Ugyebár csak szöveges-aláhúzkodós, de megkapta Som élete első bizonyítványát. És nekem nagyon tetszik. Nem dumáltuk túl. Buksisimogatás, ezaz fiam! És ennyi. Mindennél fontosabb nekem, hogy szeret menni és megcsinálja a feladatát, élvezi az olvasást. (Olyan mintha trenírozná magát: mozgó autóból minden lehetséges tábla, szöveg elolvasása; mesék végén az elrohanó feliratok gyorsolvasása). Szeret rajzolni (tankos :-( vonal van most éppen). Aktív tesi órán, néptáncon. Már napok óta viszi magával a furulyát énekre (Én: Furulyáztok énekórán? Ő: Nem! Nem kell nekem mindent értenem.) Énekből van a legtöbb csillagja, meg néptáncból. Egyébként kevés hibával dolgozik. A félévi matek felmérőjén 3 pontot, a magyaron 1-et vesztett.
Soma nem tanul itthon. Igyekszik mindent megcsinálni a napköziben, nehogy valami dolga legyen itthon (mert ugye az harc lenne).
Mi kell még? Szereti a sulit.
DE.
A bizi előtt pár héttel két fekete pontot is begyűjtött. WC-s sztori mindegyik. Megmutatta, hogy meri. Gusztustalan, de merte, most mit mondjak erre. Jogos. Ott a pont, illetve itt.
DE.
Mit csinál/tesz/mond olyankor az ember (én), ha az elsős
gyereke (Soma) összeverekszik egy másik fiúval, majd ki is békülnek,
aztán elbattyognak - az eddigi eseményekből semmit sem látó -
tanárnénihez és beárulják magukat(!!!).
Amiért "jutalmul" kapnak egy-egy fekete pontot.
Szóval?
Gondolatban nevettem csak, merthogy verekedtek, amit tényleg nem
tolerálhatok. Szóval mosolyelnyomásos, komolysággal intettem meg és
dicsértem is meg (az őszinteségéért) egyben.
A kiskakasok keresik a helyüket... (ahogy egyik ismerősöm fogalmazott nagyon találóan).
Tudom, hogy nem lehet mindig jól dönteni, de annyira jó fejek voltak ezek a kölykök, nem lehetett ezt átlátni?
Ez a büntetés dolog
kikészít... szívem szerint összecsókolnám, de még ott tartunk hogy a
tanárnéni az Istenkirály. És ez perpill tök jó így. Azért a szupi program ugrott.
Nem akarom tündegyermekként feltüntetni Somát, mert nem az. Akinek akaratbajnok gyereke van, az tudhatja ezt. Tudom, hogy itthon, velünk szemben több mindent megenged magának mint mások előtt. Az önfejűsége gyakran kiborít, de jó látni, hogy idegen közegben a sok anyai mantra életre tud kelni. A férfi lét küzdelmeit meg át kell élnie, pláne hogy egy kicsit lányos fiú (szép pofi, magas hang).
Szóval kíváncsian várom, hogy merre fog mozdulni. Nincs elvárásom, úgyhogy övé a pálya!
Nemrég olvastam ezt: http://www.nlcafe.hu/.../20140126/fiuk-rosszalkodas-iskola/
vasárnap, február 02, 2014
vasárnap, január 12, 2014
Igazi ISKOLÁS
Soma iskolakezdésével kapcsolatban valahogy nem volt nagy félelmem. Úgy alapban számítottam némi nehézségre, de nem gondoltam, hogy az leküzdhetetlen lesz. Azon izgultam csak, hogy jó kis csapatba kerüljön, és megtalálja a helyét benne. Az évnyitón megpillantott csapat (16 lány és 10 fiú) beváltotta a reményeinket. Kiemelt barátja nincs, szinte mindenkivel jóban van. Vonakodva vallja be, hogy még a lányokkal (ó borzalom!) is.
Vágyálmaim netovábbja az, hogy Soma minden reggel villámgyorsan kipattan az ágyból, majd ugyanolyan sebességgel ruhába ugrik. A hét vége felé azért néha még most is van némi verbális tiltakozás, hogy nem akar iskolába menni (elfárad), de a reggeli rituálé akkor is ugyanolyan gyorsan zajlik. És persze az elmenetel is sima ügy. Nagyon jó érzés ez, hiszen az ovi 4 éve alatt szinte mindvégig hisztivel teltek ezek a reggelek. December elején volt visszaváró buli az oviban, ahol az öt tavalyi nagycsoportost látták vendégül. Az immár iskolás fiúcsapatból egyedül Soma mondta csak (büszkén), hogy ő aztán nem menne vissza az oviba.
Ő már ISKOLÁS!
Soma ének tagozatos. Heti 3 énekórája van. A karácsonyi koncerten be is mutatták mit tudnak. Soma előtte beteg volt, de az én szerepelni nem szerető gyerekem önként és dalolva, - az sem zavarta, hogy félig-meddig tudja csak a dalokat - ment a színpadra. És irtó büszke volt magára. Persze én is rá. Szóval ezt is szereti.
Az órarendjébe még a néptánc is be van építve. Ebből van a legtöbb *-ja. De plusz erőfeszítést nem akar tenni ebben a kategóriában. Marad az úszás, ezt viszont még mindig nagyon élvezi. Viszont odalett a rosszevő Sománk és helyette van egy folyton enni akarónk, ami meg is látszik rajta, elkezdett "férfiasodni" deréktájban. Úgyhogy még egy sportot kellene beújítanunk neki.
Úgy tűnik a tanítónéni is teljesen rendben van, Soma szereti Emőke nénit. Kedves, de következetes és igazságos, valamint van humora. A délutáni napközis tanítónéni (Ildikó néni) azonban már kevésbé lopta be magát Som szívébe, ugyanis van oly kegyetlen és megcsináltatja a házifeladatot. Bizony. Iszony ez a szigor. A házifeladat a mi mumusunk. 1 óra hiszti, 5-10 perc tökéletes feladatmegoldás, ez az általános felállás. A hiányzás pótlása meg egyszerűen borzalom. A többi anyuka nyugtatgat, hogy náluk sem egyszerű ügy az ilyesmi, de saját bőrön érezni elég húzós. Főleg az a dühítő, hogy ha eldönti, hogy mégis megcsinálja, akkor az nagyon szép munka. Mondhatnám, hogy összedobja, de nem, tényleg szépen ír, pláne ahhoz képest, hogy balkezes. Van egy beszédes sztorim erről. Az elején húzkodták a vonalakat, írták a köröket, csészéket, kapukat. Soma sitty-sutty, jó rondán elintézte őket, vonalközöket, távolságokat sem tisztelve. Mondom neki, hogy ez nem lesz így jó, mert ezekből lesznek a betűk, és nem fog tudni szépen írni. Som rettenetesen felháborodott, hogy hogy merek én ilyet állítani, méghogy BETŰ, nem mondott semmi ilyesmit a Tanítónéni!!! Persze hamarosan betűk lettek a vonalakból, körökből (bár az igazat a mai napig nem adja meg nekem). És láss csodát mihelyst értelmet nyertek a vonalkák, kurflik, egyből sokkal szebben is mennek. Most ott tart, hogy szinte mindent leír amit kigondol. Érdekes, hogy az önállóan leírás gyakoribb (igazi fiús-hősös vonal: pl. verembe mész), mint a másolás.
A nagy sláger azonban az olvasás. Egyszerűen imád olvasni. Mindent mindenhol (vigyázat!) kibetűz, még az angol szövegeket is, és az sem okoz problémát ha pl. a Kleopátra c. könyv fejjel lefelé van a polcon. Bár egy kicsit előbbre jár az agya mint kellene, és gyakran azt mondja ami nincs is leírva, "csak biztosan az lesz a szó vége". Soma kap még fejlesztést a suliban. Heti egy alkalommal foglalkozik vele Orsi néni. Hogy mit is csinálnak, azt nem tudom, minthogy Orsi nénit sem ismerem. Úgyhogy ideje felkeresnem. Mindenesetre ha megvan Soma személyes ideje, amikor csak rá figyelnek csak, az semmiképpen sem árthat. Főként mert érzem a problémás területeket. Mint ahogy a kontroll felmérésen kb. 5 perc alatt a fejlesztőpedagógus is teljesen képben volt a gyerekkel kapcsolatban. Nagyon okos, de öntörvényű. Csak azt csinálja, amit önmaga számára fontosnak ítél. Viszont szorgalmas, ha nem a szülő kéri valamire. Jól motiválható. Tudáséhes. Szeret jól válaszolni, de nem nagyon jelentkezik. Hiányosságait remekül palástolja. Kívülálló számára roppant intelligens, jólnevelt gyerek. Remekül tart előadásokat, turbós autókról, űrről, sárkányokról, vagy bármilyen témáról, még olyanokról is amikhez egyáltalán nem ért. Nincs akadály előtte. Viszont fogalma sincs hogy reggelit-e vagy vacsorát eszünk épp, vagy hogy milyen nap van ma, vagy milyen évszak. Azt sem tudja milyen hónapban született. Szóval az időrendiség egy nagy katyvasz a fejében. Kedvenc hiszti-mondatom a következő: Majd tegnap megcsinálom! És persze jól felhergelem amikor kisomolygom. De nem bírom megállni, annyira vehemensen indulatos az a gyönyörű pofija.
A másik terület amiben óriásit léptünk előre, az a rajzolás. Nagyon szívesen és gyakran rajzol, Nekem nagyon tetszenek a figurái, mert nagyon beszédesek és némiképp viccesek is. Témája az autók, transformersek, szörnyek és persze mindent feliratoz. A betűk még igencsak változatos formában sorakoznak, nagy és kisbetűk felváltva, a szó visszafele, netán maguk a betűk is tükörben. Nekem is kreatívnak kell lennem, hogy rájöjjek mit is akart írni, mint amikor egy autó körül üt üt üt üt (t-k tükörben) felirat áll. Természetesen dudál az autó. Vagy amikor lerajzolta a családunkat négy-öt rajzon keresztül, konzekvensen: Anya, Apa, Soma és Moz feliratokkal. Szerencsére nem sértődött meg az érdekelt. Sőt, gyakran hívjuk Zsombort kis Moz-nak, amin nagyon jót tudunk kacagni. (Ezt a rajzot meg kell keresnem.)
És hogy mutassak valami alkotást is, ezt a rajzot egy pályázatra rajzolta. Manó postázó, ahol a Télapó ajándékai készülnek. (A hóember nem hóember ám, hanem adagoló, hóember automata, bizony!)
Kezdem megszokni, hogy van egy iskolás fiam. Húha!
Vágyálmaim netovábbja az, hogy Soma minden reggel villámgyorsan kipattan az ágyból, majd ugyanolyan sebességgel ruhába ugrik. A hét vége felé azért néha még most is van némi verbális tiltakozás, hogy nem akar iskolába menni (elfárad), de a reggeli rituálé akkor is ugyanolyan gyorsan zajlik. És persze az elmenetel is sima ügy. Nagyon jó érzés ez, hiszen az ovi 4 éve alatt szinte mindvégig hisztivel teltek ezek a reggelek. December elején volt visszaváró buli az oviban, ahol az öt tavalyi nagycsoportost látták vendégül. Az immár iskolás fiúcsapatból egyedül Soma mondta csak (büszkén), hogy ő aztán nem menne vissza az oviba.
Ő már ISKOLÁS!
Soma ének tagozatos. Heti 3 énekórája van. A karácsonyi koncerten be is mutatták mit tudnak. Soma előtte beteg volt, de az én szerepelni nem szerető gyerekem önként és dalolva, - az sem zavarta, hogy félig-meddig tudja csak a dalokat - ment a színpadra. És irtó büszke volt magára. Persze én is rá. Szóval ezt is szereti.
Az órarendjébe még a néptánc is be van építve. Ebből van a legtöbb *-ja. De plusz erőfeszítést nem akar tenni ebben a kategóriában. Marad az úszás, ezt viszont még mindig nagyon élvezi. Viszont odalett a rosszevő Sománk és helyette van egy folyton enni akarónk, ami meg is látszik rajta, elkezdett "férfiasodni" deréktájban. Úgyhogy még egy sportot kellene beújítanunk neki.
Úgy tűnik a tanítónéni is teljesen rendben van, Soma szereti Emőke nénit. Kedves, de következetes és igazságos, valamint van humora. A délutáni napközis tanítónéni (Ildikó néni) azonban már kevésbé lopta be magát Som szívébe, ugyanis van oly kegyetlen és megcsináltatja a házifeladatot. Bizony. Iszony ez a szigor. A házifeladat a mi mumusunk. 1 óra hiszti, 5-10 perc tökéletes feladatmegoldás, ez az általános felállás. A hiányzás pótlása meg egyszerűen borzalom. A többi anyuka nyugtatgat, hogy náluk sem egyszerű ügy az ilyesmi, de saját bőrön érezni elég húzós. Főleg az a dühítő, hogy ha eldönti, hogy mégis megcsinálja, akkor az nagyon szép munka. Mondhatnám, hogy összedobja, de nem, tényleg szépen ír, pláne ahhoz képest, hogy balkezes. Van egy beszédes sztorim erről. Az elején húzkodták a vonalakat, írták a köröket, csészéket, kapukat. Soma sitty-sutty, jó rondán elintézte őket, vonalközöket, távolságokat sem tisztelve. Mondom neki, hogy ez nem lesz így jó, mert ezekből lesznek a betűk, és nem fog tudni szépen írni. Som rettenetesen felháborodott, hogy hogy merek én ilyet állítani, méghogy BETŰ, nem mondott semmi ilyesmit a Tanítónéni!!! Persze hamarosan betűk lettek a vonalakból, körökből (bár az igazat a mai napig nem adja meg nekem). És láss csodát mihelyst értelmet nyertek a vonalkák, kurflik, egyből sokkal szebben is mennek. Most ott tart, hogy szinte mindent leír amit kigondol. Érdekes, hogy az önállóan leírás gyakoribb (igazi fiús-hősös vonal: pl. verembe mész), mint a másolás.
A nagy sláger azonban az olvasás. Egyszerűen imád olvasni. Mindent mindenhol (vigyázat!) kibetűz, még az angol szövegeket is, és az sem okoz problémát ha pl. a Kleopátra c. könyv fejjel lefelé van a polcon. Bár egy kicsit előbbre jár az agya mint kellene, és gyakran azt mondja ami nincs is leírva, "csak biztosan az lesz a szó vége". Soma kap még fejlesztést a suliban. Heti egy alkalommal foglalkozik vele Orsi néni. Hogy mit is csinálnak, azt nem tudom, minthogy Orsi nénit sem ismerem. Úgyhogy ideje felkeresnem. Mindenesetre ha megvan Soma személyes ideje, amikor csak rá figyelnek csak, az semmiképpen sem árthat. Főként mert érzem a problémás területeket. Mint ahogy a kontroll felmérésen kb. 5 perc alatt a fejlesztőpedagógus is teljesen képben volt a gyerekkel kapcsolatban. Nagyon okos, de öntörvényű. Csak azt csinálja, amit önmaga számára fontosnak ítél. Viszont szorgalmas, ha nem a szülő kéri valamire. Jól motiválható. Tudáséhes. Szeret jól válaszolni, de nem nagyon jelentkezik. Hiányosságait remekül palástolja. Kívülálló számára roppant intelligens, jólnevelt gyerek. Remekül tart előadásokat, turbós autókról, űrről, sárkányokról, vagy bármilyen témáról, még olyanokról is amikhez egyáltalán nem ért. Nincs akadály előtte. Viszont fogalma sincs hogy reggelit-e vagy vacsorát eszünk épp, vagy hogy milyen nap van ma, vagy milyen évszak. Azt sem tudja milyen hónapban született. Szóval az időrendiség egy nagy katyvasz a fejében. Kedvenc hiszti-mondatom a következő: Majd tegnap megcsinálom! És persze jól felhergelem amikor kisomolygom. De nem bírom megállni, annyira vehemensen indulatos az a gyönyörű pofija.
A másik terület amiben óriásit léptünk előre, az a rajzolás. Nagyon szívesen és gyakran rajzol, Nekem nagyon tetszenek a figurái, mert nagyon beszédesek és némiképp viccesek is. Témája az autók, transformersek, szörnyek és persze mindent feliratoz. A betűk még igencsak változatos formában sorakoznak, nagy és kisbetűk felváltva, a szó visszafele, netán maguk a betűk is tükörben. Nekem is kreatívnak kell lennem, hogy rájöjjek mit is akart írni, mint amikor egy autó körül üt üt üt üt (t-k tükörben) felirat áll. Természetesen dudál az autó. Vagy amikor lerajzolta a családunkat négy-öt rajzon keresztül, konzekvensen: Anya, Apa, Soma és Moz feliratokkal. Szerencsére nem sértődött meg az érdekelt. Sőt, gyakran hívjuk Zsombort kis Moz-nak, amin nagyon jót tudunk kacagni. (Ezt a rajzot meg kell keresnem.)
És hogy mutassak valami alkotást is, ezt a rajzot egy pályázatra rajzolta. Manó postázó, ahol a Télapó ajándékai készülnek. (A hóember nem hóember ám, hanem adagoló, hóember automata, bizony!)
Kezdem megszokni, hogy van egy iskolás fiam. Húha!
hétfő, október 21, 2013
kedd, október 01, 2013
Írtam én egy (őszi) verset, mert ezt is ki kell próbálni egyszer
Lobog reményem.
Itt most. Kell.
Hiába sárgul.
Ont, bont, hoz.
Megnyilvánul
(S) hatok.
Itt most. Kell.
Hiába sárgul.
Ont, bont, hoz.
Megnyilvánul
(S) hatok.
péntek, szeptember 06, 2013
Hurrá iskola!
Nehéz időszakon vagyunk túl. Januártól intenzív álláskeresésbe fogtam. Rájöttem, hogy az itthoni munka nem nekem való. Nem tudok kilincselni, nem tudok magamért lobbizni, hogy kéremszépen én tudok a legeslegnagyszerűbb designt varázsolni cégének vagy valami ilyesmi. Még ha néha úgy is érzem, hogy jó vagyok és van bennem alkotóerő és némi tehetség. Bár többször érzem úgy, hogy nem vagyok jó. Vagy még inkább az az igazság, hogy olyan nagy az elvárás, és PONT AZT nem tudom, amit az adott cég keres. Mert persze MINDENT kellene tudnom.
Ha jön a megrendelés, az jó, sőt szuper, és persze maximálisan megoldom. De az én várakozós stílusomban megélni nem lehet belőle. A gyerekek is csak azt látták, hogy anya "számítógépezik", milyen kafa neki. Egyáltalán nem érezték, hogy dolgozom, hiszen rajzikálok, nem? És mivel a volt munkahelyem sem akart hallani rólam (tán mert szenya módon képes voltam két gyönyörű gyereket világra hozni), ezért elérkezvén a végső határhoz, munkába kívánkoztam. Csakhogy az állások (illetve a túl fiatal főnökök) nem kívántak egy ilyen vén tyúkkal még találkozni sem. Szóval mint látszik agyalás az volt rendesen, hogy miért is nem kellek sehova. Pedig akartam, nagyon.
Így tanultam. Két angol tanfolyamon vagyok túl. Meg persze sok-sok feszült, ideges napon. Amit persze a gyerekek hűen tükröztek vissza. Főleg Soma. Az sem könnyítette meg a helyzetet, hogy a nyár folyamán Soma már nem volt ovis, de még iskolásnak sem tudhatta magát. Soma egyébként is bajnok a változások rosszul megélésében. A nyár arról szólt, hogy lement babába, és üvöltött, sikított mindenért. Mi meg találgathattuk, hogy mi a baja. Tudta, hogy megoldatlanul nem marad az ügye. Ez adott biztonságot neki. (Gondoljuk.) Az elviselhetőségi szintje még a - legnyugodtabb - mamáknál is kiütötte a biztosítékot. Pedig a mamák mindenre találnak mentséget, nem igaz? Türelem volt a jelszó. Ez mindig akkor villant be leginkább, amikor kiabáltam már (amiért utáltam is rendesen magam). De ha felemeltem a hangom, akkor érdekes módon elkezdett hallani, látni, gondolkodni a gyerek. Bevállalt következmény talán?
Aztán augusztusban két helyre is behívtak elbeszélgetni, próbamunkára. És én úgy éreztem, hogy az egyik helyre én és csakis én vagyok az odavaló, a legalkalmasabb. De a másik helyben is kiegyeztem volna. Csalódásom határtalan volt, mert persze nem én voltam a nyerő. Sikítani tudtam volna. Hát igen, szuperszenzibilis voltát nem is tudom kitől örökölte a gyermekem. Közben meg még beadtam a pályázatomat egy Alapfokú Művészeti Intézménybe is grafika-festészet tanárnak. De arról sem érkezett semmiféle hír. Gyakorlat nélkül tanítani szerettem volna, jó kis terv volt... Néha rettenetesen optimista tudok lenni. Máskor meg, hát... igen. Pedig a tanítással kacérkodom, mióta elvégeztem egy művészetterápiás képzést. Jó terv. Sok problémás gyerek + sok alkotás = boldogabb, könnyebb élet. És ez talán nem is csak idea. Szóval így lettem én egyre elkeseredettebb, Soma meg még hisztisebb az iskolakezdés árnyékában. Isteni helyzet.
Épp egy hete (igen, igen tanévkezdés előtt 3 nappal!!!) azonban jött egy telefon, hogy mégis én lennék a kiválasztott grafika tanár. Juhé! És ezer para! Na nem, inkább kellemes borzongás. Kapok jó pár tehetséges gyereket. És alkotunk!
Tegnap volt az évnyitó (jöv. héten indul a tanítás). Izgultam nagyon. Összevissza hadováltam. Lehet, hogy jókat is mondtam, mert 3 új kisgyerek anyukája/apukája engem választott. Azt mondtam, hogy minden gyerek tehetséges, ez a kiindulópontom, innen fejlődünk. Együtt.
Még szoknom kell a gondolatot, hogy tényleg tanítani fogok. Vicces, hogy pont most leszek tanár, ebben a különösen rázós időszakban, De azt hiszem, én már csak ilyen vagyok. Nekem nem jön semmi sem könnyen. És persze most is délutáni lesz a munkarendem. Nem túl ideális egy iskolakezdő gyermek mellett.
Soma szerencsére jól kezdte az iskolát, izgalommal telve, de mosolygósan indult neki. Egy ovis csoporttársa (Patrik) osztálytársa lett. Az évnyitó után sikerült egymás mellé leülniük a teremben. Jó indítás volt. Másnap azonban igazán időben érkeztünk, de a többi gyerkőc még gyorsabb volt, - Patrik sehol - és már csak az utolsó padban lett volna hely. Senki nem oda ült, ahova előző nap. Az első sorban azonban egy szöszi fiú mellett még volt egy szabad hely. Mintha Somát várta volna. Óvatosan megkérdeztem, hogy nem szeretne-e odaülni, jobban hallana, látna. Erre, egy szó nélkül fogta a táskáját és odaült egy vadidegen kisfiú mellé. Én meg csak paslogtam az én angyalgyerekemen. Tudtam, bíztam benne hogy kijön belőle ez a hipiszupi gyerek, mert tudom, hogy ilyen ő igazából. Csak a félelmeivel nehezíti meg önmaga és mindenki életét. Nála nincs olyan, hogy kicsit rossz. Vagy elviselhetetlen, vagy tündér, a kettő között nincs átmenet. Cuki, mosolygós, mesélős, leckét író-rajzolós angyalléte kitartott egészen csütörtökig. Tegnap délutánra azonban nagyon elfáradt. A boldog vigyori pofi ekkor váltott át a már ismert kiabálós, semmi sem jó, morcosba. Hirtelen sok lett az iskolapadban ücsörgés, ami nem is az ovi után, hanem a nyár felhőtlen szabadsága után szokatlan. Elfáradt. Ugyan órarendjük nincs még, de napi hat óra van a tervbe véve, amivel maga a tanítónéni sem ért igazán egyet. 4-ig meg bent kell lenniük az új törvény szerint. Mondjuk Som napközis lesz, így ő tényleg addig fog maradni az első hónapban. Aztán meglátjuk. Kérdés, hogy van-e lehetőségünk módosítani. Nemigen tudják rá a választ.
Egy a lényeg, Somának tetszik a suli. Már van piros csillagja is!
Remélem az ördöggyereket meg eltünteti az okos, ügyes, csillogószemű!
Én mint dolgoz(gat)ó anya remélem nagyobb segítségére leszek, mint az ezt megelőző időszakban.
Ha jön a megrendelés, az jó, sőt szuper, és persze maximálisan megoldom. De az én várakozós stílusomban megélni nem lehet belőle. A gyerekek is csak azt látták, hogy anya "számítógépezik", milyen kafa neki. Egyáltalán nem érezték, hogy dolgozom, hiszen rajzikálok, nem? És mivel a volt munkahelyem sem akart hallani rólam (tán mert szenya módon képes voltam két gyönyörű gyereket világra hozni), ezért elérkezvén a végső határhoz, munkába kívánkoztam. Csakhogy az állások (illetve a túl fiatal főnökök) nem kívántak egy ilyen vén tyúkkal még találkozni sem. Szóval mint látszik agyalás az volt rendesen, hogy miért is nem kellek sehova. Pedig akartam, nagyon.
Így tanultam. Két angol tanfolyamon vagyok túl. Meg persze sok-sok feszült, ideges napon. Amit persze a gyerekek hűen tükröztek vissza. Főleg Soma. Az sem könnyítette meg a helyzetet, hogy a nyár folyamán Soma már nem volt ovis, de még iskolásnak sem tudhatta magát. Soma egyébként is bajnok a változások rosszul megélésében. A nyár arról szólt, hogy lement babába, és üvöltött, sikított mindenért. Mi meg találgathattuk, hogy mi a baja. Tudta, hogy megoldatlanul nem marad az ügye. Ez adott biztonságot neki. (Gondoljuk.) Az elviselhetőségi szintje még a - legnyugodtabb - mamáknál is kiütötte a biztosítékot. Pedig a mamák mindenre találnak mentséget, nem igaz? Türelem volt a jelszó. Ez mindig akkor villant be leginkább, amikor kiabáltam már (amiért utáltam is rendesen magam). De ha felemeltem a hangom, akkor érdekes módon elkezdett hallani, látni, gondolkodni a gyerek. Bevállalt következmény talán?
Aztán augusztusban két helyre is behívtak elbeszélgetni, próbamunkára. És én úgy éreztem, hogy az egyik helyre én és csakis én vagyok az odavaló, a legalkalmasabb. De a másik helyben is kiegyeztem volna. Csalódásom határtalan volt, mert persze nem én voltam a nyerő. Sikítani tudtam volna. Hát igen, szuperszenzibilis voltát nem is tudom kitől örökölte a gyermekem. Közben meg még beadtam a pályázatomat egy Alapfokú Művészeti Intézménybe is grafika-festészet tanárnak. De arról sem érkezett semmiféle hír. Gyakorlat nélkül tanítani szerettem volna, jó kis terv volt... Néha rettenetesen optimista tudok lenni. Máskor meg, hát... igen. Pedig a tanítással kacérkodom, mióta elvégeztem egy művészetterápiás képzést. Jó terv. Sok problémás gyerek + sok alkotás = boldogabb, könnyebb élet. És ez talán nem is csak idea. Szóval így lettem én egyre elkeseredettebb, Soma meg még hisztisebb az iskolakezdés árnyékában. Isteni helyzet.
Épp egy hete (igen, igen tanévkezdés előtt 3 nappal!!!) azonban jött egy telefon, hogy mégis én lennék a kiválasztott grafika tanár. Juhé! És ezer para! Na nem, inkább kellemes borzongás. Kapok jó pár tehetséges gyereket. És alkotunk!
Tegnap volt az évnyitó (jöv. héten indul a tanítás). Izgultam nagyon. Összevissza hadováltam. Lehet, hogy jókat is mondtam, mert 3 új kisgyerek anyukája/apukája engem választott. Azt mondtam, hogy minden gyerek tehetséges, ez a kiindulópontom, innen fejlődünk. Együtt.
Még szoknom kell a gondolatot, hogy tényleg tanítani fogok. Vicces, hogy pont most leszek tanár, ebben a különösen rázós időszakban, De azt hiszem, én már csak ilyen vagyok. Nekem nem jön semmi sem könnyen. És persze most is délutáni lesz a munkarendem. Nem túl ideális egy iskolakezdő gyermek mellett.
Soma szerencsére jól kezdte az iskolát, izgalommal telve, de mosolygósan indult neki. Egy ovis csoporttársa (Patrik) osztálytársa lett. Az évnyitó után sikerült egymás mellé leülniük a teremben. Jó indítás volt. Másnap azonban igazán időben érkeztünk, de a többi gyerkőc még gyorsabb volt, - Patrik sehol - és már csak az utolsó padban lett volna hely. Senki nem oda ült, ahova előző nap. Az első sorban azonban egy szöszi fiú mellett még volt egy szabad hely. Mintha Somát várta volna. Óvatosan megkérdeztem, hogy nem szeretne-e odaülni, jobban hallana, látna. Erre, egy szó nélkül fogta a táskáját és odaült egy vadidegen kisfiú mellé. Én meg csak paslogtam az én angyalgyerekemen. Tudtam, bíztam benne hogy kijön belőle ez a hipiszupi gyerek, mert tudom, hogy ilyen ő igazából. Csak a félelmeivel nehezíti meg önmaga és mindenki életét. Nála nincs olyan, hogy kicsit rossz. Vagy elviselhetetlen, vagy tündér, a kettő között nincs átmenet. Cuki, mosolygós, mesélős, leckét író-rajzolós angyalléte kitartott egészen csütörtökig. Tegnap délutánra azonban nagyon elfáradt. A boldog vigyori pofi ekkor váltott át a már ismert kiabálós, semmi sem jó, morcosba. Hirtelen sok lett az iskolapadban ücsörgés, ami nem is az ovi után, hanem a nyár felhőtlen szabadsága után szokatlan. Elfáradt. Ugyan órarendjük nincs még, de napi hat óra van a tervbe véve, amivel maga a tanítónéni sem ért igazán egyet. 4-ig meg bent kell lenniük az új törvény szerint. Mondjuk Som napközis lesz, így ő tényleg addig fog maradni az első hónapban. Aztán meglátjuk. Kérdés, hogy van-e lehetőségünk módosítani. Nemigen tudják rá a választ.
Egy a lényeg, Somának tetszik a suli. Már van piros csillagja is!
Remélem az ördöggyereket meg eltünteti az okos, ügyes, csillogószemű!
Én mint dolgoz(gat)ó anya remélem nagyobb segítségére leszek, mint az ezt megelőző időszakban.
hétfő, szeptember 02, 2013
péntek, március 22, 2013
La-la-la-laaa!
Somát felvették a kiszemelt suliba. Most már csak a kiszemelt tanítónénit kellene bevonzani.
Mióta megtudta Soma, hogy Ének-zenei általánosba fog menni, egyfolytában dalol és fütyörész... és úgy tűnik a rock-ot szereti.
Ez az új altatója (ő hamarabb tudta mint én):
Gryllus Vilmos:
Kis tücsök
Mióta megtudta Soma, hogy Ének-zenei általánosba fog menni, egyfolytában dalol és fütyörész... és úgy tűnik a rock-ot szereti.
Ez az új altatója (ő hamarabb tudta mint én):
Gryllus Vilmos:
Kis tücsök
Kis tücsök, kis tücsök,
minden este itt ülök.
Álmosan hallgatom,
hogy zenél a cimbalom:
Harsogón messze száll,
tétovázva meg-megáll,
áradón égig ér.
Minden éjjel elkísér.
Pengenek dallamok,
réten át, ha ballagok.
Halk zenék évszaka:
tiszta, nyári éjszaka.
minden este itt ülök.
Álmosan hallgatom,
hogy zenél a cimbalom:
Harsogón messze száll,
tétovázva meg-megáll,
áradón égig ér.
Minden éjjel elkísér.
Pengenek dallamok,
réten át, ha ballagok.
Halk zenék évszaka:
tiszta, nyári éjszaka.
csütörtök, március 21, 2013
péntek, március 15, 2013
Ünnepidő
Tegnap este a belvárosból Deltai (ugye emlékszünk még páran) körülmények között értem haza a délutáni tanfolyamomról. Csak 10 percre álltam meg kenyeret venni, ami után kezdhettem újra jégmentesíteni az autót. Tükör jégen autókáztam haza, szerencsére téligumival. Győrből Győrbe, csigalassan, dobogó szívvel. Márciusban csúszkáltam!
Tavasz kezdett éledezni pár napja a szívemben, erre lefagyasztja ez a cudar tél. Szinte el sem hiszem.
Aztán elkezdett ömleni a neten az infó: Hatalmas a hó körülöttünk. Sorra zárulnak le az utak, rekednek úton autók, kamionok borulnak fel, a szél veszettül fúj és torlaszol, temet be mindent.
Mi meg itthon ülünk. És nézzük, halljuk mindezt. Ma meg már fiainknak mehetnékje is van, hisz ünnepidő van, magyarázza Zsombor. Hát igen, az ablakból úgy tűnik, javul az idő, a nap is kisütött, délutánra már száraz is a beton. Szép havas a táj. A szél viszont még mindig veszettül fúj. Maradunk a fűtött szobában. Barátok jönnek át. A háromévesek kardot rántanak és pöszézve, kissé raccsolva zengik:
"Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!"
Kinn úgy tűnik tényleg kezd olvadni minden... és mi sem leszünk sokáig rabok. Csak aztán mégis rápillantok a facebook-ra (kezdek függő lenni) és látom, hogy látszólagos a nyugalom. Az M1-esen még mindig veszteglő autók sora van. Magánemberek elkezdenek szervezkedni, gyűjteni. Én is összekaparom amink van (reggel úgyis nyit minden) és Jácint elviszi a legközelebbi leadóhelyre. Ennyit tudunk tenni, remélve hogy segít az a kis kenyér, tea, keksz egy kicsikét a bajbajutottakon. Rengeteg család, buszonként 30-40 utas vár megmentésre több mint egy napja. Az utak járhatatlanok, a megmentők is elakadnak. Sok a segítségre váró. Van barátunk aki autóval ment menteni és vitt élelmet, meleg holmikat. Mi erre nem mertünk vállalkozni. Ha a hírek igazak, talán a katasztrófahelyzet nem fokozódik. Sajnos jópáran még a hó fogságában vannak, de mindenki azon dolgozik, hogy senki se maradjon élelem és víz nélkül, és ne fagyjon meg. Lehetőleg szállása legyen az éjszakára minden segítségre szorulónak. Az emberek összefogtak. Magyarország én így szeretlek! Még az osztrák(!!!) hótolók is átlépték a határt, pont ma jön onnan a segítség.
Tényleg zord, de ÜNNEPIDŐ lett ma.
Tavasz kezdett éledezni pár napja a szívemben, erre lefagyasztja ez a cudar tél. Szinte el sem hiszem.
Aztán elkezdett ömleni a neten az infó: Hatalmas a hó körülöttünk. Sorra zárulnak le az utak, rekednek úton autók, kamionok borulnak fel, a szél veszettül fúj és torlaszol, temet be mindent.
Mi meg itthon ülünk. És nézzük, halljuk mindezt. Ma meg már fiainknak mehetnékje is van, hisz ünnepidő van, magyarázza Zsombor. Hát igen, az ablakból úgy tűnik, javul az idő, a nap is kisütött, délutánra már száraz is a beton. Szép havas a táj. A szél viszont még mindig veszettül fúj. Maradunk a fűtött szobában. Barátok jönnek át. A háromévesek kardot rántanak és pöszézve, kissé raccsolva zengik:
"Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!"
Kinn úgy tűnik tényleg kezd olvadni minden... és mi sem leszünk sokáig rabok. Csak aztán mégis rápillantok a facebook-ra (kezdek függő lenni) és látom, hogy látszólagos a nyugalom. Az M1-esen még mindig veszteglő autók sora van. Magánemberek elkezdenek szervezkedni, gyűjteni. Én is összekaparom amink van (reggel úgyis nyit minden) és Jácint elviszi a legközelebbi leadóhelyre. Ennyit tudunk tenni, remélve hogy segít az a kis kenyér, tea, keksz egy kicsikét a bajbajutottakon. Rengeteg család, buszonként 30-40 utas vár megmentésre több mint egy napja. Az utak járhatatlanok, a megmentők is elakadnak. Sok a segítségre váró. Van barátunk aki autóval ment menteni és vitt élelmet, meleg holmikat. Mi erre nem mertünk vállalkozni. Ha a hírek igazak, talán a katasztrófahelyzet nem fokozódik. Sajnos jópáran még a hó fogságában vannak, de mindenki azon dolgozik, hogy senki se maradjon élelem és víz nélkül, és ne fagyjon meg. Lehetőleg szállása legyen az éjszakára minden segítségre szorulónak. Az emberek összefogtak. Magyarország én így szeretlek! Még az osztrák(!!!) hótolók is átlépték a határt, pont ma jön onnan a segítség.
Tényleg zord, de ÜNNEPIDŐ lett ma.
szerda, március 13, 2013
Szózsonglőr
- Gyere, öltözz megyünk az óvodába!
- Nem akarok óvodába menni! - már majdnem sír...
- Nagyon jó az az ovi, hiszen szeretsz menni!
- Szeretem az ovit! Veszem a cipőmet.
- Na ez az, vár az óvoda!
- Nem érted, nem akarok óvodába menni!
- És oviba? - jön egy megérzés. :-)
- Ühüm, az oviban nagyon jó nekem!
Az ÓVODA tabu-szó lett nálunk és vígan megy Zsombor OVIba.
Hát néha ennyin múlik egy gyerek boldogsága.
- Nem akarok óvodába menni! - már majdnem sír...
- Nagyon jó az az ovi, hiszen szeretsz menni!
- Szeretem az ovit! Veszem a cipőmet.
- Na ez az, vár az óvoda!
- Nem érted, nem akarok óvodába menni!
- És oviba? - jön egy megérzés. :-)
- Ühüm, az oviban nagyon jó nekem!
Az ÓVODA tabu-szó lett nálunk és vígan megy Zsombor OVIba.
Hát néha ennyin múlik egy gyerek boldogsága.
szombat, március 02, 2013
Úgy...
- Úgy szeretlek mint az emberek a nudlit!
- Édes vagy, de mondd sokan szeretik a nudlit?
- Öööö... Úgy szeretlek mint az emberek a levegőt! - vigyorog és pirul a füle.
- Édes vagy, de mondd sokan szeretik a nudlit?
- Öööö... Úgy szeretlek mint az emberek a levegőt! - vigyorog és pirul a füle.
vasárnap, február 24, 2013
Maskara
Amikor már mindenhol elmúlt a farsang, no akkor tombolnak a mi ovinkban. Szóval nehezen, de eljött végre a várvavárt pillanat és Pókember ruhát ölthetett az én nagyfiam, akarom mondani ő maga lett Pókember. Akiről egyéb információja nem nagyon van (nem látott ilyen mesét még), mint hogy egy pókcsípte hős és minden trendi cuccon ez virít. Minden gyerek vágyálma. Volt is belőle négy a csoportban. Ami egyáltalán nem törte le, sőt! Összedobták pókerejüket, és együtt viháncoltak szupererővel. Soma annyira odavolt önnön magáért (értsd: fürdött a szerepben), hogy még Zsombor csoportjába sem volt hajlandó átmenni, nem akart kizökkenni a szerepből (pedig megmenthette volna a kistesót). Örülök, hogy ilyen jól érezte magát. És annak is, hogy a teljes testet fedő maskara ellenére álcája mégis árulkodóan Somás. A kéztartásra tessék figyelni!
Zsomboraki mit se sejt egy szellem volt. Nagyon készült ő is, de az eltervezett "Mosolygós szejjem leszek, aki azt mondja huhúú." -ból egy anyanadrágba kapaszkodó sirdogáló, nyüszmögő szellemke lett. Azért cuki, nem?
Zsombor
szerda, február 20, 2013
Békén szunnyad
Ha egy mód van rá velem (velünk) alszik Zsom, de néha bebüszkül a saját ágyára (merthogy mint mindent, azt is szereti) és akkor ott alszik, persze ott is kell a karom simogatása, a bújás az elalváshoz... és olyankor csak 3 körül jön. Mert jön. Apát rugdalni, Anyához bújni. Igazából én nagyon szeretem, ha ott szuszog mellettem. Apa hozzáállása megosztó, elgyengülve simogatja az álomban nyirkos szöszi fejet és sóhajtoz nagyokat, ha a talpára gondol. Engem nem rúg sohasem. Szóval ÉN szeretek vele aludni. Az elalváshoz vezető simi nem mindig felemelő, néha kicsit csikis, kicsit nemkívánom jellegű - örök lebegés jó és nem jó határán. Pedig nagyon gyorsan eltud aludni, ugyanis egy héten átlagban kétszer alszik
délután. Hétvégén pedig sohasem alszik (mert Soma sem), és az oviban is csak kétszer
alszik bele a délutáni pihenésbe. Szóval keresi a hajlatokat, most főleg a könyökömre van rákattanva, végigsimítja a karomat, befúrja a kézfejét a könyökhajlatomba, majd átsiklik kívülre és a legnagyobb nyugalommal markolássza a könyökömet. Újra és újra. Nekem jár csak ez a "finom" dagasztás, mert közölte, hogy "Én csak a hideget szeretem!" Apa igazi kályha típus, a nála való önaltatás Apa ujjának csavargatásában nyilvánul meg. Kezdeti kizárólagosságom kezd megtörni. Van, hogy kifejezetten Apa az aki elaltathatja, és akaratgazdag gyerekem amit kigondol abból nem is igen enged. És van érve is: Én CSAK Apát/Anyát szeretem! Persze jó, hogy van is lehetősége válogatni.
Esténként legtöbbször nálunk alszik el... de aztán átszállítódik az ágyába amint álomföldön jár. Somának ez nagy megnyugvást jelent, szereti ha Zsom nem alszik velünk, de mégjobban azt hogy Zsom velealszik. Mindenki tisztában van vele, hogy saját ágyban aludni jó dolog, de megébredés után lehet szülőket célozni. Így a reggeli ébredezés már mindegyikőnket a nagyágyban talál.
Tetszik, hogy így együtt is vagyunk, meg nem is. Van felnőttlétünk, mégis ott szuszognak a porontyok, ha mindenki arra vágyik. Mert igen, néha alig tudok elaludni gyerekszag nélkül. És akkor Zsom is hamarabb jön. Rendes gyerek.
Ha együtt altatom a két gyereket, mindegyiket a saját ágyában, akkor jár ének is, mert Somának mindig van. Te Jóég! Több mint 6 éve éneklem a Csiribiri-t és az Este jó-t minden este! Zsombornak is lettek kedvencei, a Bóbita (Somától örökölte) és a Bölcsődal. >>>
Bölcsődal
Békén szunnyad a mackóhad, puha párnán alszik a tó.
Lengő hinta is elszunnyadt, sűrű éj lesz, jó takaró.
Kicsim álmodj már, csuda álom száll,
iderepül a szemedre, csitt kicsi, tente.
Csillag gyermeket elringat odafönn a Hold nagyapó.
Ha simogatóközelségbe érünk akkor viszont Csönd! a parancs.
Így alszunk mi. Jól.
Esténként legtöbbször nálunk alszik el... de aztán átszállítódik az ágyába amint álomföldön jár. Somának ez nagy megnyugvást jelent, szereti ha Zsom nem alszik velünk, de mégjobban azt hogy Zsom velealszik. Mindenki tisztában van vele, hogy saját ágyban aludni jó dolog, de megébredés után lehet szülőket célozni. Így a reggeli ébredezés már mindegyikőnket a nagyágyban talál.
Tetszik, hogy így együtt is vagyunk, meg nem is. Van felnőttlétünk, mégis ott szuszognak a porontyok, ha mindenki arra vágyik. Mert igen, néha alig tudok elaludni gyerekszag nélkül. És akkor Zsom is hamarabb jön. Rendes gyerek.
Ha együtt altatom a két gyereket, mindegyiket a saját ágyában, akkor jár ének is, mert Somának mindig van. Te Jóég! Több mint 6 éve éneklem a Csiribiri-t és az Este jó-t minden este! Zsombornak is lettek kedvencei, a Bóbita (Somától örökölte) és a Bölcsődal. >>>
Bölcsődal
Békén szunnyad a mackóhad, puha párnán alszik a tó.
Lengő hinta is elszunnyadt, sűrű éj lesz, jó takaró.
Kicsim álmodj már, csuda álom száll,
iderepül a szemedre, csitt kicsi, tente.
Csillag gyermeket elringat odafönn a Hold nagyapó.
Ha simogatóközelségbe érünk akkor viszont Csönd! a parancs.
Így alszunk mi. Jól.
péntek, február 08, 2013
Az alma beavatódik
Zsombor december elején kezdte az ovit. Pedig csak 80%-osan volt szobatiszta. Ment a műsor itthon, a wc-ajtó előtt bepisilek, bekakilok volt a leggyengébb, az apakiborító a szőnyegen ugyanez. A délutáni alvás cseppmentesen alakult minden esetben. Óvónénikkel megbeszélve, így lett a novemberi kezdés helyett december. Bár ők bevállalták volna már novembertől is. De én reménykedtem a fejlődésben. Hát nem nyertem. Óvónénik viszont nagyon elfogadóak voltak. Egy-két balesetet leszámítva Zsom boldogan pisilt a kiswcbe, sőt már odáig fajultak a dolgok, hogy nem volt hajlandó reggel a felkelés után itthon pisilni, hanem elvitte az oviba, mondván hogy ő majd a Gabi nénivel (dadus) pisil. És amit ő elhatároz, azt be is váltja. Szóval mára tudja tartani, és már balesetek sincsenek. Még adtam rá éjjelre pelust, de több hete könyörög, hogy ne (mert tényleg száraz pelust vettem le róla mindig). Ezen a héten beadtam a derekamat, el kellett hinnem, hogy ő tényleg (hű de nehéz ez!). Tegnap még baba volt, most meg nagyfiú. Szóval ovis segédlettel megszületett egy teljesen szobatiszta gyermek! (Érdekes párhuzamok: BarátSoma kistesója Áron is egy két nappal megelőzve Zsombort hagyta el az éjszakai pelust, pedig ő már nyáron majdnem szobatiszta volt. És a párhuzamoknál maradva BarátSomáról is most kezd kiderülni, hogy gond van az írásával, visszafelé kanyarítja a dolgokat. Ő nem is megy ősszel suliba.)
Az első pár alkalommal boldog tudatlanságban, kézenfogva ment a két gyerek oviba. Soma oviba menő hisztijei elillantak és Zsombor-biztató szövegekbe mentek át. Szívbemarkoló volt, ahogyan Zsombort készítette föl arra, hogy milyen jó az ovi, pedig tudom, hogy neki nem az. Aztán Zsom rádöbbent, hogy minden reggel menni kell. És innentől fogva jött a sikítva-sírva (hatalmas könnycseppek!!) oviba menés. Ami máig nem változott. Soma nem sír, Zsom viszont belead mindent. Néha ölben kell cipelnem az oviig. Aztán ha megküzdöttünk egymással, és betuszkoltam (szandál és gatyó nélkül) a csoportba (szív megszakad), onnantól nincs baj (szív markolása enyhül). Egész nap eljátszik, legtöbbször még egyedül, bár egyre jobban kezd csapatban is játszani. Bámulatos a fejlődés, egyre szebben beszél (most már nem Atyi nagyi a mama, hanem Kati nagyi). Büszke a szekrényére, a jelére (alma). Alakulgat a csoporttudata, önállóan kezd öltözködni is. Kedvencem amikor a fején átbucskáztatva lehúzza a pólóját, rettentőn szögletesen, férfiasan teszi, közben meg lóg a cumi a szájából. Hát igen. Az eddig csak elalvásnál, elfáradásnál játszó cumi, most mindenperces lett. Az oviba beviheti, sőt még az óvónéniknek is cumisan tart eligazítást. Mert folyton beszél, eszeveszett (perpill sárkányos) sztorikat ad elő. Sohasem voltam cumi-párti, ez a megengedem, hogy megnyugodjon dolog meg már nagyon nagy szélsőségbe csapott át. Mindig van min dolgozni.
Nehéz időszak ez, mert Zsombor ellenem játszik. Szeretne itthon lenni, velem, ezért beteg. Persze a tél zűrös időszak a betegségek szempontjából, de ő szeretne is beteg lenni, hogy ne kelljen oviba menni. És akkor beteg is lesz. Bevonzza. És persze akkor még a cumiját is megkapja egész napra. Meg Anyát.
Kérdezgetik, hogy hogyan bírom. Hát jól. Tudom, hogy jó kezekbe, jó helyre (mintha egy másik ovi lenne) adom a gyereket (már van tapasztalatom is ilyen téren és nem visz félre az első benyomás, a máz). Szerintem mindketten megértünk az ovira. Kell neki az elengedés (a fenti példa mutatja, hogy anyamatricáknál ez milyen nehéz) és a közösségi tér/játék, nekem szintén az elengedés és a magány. Még mindig nincs állásom, de munkám, célom az van. Hiszem, hogy kellhet még egy ilyen vén tyúk is grafikai területre. Fejlődöm. Tanulok is, online. Folyamatosan pörgök, megyek-jövök, szervezkedek. Nagyon jó ez, persze a gyerekek betegségei kicsit mindig megakasztanak a baromi nagy szabadságomban. De jól van ez így. Imádom őket. Minden nehézség ellenére semmit sem csinálnék másként. És ez szuper érzés!
Szóval most az a helyzet, hogy van egy újabb gyönyörű könnyes szemű ovis fiam.
Az első pár alkalommal boldog tudatlanságban, kézenfogva ment a két gyerek oviba. Soma oviba menő hisztijei elillantak és Zsombor-biztató szövegekbe mentek át. Szívbemarkoló volt, ahogyan Zsombort készítette föl arra, hogy milyen jó az ovi, pedig tudom, hogy neki nem az. Aztán Zsom rádöbbent, hogy minden reggel menni kell. És innentől fogva jött a sikítva-sírva (hatalmas könnycseppek!!) oviba menés. Ami máig nem változott. Soma nem sír, Zsom viszont belead mindent. Néha ölben kell cipelnem az oviig. Aztán ha megküzdöttünk egymással, és betuszkoltam (szandál és gatyó nélkül) a csoportba (szív megszakad), onnantól nincs baj (szív markolása enyhül). Egész nap eljátszik, legtöbbször még egyedül, bár egyre jobban kezd csapatban is játszani. Bámulatos a fejlődés, egyre szebben beszél (most már nem Atyi nagyi a mama, hanem Kati nagyi). Büszke a szekrényére, a jelére (alma). Alakulgat a csoporttudata, önállóan kezd öltözködni is. Kedvencem amikor a fején átbucskáztatva lehúzza a pólóját, rettentőn szögletesen, férfiasan teszi, közben meg lóg a cumi a szájából. Hát igen. Az eddig csak elalvásnál, elfáradásnál játszó cumi, most mindenperces lett. Az oviba beviheti, sőt még az óvónéniknek is cumisan tart eligazítást. Mert folyton beszél, eszeveszett (perpill sárkányos) sztorikat ad elő. Sohasem voltam cumi-párti, ez a megengedem, hogy megnyugodjon dolog meg már nagyon nagy szélsőségbe csapott át. Mindig van min dolgozni.
Nehéz időszak ez, mert Zsombor ellenem játszik. Szeretne itthon lenni, velem, ezért beteg. Persze a tél zűrös időszak a betegségek szempontjából, de ő szeretne is beteg lenni, hogy ne kelljen oviba menni. És akkor beteg is lesz. Bevonzza. És persze akkor még a cumiját is megkapja egész napra. Meg Anyát.
Kérdezgetik, hogy hogyan bírom. Hát jól. Tudom, hogy jó kezekbe, jó helyre (mintha egy másik ovi lenne) adom a gyereket (már van tapasztalatom is ilyen téren és nem visz félre az első benyomás, a máz). Szerintem mindketten megértünk az ovira. Kell neki az elengedés (a fenti példa mutatja, hogy anyamatricáknál ez milyen nehéz) és a közösségi tér/játék, nekem szintén az elengedés és a magány. Még mindig nincs állásom, de munkám, célom az van. Hiszem, hogy kellhet még egy ilyen vén tyúk is grafikai területre. Fejlődöm. Tanulok is, online. Folyamatosan pörgök, megyek-jövök, szervezkedek. Nagyon jó ez, persze a gyerekek betegségei kicsit mindig megakasztanak a baromi nagy szabadságomban. De jól van ez így. Imádom őket. Minden nehézség ellenére semmit sem csinálnék másként. És ez szuper érzés!
Szóval most az a helyzet, hogy van egy újabb gyönyörű könnyes szemű ovis fiam.
kedd, január 22, 2013
Lehetséges tehetséges
Most voltam Somával kontroll iskolaérettségin. Mehet suliba... bár nem lesz könnyű menet... Vagy csak anya para és túlnyögöm? Van egy másként működő (lehetséges tehetséges) gyerekem, és kész. Akiről reggel megállapítják a nevtanban, hogy balkezes, hurrá! Merthogy minden írásos feladatnál bal kézzel dolgozott és a korábbi hezitálás is szinte teljesen megszűnt. Tehát: bal. Délben beszélek az ovi fejlesztő pedagógusával, aki elmondja, hogy Soma az utolsó két alkalommal minden feladatot jobb kézzel csinált. Például a dartsot is jobb kézzel dobta, amihez tényleg jó és biztos kéz kell. Tehát: jobb??
Az elméletem szerint az van, hogy papíron/írásban bal kezes lesz, csoportban (tömegpszichózis) jobbos, az életben meg kétkezes. Nem is olyan rossz dolog ez.
Az elméletem szerint az van, hogy papíron/írásban bal kezes lesz, csoportban (tömegpszichózis) jobbos, az életben meg kétkezes. Nem is olyan rossz dolog ez.
péntek, január 18, 2013
Hova? Hova? Hova?
Jó lenne, ha azt tudnám mondani, hogy Soma simán menjen a legközelebbi iskolába. De nem így áll a dolog. Harcolunk, hírmorzsákat csipegetünk, remélünk, kételkedünk, informálódunk...
Az előzmények tudatában én is gondoltam, de több felől is megerősítést nyertem, hogy Somának nem lenne jó, ha nyelvet tanulna első osztálytól. Bár nagyon érdeklik az angol szövegek, de a magyar szavakat sem érti meg mindig, csak használja. Angolul a hozzá közel álló dolgok nevét sem képes jól visszaadni, például a Transformers számára Sztranformersz. És ez ugyanúgy bebizonyosodott németből is egy iskolaelőkészítő jóvoltából, ahol a sagen alle Kinder-t úgy énekelte, hogy salle agen Kinder. (Persze a kicsi kapából jól nyomta.) Ha ezek egyszeri felcserélések lennének, akkor nem lenne baj, de meggyőzhetetlen a helyes szóhasználatról. Rossz rögzülés lesz a következménye. Ő jól tudja, és kész. Ez erősen mutatja a fejünk felett lebegő diszlexia/diszgráfia jegyeit. Szóval az elsődleges célunk a stabil olvasás és írás megtanulása. Minden nyelvi bekavarás nélkül.
A helyzet az, hogy a körzetes iskolánk - az Arany János - két tanítási nyelvű* (német és angol), és ennek megfelelően egy német és egy (vagy kettő) angol osztályt, valamint egy hagyományos tanrendű sport osztályt indít. Mert erre van igény. Mondta az igazgató. És miközben vázoltam a helyzetünket, folyton a fejem fölé nézett és igyekezett hamar lerázni. Megoldásként a sport osztályt javasolta, ahol nem kell ám mindenkinek olyan nagyon sportolnia, mert csak az osztály fele lesz emelt óraszámú sportból (judo, szivacskézi, teremfoci), a másik fele hagyományos tanrenddel németet tanul (csak sima óraként). Hurrá! Mondjuk ez a megosztott osztály mégjobban kiverte nálam a biztosítékot mint a többi nyelvi osztály, mert hol marad az összetartás, az osztályközösség ilyen megosztottság mellett? Még azt megértem, hogy sokan szeretnék, ha tanulna a gyerek nyelveket, tényleg ilyen világ ez. Csak azt nem látják, hogy mennyi rejtett diszlexiást nevel a korai** nyelvoktatás a sima, okos gyerekből is. Szerintem. Szóval tanuljon meg minden gyerek írni, olvasni, és amikor ez már tutin megy, akkor bármit képes beszívni az ifjúság, mert biztos alapjai vannak az építkezéshez. Szerintem. Na, akkor sport osztályba menjen Soma? Na neee! Sportoljon a gyerek, persze, mert kell a mozgás, a testi aktivitás, hogy a mai oktatás által diktált rettenetes tempót bírni tudják a kölykök. De ne elsőben dőljön el, hogy ki legyen élsportoló, vagy nyelvzseni nem? Így lesz a jó képességű gyerekből szorongó, frusztrált, önértékelészavaros, - tovább megyek, - vagy éppen kezelhetetlen, lázadó gyerek. Mert nem kiválóak, illetve nem pont a rájuk erőltetett dolgokban kiemelkedőek, de az nem számít. Nem véletlen, hogy sorra alakulnak a tanulást segítő, a fejlesztést célzó klubok, körök. A mi esetünkben ha jó iskolát választunk, akkor is sanszos, hogy igénybe kell vennünk plusz segítséget. De nem mindegy, hogy azon is kell-e dolgoznunk majd, hogy az iskolában "tanultakat" is kompenzáljuk.
*Angol nyelven folyik néhány tantárgy oktatása. Én egy harmadikos angol órát láttam, full angolul, egy magyar szó nélkül (csak a gyerekek nevei nem voltak angolosítva). Az édes szőke kislány még amit tudott, azt sem merte, pedig tudta, mert bemutatóóra volt. Soma megfelelőjét láttam benne. Ja és felvetődött bennem, hogy érti-e, amit mond az osztály 80%-a?
** Ha otthon bármilyen más nyelvet napi szinten ért, hall, beszél a gyerek, az más. Sőt, az a tuti.
A körzetes iskola mellett csak az szól, hogy gyalog pár perc, az ovi után következő épületről van szó. Meg ide jár a legtöbb tavaly kirepült nagycsoportos, ami most fontos Somának, bár ő sohasem játszott ezekkel a gyerekekkel. Talán így hozza magához közel az iskolát. Merthogy ő nem akar menni. Számolni, olvasni, írni az jó volna, de az iskolában nem lehet játszani, ami nem jó. Az iskolai nyílt napok élményei is nagyon dübörögnek benne. Tisztulnak a dolgok a buksiban. Jönnek a kérdések is rendre. Próbálom nem befolyásolni, de általában elárulom magam, mert ami tetszik, az tetszik és nem tudom titkolni. (Ez főleg a tanítónéni személyében csúcsosodik ki.)
Még két relatíve közeli iskola (a közelség szerintem fontos tényező) jöhet számításba. Győrről van szó, tehát választék sok van. Az egyik nekem nagyon szimpatikus iskola a Kovács Margit, ez egy művészeti intézmény, ahol egy német nemzetiségi, egy rajzos, valamint egy sima (nincs kimondva, de a problémásabb gyermekeknek való) osztály indul. A nemzetiségi eleve kilőve, de a másik kettőre kíváncsi voltam. A sima osztály igyekezetben jeleskedett, de egyből láttam, hogy ez nem Soma szintje. Tanárnéninek napi szinten nem kevés dolga lehet. A negyedikes rajzos osztály magyar órájától viszont beájultam. Nagyon szabadon, oldottan mozogtak a feladatokban és láthatóan élvezték az egészet a gyerekek. Irtóra kreatívak és választékosak voltak a fogalmazásaik (először azt hittem irodalmi szöveget olvasnak fel). Énekek, drámajátékok, felolvasások, feladványok váltogatták egymást, pörgött az óra. Mindenki teret kapott. Mindenki szerepelt és ügyes volt. És még nem is rajzoltak! Jó tudom, ez bemutató óra volt, de ha csak a felét csinálják egy sima órán, már az remek. Csakhát Soma nem rajzol. Mély sajnálatomra.
A másik remek iskola a Nádorvárosi Ének-Zenei általános iskola. Igen, ez is művészet. Mert szerintünk bármilyen művészet beépülése a tanulásba, nagyon sokat adhat, sokat segíthet. Főleg Sománál. Soma szereti a verseket és dalol is ha van kedve. Állítólag tisztán. Én botfülűként ebben egyáltalán nem vagyok mérvadó. Jácint zenei múltja (trombita, tuba, basszusgitár) révén optimista a hozzáállásunk. Mondjuk az, ha valaki gyakrabban énekel, vagy hall énekeket, komolyabb zeneműveket, nem hinném, hogy ártalmas lenne. Inkább csak használ, példának okáért a nyelvtanulásban is nagy segítség lehet. Hangszeres tanulás nem kötelező, de aki tehetséget mutat, az különórákon kap ilyen jellegű oktatást. Piros pont a hozzáállásért. 3 osztály indul. Abból kettő tanítónőt találtunk megfelelőnek, két nagyon különbözőt. Köztük volna jó dönteni. Ha volna rá lehetőségünk. Ugyanis ez a suli igen kapós. Jó híre van, és könnyen megközelíthető a Győr környéki településekről is (amelyek fele valójában Győrhöz is tartozik közigazgatásilag). Tehát szintekre oszlik a bekerülés lehetősége. 1. A körzetes gyerek tuti befutó. 2. Nagytesó már ide jár. Vagy a szülők körzeten belül járnak dolgozni. 3. Körzeten kívüli, ha van hely és regisztrált előzőleg. Hát mi regisztráltunk. Egy kőhajításnyival lakunk a körzethatáron túl. Egy Jótündér keresztanyát tudtunk csak szerezni körzeten belül. Ennyi. Meg a remény. Az Igazgató úr igen jó fej. Kedves, befogadó. Pedig ugyanazt mondtam el neki, mint anno az Aranyban. Mondta, hogy írjak kérvényt neki. Megteszem. Mindent megteszek.
Kedden viszem Somát a Pedagógiai intézetbe egy ismételt felmérésre (kérésre előrehozott). Kíváncsi vagyok az eredményre. Most dominánsabbnak tűnik a bal keze. De a szeme stabil jobbos. Annyira bírom a problémáját. A hétköznapokban inkább a vicces szinten van jelen a dolog. Kértem építsen tornyot. Felépíti ballal, lepöcköli jobbal. Kétszer, háromszor, mindig ugyanúgy. Kérem, hogy építse most jobbal, és pöckölje ballal. Megépítí jobbal is simán, de a pöckölés ballal nem megy. ???
Tegnap gondoltam kérek a Nádorvárosi iskolába bekerüléshez egy kis segítséget az ovivezetőtől is. De sajnos az odavaló túljelentkezés miatt nem tudott érdemben segíteni. Viszont a Kovács Margit rajzos osztályát javasolta. Mondtam, hogy Soma nem rajzol. Nem baj, beszélnék-e az igazgatóval? - kérdezte. Hát persze. Egy óra múlva már az igazgatóiban ültem az Igazgatónővel és az alsós Igazgatóhelyettessel. És egy csudát beszélgettünk. Elmondtam mindent. Csillogott a szemük, heuréka tehetséges gyereket találtunk! Akaratos, nem könnyű gyerek, nem baj! Itt olyat mutatunk neki, hogy szeret majd idejárni! Nem rajzol, de legózik. Olyan gond ez?? Kreatív, nem? Hát az. Főleg amikor a legó utasszállítót a fejére fordított összeállítási útmutatóból rakja össze, és jól.
Nem is értem, hogy egy ilyen iskolába miért nem tolonganak a jelentkezők. Bár gondolom miért nem, mert itt megengedőbbek, elnézőbbek, el- és befogadóbbak. Nem versenyistálló. Szabad gondolkozású, emberközpontú nevelés folyik. Ez most nem menő. És még lehet, hogy művész is lesz a gyerek? Brrr! Én meg azt mondom, bárcsak ide adhatnám Somát. Az igazi gond az, hogy Soma tényleg nem szeret rajzolni.
Jó kis dilemma. Maradunk első helyen a Nádorvárosinál. Másodiknak megjelöljük a Kovács Margit rajzos osztályát. (Hi-hi.) Drukkoljatok! Bár tele vagyok kétellyel mi is lenne a legjobb neki.
Otthonoktatásra meg nem vagyok alkalmas és az iskolarendszer sincs felkészülve rá. Sajnos. Sajnos.
Az előzmények tudatában én is gondoltam, de több felől is megerősítést nyertem, hogy Somának nem lenne jó, ha nyelvet tanulna első osztálytól. Bár nagyon érdeklik az angol szövegek, de a magyar szavakat sem érti meg mindig, csak használja. Angolul a hozzá közel álló dolgok nevét sem képes jól visszaadni, például a Transformers számára Sztranformersz. És ez ugyanúgy bebizonyosodott németből is egy iskolaelőkészítő jóvoltából, ahol a sagen alle Kinder-t úgy énekelte, hogy salle agen Kinder. (Persze a kicsi kapából jól nyomta.) Ha ezek egyszeri felcserélések lennének, akkor nem lenne baj, de meggyőzhetetlen a helyes szóhasználatról. Rossz rögzülés lesz a következménye. Ő jól tudja, és kész. Ez erősen mutatja a fejünk felett lebegő diszlexia/diszgráfia jegyeit. Szóval az elsődleges célunk a stabil olvasás és írás megtanulása. Minden nyelvi bekavarás nélkül.
A helyzet az, hogy a körzetes iskolánk - az Arany János - két tanítási nyelvű* (német és angol), és ennek megfelelően egy német és egy (vagy kettő) angol osztályt, valamint egy hagyományos tanrendű sport osztályt indít. Mert erre van igény. Mondta az igazgató. És miközben vázoltam a helyzetünket, folyton a fejem fölé nézett és igyekezett hamar lerázni. Megoldásként a sport osztályt javasolta, ahol nem kell ám mindenkinek olyan nagyon sportolnia, mert csak az osztály fele lesz emelt óraszámú sportból (judo, szivacskézi, teremfoci), a másik fele hagyományos tanrenddel németet tanul (csak sima óraként). Hurrá! Mondjuk ez a megosztott osztály mégjobban kiverte nálam a biztosítékot mint a többi nyelvi osztály, mert hol marad az összetartás, az osztályközösség ilyen megosztottság mellett? Még azt megértem, hogy sokan szeretnék, ha tanulna a gyerek nyelveket, tényleg ilyen világ ez. Csak azt nem látják, hogy mennyi rejtett diszlexiást nevel a korai** nyelvoktatás a sima, okos gyerekből is. Szerintem. Szóval tanuljon meg minden gyerek írni, olvasni, és amikor ez már tutin megy, akkor bármit képes beszívni az ifjúság, mert biztos alapjai vannak az építkezéshez. Szerintem. Na, akkor sport osztályba menjen Soma? Na neee! Sportoljon a gyerek, persze, mert kell a mozgás, a testi aktivitás, hogy a mai oktatás által diktált rettenetes tempót bírni tudják a kölykök. De ne elsőben dőljön el, hogy ki legyen élsportoló, vagy nyelvzseni nem? Így lesz a jó képességű gyerekből szorongó, frusztrált, önértékelészavaros, - tovább megyek, - vagy éppen kezelhetetlen, lázadó gyerek. Mert nem kiválóak, illetve nem pont a rájuk erőltetett dolgokban kiemelkedőek, de az nem számít. Nem véletlen, hogy sorra alakulnak a tanulást segítő, a fejlesztést célzó klubok, körök. A mi esetünkben ha jó iskolát választunk, akkor is sanszos, hogy igénybe kell vennünk plusz segítséget. De nem mindegy, hogy azon is kell-e dolgoznunk majd, hogy az iskolában "tanultakat" is kompenzáljuk.
*Angol nyelven folyik néhány tantárgy oktatása. Én egy harmadikos angol órát láttam, full angolul, egy magyar szó nélkül (csak a gyerekek nevei nem voltak angolosítva). Az édes szőke kislány még amit tudott, azt sem merte, pedig tudta, mert bemutatóóra volt. Soma megfelelőjét láttam benne. Ja és felvetődött bennem, hogy érti-e, amit mond az osztály 80%-a?
** Ha otthon bármilyen más nyelvet napi szinten ért, hall, beszél a gyerek, az más. Sőt, az a tuti.
A körzetes iskola mellett csak az szól, hogy gyalog pár perc, az ovi után következő épületről van szó. Meg ide jár a legtöbb tavaly kirepült nagycsoportos, ami most fontos Somának, bár ő sohasem játszott ezekkel a gyerekekkel. Talán így hozza magához közel az iskolát. Merthogy ő nem akar menni. Számolni, olvasni, írni az jó volna, de az iskolában nem lehet játszani, ami nem jó. Az iskolai nyílt napok élményei is nagyon dübörögnek benne. Tisztulnak a dolgok a buksiban. Jönnek a kérdések is rendre. Próbálom nem befolyásolni, de általában elárulom magam, mert ami tetszik, az tetszik és nem tudom titkolni. (Ez főleg a tanítónéni személyében csúcsosodik ki.)
Még két relatíve közeli iskola (a közelség szerintem fontos tényező) jöhet számításba. Győrről van szó, tehát választék sok van. Az egyik nekem nagyon szimpatikus iskola a Kovács Margit, ez egy művészeti intézmény, ahol egy német nemzetiségi, egy rajzos, valamint egy sima (nincs kimondva, de a problémásabb gyermekeknek való) osztály indul. A nemzetiségi eleve kilőve, de a másik kettőre kíváncsi voltam. A sima osztály igyekezetben jeleskedett, de egyből láttam, hogy ez nem Soma szintje. Tanárnéninek napi szinten nem kevés dolga lehet. A negyedikes rajzos osztály magyar órájától viszont beájultam. Nagyon szabadon, oldottan mozogtak a feladatokban és láthatóan élvezték az egészet a gyerekek. Irtóra kreatívak és választékosak voltak a fogalmazásaik (először azt hittem irodalmi szöveget olvasnak fel). Énekek, drámajátékok, felolvasások, feladványok váltogatták egymást, pörgött az óra. Mindenki teret kapott. Mindenki szerepelt és ügyes volt. És még nem is rajzoltak! Jó tudom, ez bemutató óra volt, de ha csak a felét csinálják egy sima órán, már az remek. Csakhát Soma nem rajzol. Mély sajnálatomra.
A másik remek iskola a Nádorvárosi Ének-Zenei általános iskola. Igen, ez is művészet. Mert szerintünk bármilyen művészet beépülése a tanulásba, nagyon sokat adhat, sokat segíthet. Főleg Sománál. Soma szereti a verseket és dalol is ha van kedve. Állítólag tisztán. Én botfülűként ebben egyáltalán nem vagyok mérvadó. Jácint zenei múltja (trombita, tuba, basszusgitár) révén optimista a hozzáállásunk. Mondjuk az, ha valaki gyakrabban énekel, vagy hall énekeket, komolyabb zeneműveket, nem hinném, hogy ártalmas lenne. Inkább csak használ, példának okáért a nyelvtanulásban is nagy segítség lehet. Hangszeres tanulás nem kötelező, de aki tehetséget mutat, az különórákon kap ilyen jellegű oktatást. Piros pont a hozzáállásért. 3 osztály indul. Abból kettő tanítónőt találtunk megfelelőnek, két nagyon különbözőt. Köztük volna jó dönteni. Ha volna rá lehetőségünk. Ugyanis ez a suli igen kapós. Jó híre van, és könnyen megközelíthető a Győr környéki településekről is (amelyek fele valójában Győrhöz is tartozik közigazgatásilag). Tehát szintekre oszlik a bekerülés lehetősége. 1. A körzetes gyerek tuti befutó. 2. Nagytesó már ide jár. Vagy a szülők körzeten belül járnak dolgozni. 3. Körzeten kívüli, ha van hely és regisztrált előzőleg. Hát mi regisztráltunk. Egy kőhajításnyival lakunk a körzethatáron túl. Egy Jótündér keresztanyát tudtunk csak szerezni körzeten belül. Ennyi. Meg a remény. Az Igazgató úr igen jó fej. Kedves, befogadó. Pedig ugyanazt mondtam el neki, mint anno az Aranyban. Mondta, hogy írjak kérvényt neki. Megteszem. Mindent megteszek.
Kedden viszem Somát a Pedagógiai intézetbe egy ismételt felmérésre (kérésre előrehozott). Kíváncsi vagyok az eredményre. Most dominánsabbnak tűnik a bal keze. De a szeme stabil jobbos. Annyira bírom a problémáját. A hétköznapokban inkább a vicces szinten van jelen a dolog. Kértem építsen tornyot. Felépíti ballal, lepöcköli jobbal. Kétszer, háromszor, mindig ugyanúgy. Kérem, hogy építse most jobbal, és pöckölje ballal. Megépítí jobbal is simán, de a pöckölés ballal nem megy. ???
Tegnap gondoltam kérek a Nádorvárosi iskolába bekerüléshez egy kis segítséget az ovivezetőtől is. De sajnos az odavaló túljelentkezés miatt nem tudott érdemben segíteni. Viszont a Kovács Margit rajzos osztályát javasolta. Mondtam, hogy Soma nem rajzol. Nem baj, beszélnék-e az igazgatóval? - kérdezte. Hát persze. Egy óra múlva már az igazgatóiban ültem az Igazgatónővel és az alsós Igazgatóhelyettessel. És egy csudát beszélgettünk. Elmondtam mindent. Csillogott a szemük, heuréka tehetséges gyereket találtunk! Akaratos, nem könnyű gyerek, nem baj! Itt olyat mutatunk neki, hogy szeret majd idejárni! Nem rajzol, de legózik. Olyan gond ez?? Kreatív, nem? Hát az. Főleg amikor a legó utasszállítót a fejére fordított összeállítási útmutatóból rakja össze, és jól.
Nem is értem, hogy egy ilyen iskolába miért nem tolonganak a jelentkezők. Bár gondolom miért nem, mert itt megengedőbbek, elnézőbbek, el- és befogadóbbak. Nem versenyistálló. Szabad gondolkozású, emberközpontú nevelés folyik. Ez most nem menő. És még lehet, hogy művész is lesz a gyerek? Brrr! Én meg azt mondom, bárcsak ide adhatnám Somát. Az igazi gond az, hogy Soma tényleg nem szeret rajzolni.
Jó kis dilemma. Maradunk első helyen a Nádorvárosinál. Másodiknak megjelöljük a Kovács Margit rajzos osztályát. (Hi-hi.) Drukkoljatok! Bár tele vagyok kétellyel mi is lenne a legjobb neki.
Otthonoktatásra meg nem vagyok alkalmas és az iskolarendszer sincs felkészülve rá. Sajnos. Sajnos.
péntek, november 30, 2012
Hatördög
Nem úgy érzem mintha tegnap lett volna, nem. Érzem az elmúlt időszak súlyát, mindenféle milyenségét (öröm-bánat, aggódás, féltés, szeretet, harag, düh, megértés, elfogadás, születés, elmúlás, feldolgozás... és még sorolhatnám). Egyszerre kavarog bennem a sok-sok érzés és emlék, ha Somára gondolok. Igazi élet ez már. 6 év, az első gyerekség minden terhével és örömével. Három évig csak ő volt a középpontban (-38 hét átfedésben). Most már nem bánom, hogy ennyi időnk volt együtt, mielőtt megszületett volna Zsombor. Álomgyerek volt. Imádatos. Könnyen kezelhető, kompromisszumkész. Még most is a kezdetektől felvillanó gödröcskés mosolya az amivel Som hódít. No persze ma már nem ilyen könnyű eset, a mosolyának felvillantása/felidézése igazán jól jön néha.
Igazi 6 évessel van dolgunk.
A legjobb az egész gyerekben az, ahogy önmagát a szeretetre neveli. Sohasem volt bújós, most sem tud elolvadni az ölelésben. Mindig érezni nála egyfajta ellenállást minden érintéskor, de most már akarja, keresi az érintéseket. Minden reggel átjön hozzánk és mellémbújik. Ez eleinte csak kis odasimulás volt, de most már úgy eltud lazulni, hogy néha még vissza is alszik mellettem. Ez egy-két éve még elképzelhetetlen lett volna. Puszilgatni sem hagyta csak úgy magát, mindig engedélyt kértem letámadásra. És hagyta, mert érezte, hogy ez valahol jó. Most meg van hogy süvítőszerűen letámad egy-egy puszival, olykor sorozatlövéseket kapok cuppanósokból, és ilyenkor a környezet sem feszélyezi. Jön és lecsap. Az énpuszim sem engedélyköteles már. Kezdi legyőzni eredendő ellenállását. Hogy miért? Mert én ölelgetős és érintés-függő vagyok, természetesen mindig tiszteletben tartottam az ő hozzáállását ehhez, de próbáltam ellopogatni a magam részét a gyerekből. Aztán Zsomborban megtestesült egy igazi simogató-bajnok és Somát ez mégjobban motíválta, az ösztönös testvér"harc" nevében. Lehet, hogy erről már írtam, de annyira jellemző és napi szinten jelenlévő momentuma ez az életünknek. Mint ahogy az is, hogy simán legonoszozza a tesóját, öt perc múlva meg agyonpuszilgatja, mondván, hogy "Mi vagyunk a legjobb barátok!".
Soma nagyon értelmes kisfiú, egyre jobban kezd ez előtérbe kerülni, játékaiban kifejezésre jutni. A társasjátékok lettek a kedvencei, bár veszíteni nem nagyon szeret. Sokszor dührohamot kap ha vesztésre áll, de annyira játszani akar, hogy visszatér a táblához. Önbizalom erősítésben olyan jól állunk, hogy már a döntetlent is nyerésnek éli meg. Apropó önbizalom. Könnyen rámondja bármire, hogy nem tudom. És akkor rendíthetetlen, nem csinálja. Ha viszont ő találja ki a "feladatot" akkor kitartó, abban az esetben is ha elsőre nem megy. Gondoltuk hogy az önbizalmára kellene ráerősíteni, hogy belekezdjen olyan dolgokba is amelyekre még nem tartja magát késznek, illetve nem érdeklik. Úgy mint: Tudom, hogy megtudod csinálni! Szeretem amikor ezt v. azt csinálod! Tetszik amit rajzolsz! ...stb. Most ott tartunk, hogy egy kicsit könnyebben áll neki a nemszeretem dolgoknak is, Anya/Apa kedvéért. És hoppá, amiben eddig profi volt - mimás mint Lego -, most vérprofinak gondolja magát. Összedob valami kis gépezetet és tökéletesen elégedett vele, elhiszi magának, hogy nyerhet is vele. Kicsit túlbillent. Imádom amikor a szokásos oda nem illő szavaival próbál meggyőzni arról, hogy ez a legtutibb szerkezet, és hogy minden tudását beleadta. Általában én adom fel. Öntudatos a betyár. (Titok, hogy miért nem törekszik jobbra, mert ha nem hamarkodná el a dolgokat, akkor tényleg nyerő dolgokat alkotna.)
Rajzolásban állt a legrosszabbul. Most már sokszor jön, hogy rajzolt valamit nekünk. Általában repülöket, űrhajókat. Nem remekművek, de igen jó a színhasználata, és kellemes ránézni az alkotásaira. Ember, állat nemigen szerepel még a rajzain.
Információéhes, nagyon jó megfigyelő és ami számára fontos, azt meg is jegyzi. A világűr, bolygók, repülők most a fő érdeklődési terület. Mi a nap és miért világít? Miért marad fenn a repülő? Mi történik a műholddal, ha elöregszik? ... De ugyanúgy érdekli az emberi test is. Mitől élünk? Miért dobog a szívünk? Hogyan kering a vérünk? Meg ilyenek. Jó kis próbatételek elé állít minket.
Szeretném azt írni, hogy minden perc élmény vele, de sajnos nem így van. Nagyon makacs és önfejű. Nem nagyon hajlik a kompromisszumra. Ennek kicsúcsosodó példája az öltözködés. Kiakad, ha nem készítem neki ki a dolgokat, de aztán semmit sem hajlandó felvenni abból, amit kirakok neki. Minden ruhadarabot kicserél, a zoknit, alsónadrágot is beleértve. Nem vesz fel inget, gallérosat, kötött dolgokat, általa nemjónak ítélt mintákat, színeket és persze dafke sem cuccokat, még akkor sem, ha előzőleg vele együtt választottuk ki a boltban. Ezzel bármilyen napot, készülődést megtud keseríteni. Tudom én, hogy kilőtt egy területet, amit úgy gondol, hogy irányíthat, csak nem bírom. Alkudozom szakadásig.
Nagyon szeret úszni járni. Hogy a tudása hol tart, azt nem tudom, mert bemenni nem lehet megnézni. Amit mesél, annak a valósághoz meg nem nagyon lehet köze. Igen színes a fantáziája, és teljesen valóságos is lehetne a legtöbb sztorija. Az ovis történéseknek sem vagyok így birtokában. Som mond egy sztorit, amire megkérdezem, hogy megkérdezhetem Patrikot (igazmondó kisbarát) is? Erre elpirul a füle, és persze vigyorog egy nem-et. A kedvenc sztorim a következő:
- Képzeld anya, leszállt egy repülő az ovi udvarára.
- Egy repülő? - csodálkozom
- Ja, nem. Helikopter volt. (Kap észbe.) És képzeld, egyedül csak engem felvitt a levegőbe.
- Csak téged?
- Ja, nem. A Márkot is.
- Tényleg?
- Így volt! Szuper volt repülni! ... - és ecseteli még a történetet, hogy mit látott, és, hogy majdnem leugrott ejtőernyővel...
- Megkérdezhetem a Patrikot is?
- Nem volt oviban, beteg. - Ad sakkot nekem.
Igazán jól terhelhető Soma. Úszás (heti 1x), judo (heti 2x), fejlesztés (heti 2x), Lexi prevenció (heti 1x). Aggódtunk, hogy túl sok lesz neki, de nem így lett, örömmel csinálja (bár a judoban, fujj futni kell). És úgy, hogy nem alszik már délutánonként. Estére sem fárad be, csak elfárad. 8 - fél9 tájt már alszik. Az annyit emlegetett egésznapos hisztik sincsenek már meg, kivéve a reggeli ovibaindulóst (ugye Zsombort kell itthon hagyni), aminek intenzitása magában foglalja az összes további elmaradót. A ház lakói azt hitték a kicsi kezdte el az ovit és ő a síkítások forrása. Gyakorlatilag az élvenyúzás érzését produkálja reggelente. Hamarosan Zsom is kezdi az ovit, nagy változást remélünk.
A legnehezebb azonban azzal szembesülni, hogy Soma mind kívül, mind belül nagyon hasonlít apámra. Szép, okos, érzékeny, de nagyon önző. Gyakran tiszteletlen. Persze még gyerek, de olyan nagyon fel tud hergelni. Ha komoly helyzetekben kinevet, akkor nem tudok magamnak parancsolni és a dühöm káromkodás hurrikánnak ad teret. Hihetetlen, hogy miket tudok mondani. Dolgozom az indulataimon. De azon is rajta vagyunk, hogy Soma ne csak önmagát lássa a szituációkban, önmaga legyen csak az érzékenységének tárgya. Rettenetesen csúnyákat tud mondani nekünk a drága gyermek, sőt többször világgá is ment már. Szerető, játékos közeget próbálunk teremteni, amelyben jó lenni, ahol tudja szeretjük. Mindig. Még akkor is, ha képtelen bocsánatot kérni, illetve megbánni dogokat. Mondjuk az affér után jön, bújik, puszilgat, és mondja, hogy szeret. Talán ez jó jel...
Szerethető ördögfiókát nevelünk, remélhetőleg még nagyon sokáig. Nagy feladat ez.
hétfő, november 26, 2012
Beszédes szavak
Nem tetszik a kabát szériája. (ruhaujja)
Amit én szétszedek azt egyállagban össze is rakom.
Egyszerűen nem tudom megjegyezni Soma ilyen mondatait. Pedig tele vannak velük a szövegei. Ugye érthető, hogy néha miért nem vagyok képben?
Amit én szétszedek azt egyállagban össze is rakom.
Egyszerűen nem tudom megjegyezni Soma ilyen mondatait. Pedig tele vannak velük a szövegei. Ugye érthető, hogy néha miért nem vagyok képben?
péntek, november 23, 2012
A papír
Soma erős kétkezessége miatt szorgalmaztam, hogy vizsgálják meg a gyereket a Pedagógiai tanácsadóban is. Ugyanis hiába szűrték ki az ovis teszten, már az újabb felülvizsgálaton a Logopédiai intézetben jól szerepelt. Tehát ügy lezárva. De én nem így éreztem. Ezért kértem még vizsgálatot (illetve már februártól kérem folyamatosan). És felmérték. És kiderült, hogy nem hiába hordtam Ayres-re, mert: Nagymozgásai változó mértékben rendezettek. Keresztmozgásokra képes. Testséma ismerete, általános tájékozottsága, téri tájékozódása jó. Jobb-bal ismerete stabil. És amit tudtam: Szókincse gazdag. És amit ennyire nem gondoltam: Intellektusa az átlag feletti intelligencia övezetben helyezkedik el: IQ=115 (Binet). DE: Időbeli tájékozottsága alacsony szintű. Dominanciája még kialakulatlan, mivel váltogatja az eszközhasználatát és utánozza a körülötte dolgozókat is. Ceruzafogása két ujjas. Emberrajza életkoránál gyengébb szintű, de emberkéje vidám, nagy. Vizio-motoros koordinációja éretlen. Labda elkapása, átadása, pattintása, gurítása és dobása nehézkes, erőtlen (tiszta Anyja ez a gyerek!). Hiányosságai főként finommotorikával, szerialitással összefüggő próbáknál jelentkezett.
Soma rendkívül barátságos, illedelmes kisfiú, de átlag feletti intellektusa ellenére teljesítménye egyes területeken alacsony szintet ér el, mely megsegítésre vár, hogy az iskolakezdés zökkenőmentesen alakulhasson. Tanulási nehézség állapítható meg, a gyermek fejlesztő foglalkozásokra jogosult.
Most, hogy lett papírunk, hirtelen az oviban is megtudták oldani a fejlesztést. Szuper eszközökkel felszerelt fejlesztőszobára derült fény. Ayres-t és Észkapcsoló (Agykontroll) tornát végeznek Somával (mindkettő az agyféltekék összehangolását célozza meg), heti kétszer(!), amit nagyon élvez a gyerkőc, pláne hogy alvásidőben történik.
Sőt még a Logopédiai intézetben is lett Lexi prevenciós óránk, pedig ugyebár előzőleg nem találtak Sománál megoldandó problémát. Pedig a diszgráfia / diszlexia igenis benne van a pakliban.
Nem akarok rágörcsölni a dologra, de tény, hogy ha nem lépek, akkor nincs semmi. Lehet, hogy tényleg akadály nélkül venné az alsós osztályokat, mert az intelligenciája miatt tökéletesen kompenzál. DE - merthogy igenis van de - ha majd a nem megfelelő agyi kapcsolatok miatt a sok tananyagot egyszerűen nem veszi be az okos buksija, akkor mi van? Vagy ha írni nem tanul meg, vagy netán olvasni? Most meg tornázgatunk, játszogatunk, rajzolgatunk... és talán könnyebb lesz neki. És talán egyértelmű lesz pár hónap múlva (nagyon remélem), hogy melyik kezével fog írni. Merthogy ez egyáltalán nem evidens. Ballal kezd neki az írásnak, de ha a feladat úgy kívánja, simán átveszi a másikba a ceruzát. Lehet ilyet csinálni írás közben? Szerintem nem.
Egyébként nagyon szuper szakemberekkel kerültünk folyamatosan kapcsolatba. A pedagógiai intézet szakértője (Lazúrné Török Lívia) és az ovis fejlesztőpedagógus is valóságos kincs, sőt még a logopédusunk is (Jakabné Magyar Cecília). Jókat kacarászunk velük, mert az a tényállás, hogy minden a gyereken múlik, aki nagyonis jól érzi magát így ahogy van, a két szuperügyes kezével. Soma az a cukipofa, akiről senki nem gondolná, hogy valami gondja van. Mindenki imádja is a kölyköt, mert az egy mosolygós, kötelességtudó, tudásszomjas kisfickó. Csakhát suliba kell mennie...
Soma rendkívül barátságos, illedelmes kisfiú, de átlag feletti intellektusa ellenére teljesítménye egyes területeken alacsony szintet ér el, mely megsegítésre vár, hogy az iskolakezdés zökkenőmentesen alakulhasson. Tanulási nehézség állapítható meg, a gyermek fejlesztő foglalkozásokra jogosult.
Most, hogy lett papírunk, hirtelen az oviban is megtudták oldani a fejlesztést. Szuper eszközökkel felszerelt fejlesztőszobára derült fény. Ayres-t és Észkapcsoló (Agykontroll) tornát végeznek Somával (mindkettő az agyféltekék összehangolását célozza meg), heti kétszer(!), amit nagyon élvez a gyerkőc, pláne hogy alvásidőben történik.
Sőt még a Logopédiai intézetben is lett Lexi prevenciós óránk, pedig ugyebár előzőleg nem találtak Sománál megoldandó problémát. Pedig a diszgráfia / diszlexia igenis benne van a pakliban.
Nem akarok rágörcsölni a dologra, de tény, hogy ha nem lépek, akkor nincs semmi. Lehet, hogy tényleg akadály nélkül venné az alsós osztályokat, mert az intelligenciája miatt tökéletesen kompenzál. DE - merthogy igenis van de - ha majd a nem megfelelő agyi kapcsolatok miatt a sok tananyagot egyszerűen nem veszi be az okos buksija, akkor mi van? Vagy ha írni nem tanul meg, vagy netán olvasni? Most meg tornázgatunk, játszogatunk, rajzolgatunk... és talán könnyebb lesz neki. És talán egyértelmű lesz pár hónap múlva (nagyon remélem), hogy melyik kezével fog írni. Merthogy ez egyáltalán nem evidens. Ballal kezd neki az írásnak, de ha a feladat úgy kívánja, simán átveszi a másikba a ceruzát. Lehet ilyet csinálni írás közben? Szerintem nem.
Egyébként nagyon szuper szakemberekkel kerültünk folyamatosan kapcsolatba. A pedagógiai intézet szakértője (Lazúrné Török Lívia) és az ovis fejlesztőpedagógus is valóságos kincs, sőt még a logopédusunk is (Jakabné Magyar Cecília). Jókat kacarászunk velük, mert az a tényállás, hogy minden a gyereken múlik, aki nagyonis jól érzi magát így ahogy van, a két szuperügyes kezével. Soma az a cukipofa, akiről senki nem gondolná, hogy valami gondja van. Mindenki imádja is a kölyköt, mert az egy mosolygós, kötelességtudó, tudásszomjas kisfickó. Csakhát suliba kell mennie...
csütörtök, november 01, 2012
Eljött az idő
Valamit már régóta nem tudok kiadni magamból, pedig nagy könnyebbség lenne. Talán most letudom emelni a súlyát a vállamról. (Nem gyerek téma.)
Már éppen végefelé járt a tél, amikor a nyűgjeim kezdtek a fejem fölött átcsapni. A sima megfelelési vágyamat, maximalizmusomat (anyaság, te édes!) és munka nélküliségemet (hahh!) fejelte meg az, hogy zsigerileg utálom a telet. És tudtam, hogy testi tüneteimet (még mindig ingadozó magas vérnyomás, magas prolaktin szint) nagyrészt rossz lelkiállapotomnak köszönhetem, és segítségre lenne szükségem. Mivel a hagyományos orvoslástól ugyanúgy irtózom, mint a téltől, ezért a segítő személyt illetően egy kineziológusra esett a választásom. Mondanom sem kell, hogy azt sem tudtam, hogy eszik-e vagy isszák az ilyesmit. Aztán ámultam-bámultam. Kettőt sem mukkantam, és azt mondta, hogy apám a forrása mindennek. Meg kell bocsátanom neki.
Húú, gyerekek olyan önbugyrokat jártam meg pár óra alatt, hogy egy héten át aludni sem tudtam. Azt hittem minden erőmmel azon vagyok, hogy a családi rossz óment átgeneráljam valami tisztává, valami építővé. És már hittem is, hogy jó úton vagyok, nem hasonlítok arra a férfira, aki csak félemlített és nem nevelt engem. És akitől 14 évesen egyértelműen elszakadtam. Aki nem tudta megbocsátani, hogy elhagytam. Tudta, hogy mit gondolok róla, hogy semmiembernek tekintem őt, de soha ki nem mondta volna. Illetve soha semmit nem mondott ki. Semmit nem beszéltünk meg soha. Soha, semmit. Felbomlott a "család" (tesóm féligmeddig kitartott mellette), szüleim elváltak, aztán elveszítette a házát/állását. Alkohol. Kártya. Munkaundurusz. Önvád. És teljesen lecsúszott... pénze nem, bár munkája azért volt. Nem tudom miért, de nem tudtam teljesen elhatárolódni tőle, mértékkel, de tartottam vele a kapcsolatot. De megbeszélni a dolgokat, azt továbbra sem tudtuk. Pedig én megadtam neki az esélyt rá, többször is. Annak ellenére, hogy meg sem érdemelte volna. De ő nem élt a lehetőséggel. Tanultam, dolgoztam, alkottam, próbáltam elismerést kivívni, hasztalan. Csak egy "jó vagy/jól csináltad kislányom"-ra vágytam. Tőle. Még most sem értem magam, hogy miért is. Aztán fiaim születtek, sőt az első unokája is fiú lett, mert az ám az EMBER! De Soma kicsit lányos típus, szép pofival, és a labdajátékok sem kedvelik őt. Ez már így nem jó. Aztán tesóméknál is jött a baba, nálunk meg a második. De jajj, nem a fiának lett fia. Ez sem volt jó. Pedig a fiaim imádták/várták az egyre szakadtabb, egyre rosszabb szagú (pedig Soma érzékeny orrú) Papát. De papa nem vette a lapot, és nemigen jött. És az sem érdekelte, hogy Zsom már igazi férfi volt másfél évesen is. Vagy, hogy tesómék kislánya, Csenge a fiúk minden vagányságát és a csajok minden báját magában hordozza. Túlságosan sajnálta magát a kedves Papa ahhoz, hogy meglássa azt a sok jót, ami kéretlenül is körülveszi.
Szóval egy hétig a jó kis álmaim helyett lázálmaim voltak... Megbeszélni kellene, a megbeszélhetetlent. Megbocsátani a megbocsáthatatlant. És aztán... megküzdöttem magammal. Beláttam, hogy beszélni vele nem lehet. Felette az önsajnálat, az örök vesztes szerepe. Azt nem tudom, hogy akart-e valaha ezen változtatni vagy sem, de hogy nem sikerült neki, az biztos. És rájöttem (kemény csata volt) arra is, hogy tényleg nem haragszom. Nem irányíthatja egy ilyen ember az én életemet! Én a magam ura vagyok! És köszönöm, hogy általa az lettem, aki vagyok. Lehet, hogy néha még fel-felbukkan bennem egy tüske, de letöröm és kész. Mert én képes vagyok rá. Megbocsátottam. Megkönnyebbültem. Nem is gondoltam, hogy ilyen nagy terhet cipelek.
Aztán hamarosan kényszerszülte meglátogattuk Jóska Papát, a jó kis nikotinátitatott "kuckójában". Én általában csak nyáron szoktam menni hozzá, amikor nem kell bemenni a házba, mert általában öt perc után úgy elönt az allergia, hogy menekülnöm kell. Ám most több órán át üldögéltem a sárga félhomályban, gomolygott a füst, épphogy Karádi nem énekelt, és SEMMI, egy orrfújás nélkül sétáltam ki onnan. Pedig Apám láncdohányoshoz méltón teljesített, mint máskor (pedig tudta, hogy nem bírom). Ez a bizonyíték számomra, hogy minden fejben dől el, és tényleg megbocsátottam, felülemelkedtem. Nem függök tőle.
És amikor minderre ráébredtem, Apám megbetegedett. Illetve szerintem már régóta eszegette a rák, de a szokásos elfolytós módszerrel élt, hisz már olyan jól bevált évtizedeken keresztül. Kórház lett a vége. Több kórház. Több hónap. Több műtét. De menthetetlen volt. Végig mellette voltunk. Tesóm szállítgatta, látogatta amikor hozzá esett közelebb a kórház, de amikor Győrbe került én is bekapcsolódtam. Bár segítséget ezek alatt az igazán nehéz napok alatt tőlem nem fogadott el, csak a tesómtól. Csak akkor hívott/kért, ha már nem volt más választása. Könnyek között, de belenyugodtam. Aztán június végén kiengedték. Július elején a szemébe mondták. Látszólag jól fogadta. Tán tudta is. Persze én voltam vele. Tán másfél hetet lehetett otthon, amikor hirtelen egyik napról a másikra leépült. Már dohányozni sem bírt. Meglátogattam. Már alig volt tudatánál. Pár pillanat erejéig rám ismert, beszélni már nem tudott. A szemével kérte, hogy simogassam a fejét. Kettősünk életének legmeghittebb pillanatai voltak ezek. Végső. "Mindjárt minden jó lesz!" - suttogtam, gondoltam. Láttam a halált a szemében. Másnap reggel újra elmentem hozzá. Már villanásai sem voltak. A mentő beszállította a kórházba és 10 perc sem kellett hozzá és elment. Örökre. Olyan volt mintha megvárt volna. Mondani nem tudta már, - most a teste, régebben a büszkesége gátolta ebben, - de talán mégis fontos voltam neki...
... a gyerekek meg folyton emlegetik a JóskaPapát. Az még megfejtésre szorul, hogy miért is.
Már éppen végefelé járt a tél, amikor a nyűgjeim kezdtek a fejem fölött átcsapni. A sima megfelelési vágyamat, maximalizmusomat (anyaság, te édes!) és munka nélküliségemet (hahh!) fejelte meg az, hogy zsigerileg utálom a telet. És tudtam, hogy testi tüneteimet (még mindig ingadozó magas vérnyomás, magas prolaktin szint) nagyrészt rossz lelkiállapotomnak köszönhetem, és segítségre lenne szükségem. Mivel a hagyományos orvoslástól ugyanúgy irtózom, mint a téltől, ezért a segítő személyt illetően egy kineziológusra esett a választásom. Mondanom sem kell, hogy azt sem tudtam, hogy eszik-e vagy isszák az ilyesmit. Aztán ámultam-bámultam. Kettőt sem mukkantam, és azt mondta, hogy apám a forrása mindennek. Meg kell bocsátanom neki.
Húú, gyerekek olyan önbugyrokat jártam meg pár óra alatt, hogy egy héten át aludni sem tudtam. Azt hittem minden erőmmel azon vagyok, hogy a családi rossz óment átgeneráljam valami tisztává, valami építővé. És már hittem is, hogy jó úton vagyok, nem hasonlítok arra a férfira, aki csak félemlített és nem nevelt engem. És akitől 14 évesen egyértelműen elszakadtam. Aki nem tudta megbocsátani, hogy elhagytam. Tudta, hogy mit gondolok róla, hogy semmiembernek tekintem őt, de soha ki nem mondta volna. Illetve soha semmit nem mondott ki. Semmit nem beszéltünk meg soha. Soha, semmit. Felbomlott a "család" (tesóm féligmeddig kitartott mellette), szüleim elváltak, aztán elveszítette a házát/állását. Alkohol. Kártya. Munkaundurusz. Önvád. És teljesen lecsúszott... pénze nem, bár munkája azért volt. Nem tudom miért, de nem tudtam teljesen elhatárolódni tőle, mértékkel, de tartottam vele a kapcsolatot. De megbeszélni a dolgokat, azt továbbra sem tudtuk. Pedig én megadtam neki az esélyt rá, többször is. Annak ellenére, hogy meg sem érdemelte volna. De ő nem élt a lehetőséggel. Tanultam, dolgoztam, alkottam, próbáltam elismerést kivívni, hasztalan. Csak egy "jó vagy/jól csináltad kislányom"-ra vágytam. Tőle. Még most sem értem magam, hogy miért is. Aztán fiaim születtek, sőt az első unokája is fiú lett, mert az ám az EMBER! De Soma kicsit lányos típus, szép pofival, és a labdajátékok sem kedvelik őt. Ez már így nem jó. Aztán tesóméknál is jött a baba, nálunk meg a második. De jajj, nem a fiának lett fia. Ez sem volt jó. Pedig a fiaim imádták/várták az egyre szakadtabb, egyre rosszabb szagú (pedig Soma érzékeny orrú) Papát. De papa nem vette a lapot, és nemigen jött. És az sem érdekelte, hogy Zsom már igazi férfi volt másfél évesen is. Vagy, hogy tesómék kislánya, Csenge a fiúk minden vagányságát és a csajok minden báját magában hordozza. Túlságosan sajnálta magát a kedves Papa ahhoz, hogy meglássa azt a sok jót, ami kéretlenül is körülveszi.
Szóval egy hétig a jó kis álmaim helyett lázálmaim voltak... Megbeszélni kellene, a megbeszélhetetlent. Megbocsátani a megbocsáthatatlant. És aztán... megküzdöttem magammal. Beláttam, hogy beszélni vele nem lehet. Felette az önsajnálat, az örök vesztes szerepe. Azt nem tudom, hogy akart-e valaha ezen változtatni vagy sem, de hogy nem sikerült neki, az biztos. És rájöttem (kemény csata volt) arra is, hogy tényleg nem haragszom. Nem irányíthatja egy ilyen ember az én életemet! Én a magam ura vagyok! És köszönöm, hogy általa az lettem, aki vagyok. Lehet, hogy néha még fel-felbukkan bennem egy tüske, de letöröm és kész. Mert én képes vagyok rá. Megbocsátottam. Megkönnyebbültem. Nem is gondoltam, hogy ilyen nagy terhet cipelek.
Aztán hamarosan kényszerszülte meglátogattuk Jóska Papát, a jó kis nikotinátitatott "kuckójában". Én általában csak nyáron szoktam menni hozzá, amikor nem kell bemenni a házba, mert általában öt perc után úgy elönt az allergia, hogy menekülnöm kell. Ám most több órán át üldögéltem a sárga félhomályban, gomolygott a füst, épphogy Karádi nem énekelt, és SEMMI, egy orrfújás nélkül sétáltam ki onnan. Pedig Apám láncdohányoshoz méltón teljesített, mint máskor (pedig tudta, hogy nem bírom). Ez a bizonyíték számomra, hogy minden fejben dől el, és tényleg megbocsátottam, felülemelkedtem. Nem függök tőle.
És amikor minderre ráébredtem, Apám megbetegedett. Illetve szerintem már régóta eszegette a rák, de a szokásos elfolytós módszerrel élt, hisz már olyan jól bevált évtizedeken keresztül. Kórház lett a vége. Több kórház. Több hónap. Több műtét. De menthetetlen volt. Végig mellette voltunk. Tesóm szállítgatta, látogatta amikor hozzá esett közelebb a kórház, de amikor Győrbe került én is bekapcsolódtam. Bár segítséget ezek alatt az igazán nehéz napok alatt tőlem nem fogadott el, csak a tesómtól. Csak akkor hívott/kért, ha már nem volt más választása. Könnyek között, de belenyugodtam. Aztán június végén kiengedték. Július elején a szemébe mondták. Látszólag jól fogadta. Tán tudta is. Persze én voltam vele. Tán másfél hetet lehetett otthon, amikor hirtelen egyik napról a másikra leépült. Már dohányozni sem bírt. Meglátogattam. Már alig volt tudatánál. Pár pillanat erejéig rám ismert, beszélni már nem tudott. A szemével kérte, hogy simogassam a fejét. Kettősünk életének legmeghittebb pillanatai voltak ezek. Végső. "Mindjárt minden jó lesz!" - suttogtam, gondoltam. Láttam a halált a szemében. Másnap reggel újra elmentem hozzá. Már villanásai sem voltak. A mentő beszállította a kórházba és 10 perc sem kellett hozzá és elment. Örökre. Olyan volt mintha megvárt volna. Mondani nem tudta már, - most a teste, régebben a büszkesége gátolta ebben, - de talán mégis fontos voltam neki...
... a gyerekek meg folyton emlegetik a JóskaPapát. Az még megfejtésre szorul, hogy miért is.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
