Lógalábalóga 1.

Voltunk nyaralni. Nem voltak illúzióim a pihenéssel kapcsolatban. Főleg, hogy ügyesen önnönmagam sem hagytam magunkat pihenni. Ugyanis: péntek-vasárnap Balatonföldvár, vasárnap-kedd Orfű/Pécs, kedd-szerda Szekszárd/Tolna. Leírni is elfáradtam. Mégis két könyvet olvastam ki. Ami többfélét is jelent. Pihentem. Rossz idő volt. Jók voltak a gyerekek. (A Soma-tockosokat leszámítva - kifejtve később.) Ja és baromi ügyes szervező vagyok. Na az talán mégsem. Középtájt gondoltam, hogy jobb lett volna tán egyhelyben az egészet, de e gondolat semmi bizonyítékon nem alapult. Ugyanis a három szállás teljesen más körülményeihez oltári jól alkalmazkodtak a gyerkőcök. (Meg persze mi is.) Jókat játszottak. Jókat aludtak. Mindenhol mindenki egy szobában, de mindig más variációban. Nem is tudtam eddig, hogy ilyen belevalóak vagyunk.

Amint leértünk a Balatonra indult is a Tihanyi rév, az ilyen az én formám nevében Zsombor pelenkázásával töltöttük a Balatonátkelést. De vigasztalólag erre bukkantunk a túlparton: Magyar Néphadsereg Múzeális eszköz és gépparkja. Soma nagy örmére. Amit bátortalanságal spékelt meg. Zsombort nem érdekelték a tankok, repülők, nagy meglepetésemre. Talán túl nagyok voltak neki, ő még a mecsi mérethez van szokva.

Bejártuk Balatonföldvárt a záporok elől sátortető alól sátortető alá futva. A Balatont érintetlenül hagytuk. A szálloda benti medencéjét viszont uraltuk. Vizibékáink nagyon bírták. Soma a vízalattisággal kísérletezget mostanság. Pedig sohasem szerette, ha a feje vizet ért. Zsombor sem bírta eddig a fröccsenő vizet. Mostanra azonban ő is szakított ezzel a hagyománnyal. Karúszóval, úszógumival, illetve nélküle (ha hagynánk) veti bele magát a vízbe. Vakmerőből így két darabunk van. Legifjabbunk gazdagodott is a "vizs" (víz) szóval.

Utazni is elég jól tudtunk, feltéve ha Soma hagyta elaludni az autóban Zsombort. Direkt ellene játszott. Nehezen viseltük ezt a részt. Láttunk sokféle tájat. Lehangolót, gyönyörűt egyaránt.

Megnéztük a Krisna-völgyet, ami egyszerre volt csoda-világ és elgondolkodtató. Somát ámulatba ejtette a hely, záporoztak a kérdések, pl., hogy "Mi az a pötty a néninek a homlokán?" (házas) "Hogy hívják a ruháját?" (szári) "Mit csinál a bácsi?" (füstölt, imádkozott) "Ki van a képen/szobron, és mit csinálnak?" (Krisna, és egyéb istenek)... stb. De a legnagyobb csodálatot egy fapapucs iránt éreztek a gyerekeim (Zsombor meg még cipőmán is). Ez iránt:

Miközben tanulmányoztuk, az első ember aki kijött a templomból fel is vette. És ment benne!!! Csodálatunk határtalan volt. És még az ételeik is finomak voltak. Zsombor rendelt is "risz"-t (rizs).

Orfűn sem volt merszünk vízbe menni, pedig erre már elvileg jó időt jósoltak. Hát nem volt az. A táj viszont gyönyörű volt, még borúban is. Az abaligeti cseppkőbarlang hőmérsékletét pedig egyáltalán nem befolyásolta a kinti idő. Beöltözve végigjártuk (sajna nem lehetett odabenn fotózni). Zsombor slingben (milyen jó, hogy megvan még!) és gyalog teljesítette a távot. Soma meg egyedül ügyesen végigjött a csúszós, lépcsős majd egy kilométeren. Sőt, mint kiderült minden elhangzott dolgot meg is jegyzett. Ami a befele vezető fél kilométeren elhangzott, azt kifelé újra visszamondta. Zsom örömére meg itt újból volt "vizs". A denevérmúzeumból pedig alig lehetett kicsalogatni a gyerekeket. Én pedig beszereztem egy denevér-bábot a gyerekeknek, persze.

A pécsi állatkertben is jártunk, ami nagy csalódás volt. Kis ketrecek, kicsi kifutók, relatíve kevés állat, kacskaringós lezárt utak. A csimpánzt meg sem tudtuk nézni, nem látogatható, mert kinőtte a helyét, és nem tudják bővíteni azt. Költöznie kellene a helynek...
A tévétorony Jácint szerint túl magas, de bátor volt és felmentünk. Beláttuk egész Pécset. Zsombor, Soma és én biztosan.

Az orfűi malommúzeum-ban is jártunk. Be is indították (üresben), az egyébként ténylegesen őrölni tudó (csak nincs rá kereslet) vizimalmot. Olyan volt mintha régenvolt időben jártunk volna. Pláne, hogy egy igazi kemencében, igazi kenyér sült... (Mi sajnos csak az illatával lettünk gazdagabbak.)

Aztán jött maga Pécs. Mindezek után a legnagyobb szenzáció mégis a pécsi dzsámi (bár ez is nagyszerűen visszhangzott) előtti szökőkút volt. Bele is vetették magukat a gyerkőcök. Agyonpacsálták magukat, a többi nézelődő nagy örömére. A ruhacsere után sikerült a dómot is megnézni (ez is szuper visszhangos). A kincstár kegytárgyai ismét lenyűgözték Somát, és persze kérdéslavináját is elindították. Míg apa válaszolgatott, én Zsombort igyekeztem elkapni, a hatalmas tér ugyanis futásra (és sikításra) késztette. Az ilyesmit sohasem tartottam megbotránkoztatónak, hisz az építők/építtetők elérték a céljukat, lenyűgöző hatással volt az építmény. És Zsomborra így hatott (meg millió más kisgyerekre).

Azthiszem a hullafáradtsági szintet mindennap hoztuk.

Szekszárdon csak aludtunk egyet. A belvárost kocsival megtekintettük, úgy találtuk, hogy inkább a környező dombok adják a hely varázsát, meg borát. Tolnán egyből a Dunapartra vezetett az utunk. És most felsóhajhatnánk, hogy végre vízbe mentünk, de nem. Réglátott barátnőm ikerfiai (most mennek iskolába) eveztek ugyanis ott, és őket összeszedvén hozzájuk mentünk. Talán itt jött el a tényleges lógalábalóga. Csak beszélgettünk és nem csináltunk semmit. A gyerekek jókat játszottak, és a nap végére igazi jóbarátságba keveredtek. Soma pedig két kikönyörgött A fiúknak is van! bakugánnal lett gazdagabb. (Szerk. megjegyzés: A két bakugán sárkány élt 6 napot - ellopták őket az oviban.) És még az este hazaindultunk.

Itt a vége fuss el véle!
Talán jövőre nyaralunk is.