőként arra, hogy ő először a szemével/agyával tapasztal, s amikor odabenn már minden lehetőséget, eshetőséget lejátszott, akkor jöhet a megvalósítás. Ezért állt kiskorában akár egy órán keresztül is egyhelyben a játszótéren, figyelve a többieket, majd egyszer csak elindult és a falmászásban kiteljesedett. Az első foglalkozáson is főként megfigyelő volt, nekem meg ott kellett lennem, mivel amibe bekapcsolódott abban bíztatást várt és így kapott is. Mára már csukott ajtó mögött is megy a dolog. Egyébként azt mondja, ritka az ilyen 50-50%-os kezű kisgyerek erre a korra. Pedig Soma tényleg ilyenfajta hatékonyságú a kezeivel. Ami jobbra esik azt jobb kézzel, ami balra esik, azt bal kézzel csinálja. Ma rajzolt (ebben is fejlődünk kérem!) egy szemüveget nekem, na ezen aztán jól kijött minden, bal kézzel kunkor, karika, vonal, test középvonalánál kéz csere, jobbal megigazítja a vonalat, karika, kunkor. Nagy vigyor. Na erről beszélünk.
Nagyon aranyos volt Som, mikor megkérdeztem Tőle, hogy szerinte melyik keze mire való. Azt mondta: A jobb írni, a bal enni. Egyébként egyértelműen jobb szemes, jobb füles (jobb szemmel kukucskál, jobb füllel hallgat). Nagyon kíváncsi leszek a végére. J

Egy kis történet:
Soma nem akar napos lenni. Kedd reggel és szerda reggel is ennek a skandálásával telik. Bíztatom, hogy biztosan ügyes és nem hiszem, hogy minden nap ő lenne a napos. Biztosan ma (szerdán) már nem ő lesz. Hazajön. Sír, hogy bizony megint ő volt a napos, és holnap nem megy oviba, mert megint ő lesz. Reggel Apa viszi, elfelejt rákérdezni a dologra. Délután én megyek érte. Felháborodottan közli velem, hogy megint ő volt, és hogy brühühü. Megkérdezem Zsike nénit, hogy mégis hogy van ez. Mire kiderül, hogy Soma a csoport legügyesebb naposa (vegyes csop. , vannak nagyok is!), mindent megcsinál amire kérik, emlékszik a szokásokra, sorrendekre, nem burogat, precíz. Tényleg ügyes. Szegény gyerek, csütörtök délutánig kellett várnia arra, hogy elhalmozzuk dicsérettel és puszikkal. De napos továbbra sem akar lenni. Ki érti ezt? Mondjuk az egy hét naposság szerintem is egy kicsit hosszú.

Az érzékenységi fokát úgy tudnám érzékeltetni a gyereknek, hogy vasárnap hatalmas krokodilkönnyekkel végigsírta (több mint fél órát) amint az anyja - aki 12 éves kora óta nem korcsolyázott – NEM esett el egyszer sem a jégen. Féltett. Ennyire. Ő maga megpróbálni sem volt hajlandó, bár otthon már korcsolyacipőt akart magának. Lehet, hogy meg/kinézett a könnyei mögül egy profit és most már tud is? J
  

Soma oldó-mondóka

Amikor az érzékeken túli ráhangolódás hiányzik a tudatalatti ellenségesség miatt, akkor az akvamarin oldja a blokkot, hogy tudatosan érzékelhessük azt ami az 5 érzékszerven túl felfogható.