Az utolsó, költözős napon mi vigyáztunk Csengére. Aki nyűgössége csúcsára ért. Érezte, de nem tudta, hogy mi zajlik körülötte. Szóval volt sírás és anya-mantra jócskán. Pedig a fiúk igyekeztek sok mókával, hancúrral, játékkal jókedvre deríteni. Fáradt is volt, de aludni nem akart. Aztán mikor végre elaludt, akkor nagyot aludt, de sírva ébredt. A fiúk rögtön betódultak hozzá. Amikor csendre intettem őket, ők egyből vették a lapot. Ilyet még sohasem éltem át, máig nagyot dobban a szívem, ha a lelki-fényképemre gondolok. Soma és Zsombor odakucorodtak a kislány mellé és simogatni kezdték. Aki egyből megnyugodott és lassan ébredezni kezdett. Majd Soma magától belekezdett a Bóbitába - ezt (is) éneklem neki elalváskor - , halkan kezdett énekelni, egy elsuttogott Anya segíts! és egy jelentőségteljes nézés kíséretében. Így beszálltam én is. Miközben Soma simogatott tovább. Zsombor meg a simit felcserélte táncra, lágyra, kuncogósra. Csenge látta és hallotta a rögtönzött előadást, és nevetett szeme-szája. A Kistündér felébredt. Talán érezte is azt a misztikus légkört aminek ő maga volt a főszereplője. Bár ne lett volna. De ha már így alakult, ennél szebb búcsút elképzelni sem tudok.
(Ez egy mosoly a kamerába, ha valaki nem tudná.)
1 megjegyzés:
Biztosan nagyon szép és megható jelenet volt..Gyönyörű a kiscsaj:)
Megjegyzés küldése