Elszakadás

Az alsó szomszédunk (Anyóka) meghírdette a lakását és dühítően magas áron el is adta. Az érdeklődők még csak fel sem jöttek megnézni a mienket. Pár vacak lépcsőn múlt. A poén az hogy menet közben még emelt is az áron, és azt is megadták neki. Minket meg esz a fene nagy irigység. Vagy inkább sajnáljuk, hogy nem velünk történt az eset. És eközben örülünk is neki, hogy ilyen jól járt. (Csodás az emberi érzelemtenger!) Mondjuk a vevőt nem irigylem, ahhoz hogy jó lakást kapjon szét kellene bombáznia a lakást. Ugyanis a vízvezetékek olyannyira rozsdásak voltak már akkor is amikor mi a mienket kicseréltettük (6 éve), hogy a vízvezetékszerelő nem hitte el, hogy ezeken a csöveken keresztül jutunk mi hozzá az éltető nedűhöz. És nála se villany-, se vízvezeték nincs cserélve. Namindegy.

Szóval Anyóka (a mi harmadik nagyink) elköltözik a messzi Tirolba, a lányához. A gyerekek annyira szeretik, hogy sírni is képesek utána, ha nem jön fel hozzánk, vagy távoznia kell tőlünk. Neki is sokat jelentenek a gyerekek, Soma a "Szemefénye", Zsombor meg a "Szívecsücske". Somának próbálom is beadagolni a majdani nemlétét (nem látjuk, nem látogatjuk, szóval nincs), nem fogja fel. Még én sem. Sokat sokféleképpen segített nekünk az elmúlt időszakban. Szeretjük. Látjuk ahogy pakol... huhh. Egy életet csomagol be illetve dob ki. Sajnálom őt, mert nem önszántából költözik, de mégis ez a lehető legjobb döntés. Remélem az ő rozoga szíve nem rokkan bele teljesen a búcsúba. A mienk hasadozik. Elválás tőlünk (tényleg szinte családtag ő), a lakástól, az országtól... irtó nehéz lehet. Még egy hét, és ennyi volt. Soma minden nap csak annyit kérdez, hogy "Anyóka, ugye te itt laksz alattunk?" és a Még igen.-től megnyugszik. Pedig csütörtök nagyon közel van és akkor még egy kötelék szakad el amiért érdemes lenne Kapuváron maradni.