csütörtök, november 01, 2012

Eljött az idő

Valamit már régóta nem tudok kiadni magamból, pedig nagy könnyebbség lenne. Talán most letudom emelni a súlyát a vállamról. (Nem gyerek téma.)

Már éppen végefelé járt a tél, amikor a nyűgjeim kezdtek a fejem fölött átcsapni. A sima megfelelési vágyamat, maximalizmusomat (anyaság, te édes!) és munka nélküliségemet (hahh!) fejelte meg az, hogy zsigerileg utálom a telet. És tudtam, hogy testi tüneteimet (még mindig ingadozó magas vérnyomás, magas prolaktin szint) nagyrészt rossz lelkiállapotomnak köszönhetem, és segítségre lenne szükségem. Mivel a hagyományos orvoslástól ugyanúgy irtózom, mint a téltől, ezért a segítő személyt illetően egy kineziológusra esett a választásom. Mondanom sem kell, hogy azt sem tudtam, hogy eszik-e vagy isszák az ilyesmit. Aztán ámultam-bámultam. Kettőt sem mukkantam, és azt mondta, hogy apám a forrása mindennek. Meg kell bocsátanom neki.

Húú, gyerekek olyan önbugyrokat jártam meg pár óra alatt, hogy egy héten át aludni sem tudtam. Azt hittem minden erőmmel azon vagyok, hogy a családi rossz óment átgeneráljam valami tisztává, valami építővé. És már hittem is, hogy jó úton vagyok, nem hasonlítok arra a férfira, aki csak félemlített és nem nevelt engem. És akitől 14 évesen egyértelműen elszakadtam. Aki nem tudta megbocsátani, hogy elhagytam. Tudta, hogy mit gondolok róla, hogy semmiembernek tekintem őt, de soha ki nem mondta volna. Illetve soha semmit nem mondott ki. Semmit nem beszéltünk meg soha. Soha, semmit. Felbomlott a "család" (tesóm féligmeddig kitartott mellette), szüleim elváltak, aztán elveszítette a házát/állását. Alkohol. Kártya. Munkaundurusz. Önvád. És teljesen lecsúszott... pénze nem, bár munkája azért volt. Nem tudom miért, de nem tudtam teljesen elhatárolódni tőle, mértékkel, de tartottam vele a kapcsolatot. De megbeszélni a dolgokat, azt továbbra sem tudtuk. Pedig én megadtam neki az esélyt rá, többször is. Annak ellenére, hogy meg sem érdemelte volna. De ő nem élt a lehetőséggel. Tanultam, dolgoztam, alkottam, próbáltam elismerést kivívni, hasztalan. Csak egy "jó vagy/jól csináltad kislányom"-ra vágytam. Tőle. Még most sem értem magam, hogy miért is. Aztán fiaim születtek, sőt az első unokája is fiú lett, mert az ám az EMBER! De Soma kicsit lányos típus, szép pofival, és a labdajátékok sem kedvelik őt. Ez már így nem jó. Aztán tesóméknál is jött a baba, nálunk meg a második. De jajj, nem a fiának lett fia. Ez sem volt jó. Pedig a fiaim imádták/várták az egyre szakadtabb, egyre rosszabb szagú (pedig Soma érzékeny orrú) Papát. De papa nem vette a lapot, és nemigen jött. És az sem érdekelte, hogy Zsom már igazi férfi volt másfél évesen is. Vagy, hogy tesómék kislánya, Csenge a fiúk minden vagányságát és a csajok minden báját magában hordozza. Túlságosan sajnálta magát a kedves Papa ahhoz, hogy meglássa azt a sok jót, ami kéretlenül is körülveszi.

Szóval egy hétig a jó kis álmaim helyett lázálmaim voltak... Megbeszélni kellene, a megbeszélhetetlent. Megbocsátani a megbocsáthatatlant. És aztán... megküzdöttem magammal. Beláttam, hogy beszélni vele nem lehet. Felette az önsajnálat, az örök vesztes szerepe. Azt nem tudom, hogy akart-e valaha ezen változtatni vagy sem, de hogy nem sikerült neki, az biztos. És rájöttem (kemény csata volt) arra is, hogy tényleg nem haragszom. Nem irányíthatja egy ilyen ember az én életemet! Én a magam ura vagyok! És köszönöm, hogy általa az lettem, aki vagyok. Lehet, hogy néha még fel-felbukkan bennem egy tüske, de letöröm és kész. Mert én képes vagyok rá. Megbocsátottam. Megkönnyebbültem. Nem is gondoltam, hogy ilyen nagy terhet cipelek.

Aztán hamarosan kényszerszülte meglátogattuk Jóska Papát, a jó kis nikotinátitatott "kuckójában". Én általában csak nyáron szoktam menni hozzá, amikor nem kell bemenni a házba, mert általában öt perc után úgy elönt az allergia, hogy menekülnöm kell. Ám most több órán át üldögéltem a sárga félhomályban, gomolygott a füst, épphogy Karádi nem énekelt, és SEMMI, egy orrfújás nélkül sétáltam ki onnan. Pedig Apám láncdohányoshoz méltón teljesített, mint máskor (pedig tudta, hogy nem bírom). Ez a bizonyíték számomra, hogy minden fejben dől el, és tényleg megbocsátottam, felülemelkedtem. Nem függök tőle.

És amikor minderre ráébredtem, Apám megbetegedett. Illetve szerintem már régóta eszegette a rák, de a szokásos elfolytós módszerrel élt, hisz már olyan jól bevált évtizedeken keresztül. Kórház lett a vége. Több kórház. Több hónap. Több műtét. De menthetetlen volt. Végig mellette voltunk. Tesóm szállítgatta, látogatta amikor hozzá esett közelebb a kórház, de amikor Győrbe került én is bekapcsolódtam. Bár segítséget ezek alatt az igazán nehéz napok alatt tőlem nem fogadott el, csak a tesómtól. Csak akkor hívott/kért, ha már nem volt más választása. Könnyek között, de belenyugodtam. Aztán június végén kiengedték. Július elején a szemébe mondták. Látszólag jól fogadta. Tán tudta is. Persze én voltam vele. Tán másfél hetet lehetett otthon, amikor hirtelen egyik napról a másikra leépült. Már dohányozni sem bírt. Meglátogattam. Már alig volt tudatánál. Pár pillanat erejéig rám ismert, beszélni már nem tudott. A szemével kérte, hogy simogassam a fejét. Kettősünk életének legmeghittebb pillanatai voltak ezek. Végső. "Mindjárt minden jó lesz!" - suttogtam, gondoltam. Láttam a halált a szemében. Másnap reggel újra elmentem hozzá. Már villanásai sem voltak. A mentő beszállította a kórházba és 10 perc sem kellett hozzá és elment. Örökre. Olyan volt mintha megvárt volna. Mondani nem tudta már, - most a teste, régebben a büszkesége gátolta ebben, - de talán mégis fontos voltam neki...

... a gyerekek meg folyton emlegetik a JóskaPapát. Az még megfejtésre szorul, hogy miért is.
  

2 megjegyzés:

Hajni írta...

Gratulálok! Nagyot léptél ....

SKY írta...

Krisz... igen.