Feltámad a habokból (altatásból) és a dörgésre-villámlásra amolyan Surda - kalap nélkül, viszont zsákban - módra táncolni kezd. Dúdolni már nem is merek...
szerda, július 20, 2011
vasárnap, július 10, 2011
Lógalábalóga 1.
Voltunk nyaralni. Nem voltak illúzióim a pihenéssel kapcsolatban. Főleg, hogy ügyesen önnönmagam sem hagytam magunkat pihenni. Ugyanis: péntek-vasárnap Balatonföldvár, vasárnap-kedd Orfű/Pécs, kedd-szerda Szekszárd/Tolna. Leírni is elfáradtam. Mégis két könyvet olvastam ki. Ami többfélét is jelent. Pihentem. Rossz idő volt. Jók voltak a gyerekek. (A Soma-tockosokat leszámítva - kifejtve később.) Ja és baromi ügyes szervező vagyok. Na az talán mégsem. Középtájt gondoltam, hogy jobb lett volna tán egyhelyben az egészet, de e gondolat semmi bizonyítékon nem alapult. Ugyanis a három szállás teljesen más körülményeihez oltári jól alkalmazkodtak a gyerkőcök. (Meg persze mi is.) Jókat játszottak. Jókat aludtak. Mindenhol mindenki egy szobában, de mindig más variációban. Nem is tudtam eddig, hogy ilyen belevalóak vagyunk.
Amint leértünk a Balatonra indult is a Tihanyi rév, az ilyen az én formám nevében Zsombor pelenkázásával töltöttük a Balatonátkelést. De vigasztalólag erre bukkantunk a túlparton: Magyar Néphadsereg Múzeális eszköz és gépparkja. Soma nagy örmére. Amit bátortalanságal spékelt meg. Zsombort nem érdekelték a tankok, repülők, nagy meglepetésemre. Talán túl nagyok voltak neki, ő még a mecsi mérethez van szokva.
Bejártuk Balatonföldvárt a záporok elől sátortető alól sátortető alá futva. A Balatont érintetlenül hagytuk. A szálloda benti medencéjét viszont uraltuk. Vizibékáink nagyon bírták. Soma a vízalattisággal kísérletezget mostanság. Pedig sohasem szerette, ha a feje vizet ért. Zsombor sem bírta eddig a fröccsenő vizet. Mostanra azonban ő is szakított ezzel a hagyománnyal. Karúszóval, úszógumival, illetve nélküle (ha hagynánk) veti bele magát a vízbe. Vakmerőből így két darabunk van. Legifjabbunk gazdagodott is a "vizs" (víz) szóval.
Utazni is elég jól tudtunk, feltéve ha Soma hagyta elaludni az autóban Zsombort. Direkt ellene játszott. Nehezen viseltük ezt a részt. Láttunk sokféle tájat. Lehangolót, gyönyörűt egyaránt.
Megnéztük a Krisna-völgyet, ami egyszerre volt csoda-világ és elgondolkodtató. Somát ámulatba ejtette a hely, záporoztak a kérdések, pl., hogy "Mi az a pötty a néninek a homlokán?" (házas) "Hogy hívják a ruháját?" (szári) "Mit csinál a bácsi?" (füstölt, imádkozott) "Ki van a képen/szobron, és mit csinálnak?" (Krisna, és egyéb istenek)... stb. De a legnagyobb csodálatot egy fapapucs iránt éreztek a gyerekeim (Zsombor meg még cipőmán is). Ez iránt:
Orfűn sem volt merszünk vízbe menni, pedig erre már elvileg jó időt jósoltak. Hát nem volt az. A táj viszont gyönyörű volt, még borúban is. Az abaligeti cseppkőbarlang hőmérsékletét pedig egyáltalán nem befolyásolta a kinti idő. Beöltözve végigjártuk (sajna nem lehetett odabenn fotózni). Zsombor slingben (milyen jó, hogy megvan még!) és gyalog teljesítette a távot. Soma meg egyedül ügyesen végigjött a csúszós, lépcsős majd egy kilométeren. Sőt, mint kiderült minden elhangzott dolgot meg is jegyzett. Ami a befele vezető fél kilométeren elhangzott, azt kifelé újra visszamondta. Zsom örömére meg itt újból volt "vizs". A denevérmúzeumból pedig alig lehetett kicsalogatni a gyerekeket. Én pedig beszereztem egy denevér-bábot a gyerekeknek, persze.
A pécsi állatkertben is jártunk, ami nagy csalódás volt. Kis ketrecek, kicsi kifutók, relatíve kevés állat, kacskaringós lezárt utak. A csimpánzt meg sem tudtuk nézni, nem látogatható, mert kinőtte a helyét, és nem tudják bővíteni azt. Költöznie kellene a helynek...
A tévétorony Jácint szerint túl magas, de bátor volt és felmentünk. Beláttuk egész Pécset. Zsombor, Soma és én biztosan.
Az orfűi malommúzeum-ban is jártunk. Be is indították (üresben), az egyébként ténylegesen őrölni tudó (csak nincs rá kereslet) vizimalmot. Olyan volt mintha régenvolt időben jártunk volna. Pláne, hogy egy igazi kemencében, igazi kenyér sült... (Mi sajnos csak az illatával lettünk gazdagabbak.)
Aztán jött maga Pécs. Mindezek után a legnagyobb szenzáció mégis a pécsi dzsámi (bár ez is nagyszerűen visszhangzott) előtti szökőkút volt. Bele is vetették magukat a gyerkőcök. Agyonpacsálták magukat, a többi nézelődő nagy örömére. A ruhacsere után sikerült a dómot is megnézni (ez is szuper visszhangos). A kincstár kegytárgyai ismét lenyűgözték Somát, és persze kérdéslavináját is elindították. Míg apa válaszolgatott, én Zsombort igyekeztem elkapni, a hatalmas tér ugyanis futásra (és sikításra) késztette. Az ilyesmit sohasem tartottam megbotránkoztatónak, hisz az építők/építtetők elérték a céljukat, lenyűgöző hatással volt az építmény. És Zsomborra így hatott (meg millió más kisgyerekre).
Azthiszem a hullafáradtsági szintet mindennap hoztuk.
Szekszárdon csak aludtunk egyet. A belvárost kocsival megtekintettük, úgy találtuk, hogy inkább a környező dombok adják a hely varázsát, meg borát. Tolnán egyből a Dunapartra vezetett az utunk. És most felsóhajhatnánk, hogy végre vízbe mentünk, de nem. Réglátott barátnőm ikerfiai (most mennek iskolába) eveztek ugyanis ott, és őket összeszedvén hozzájuk mentünk. Talán itt jött el a tényleges lógalábalóga. Csak beszélgettünk és nem csináltunk semmit. A gyerekek jókat játszottak, és a nap végére igazi jóbarátságba keveredtek. Soma pedig két kikönyörgött A fiúknak is van! bakugánnal lett gazdagabb. (Szerk. megjegyzés: A két bakugán sárkány élt 6 napot - ellopták őket az oviban.) És még az este hazaindultunk.
Itt a vége fuss el véle!
Talán jövőre nyaralunk is.
csütörtök, június 16, 2011
Fruzsi és Soma
Kívül teljes ellentétei egymásnak, belül két érzékeny kópé, teljes összhang. Amolyan egymás nélkül nemmeglevős, egyhúronpendülős, együtt alvós, sokat kacagós, susmugós, jajjdehiányzós, egymás szemébe nézős. Barátság?
csütörtök, június 09, 2011
Virsli
Zsombor még mindig a szinte semmit nem mondnál tart, de hangokat remekül tud utánozni, ajtónyikorgás, porszívó, mixer, fúró... jöhet bármi, valamint Soma ajkát elhagyó bármilyen artikulálatlan valamit hűen vissza tud adni. DE ma megtörte Nyivákoló Hangutánzó pályafutását.
Egy férfihoz a hasán keresztül vezet az út - tartja az elcsépelt mondás. De már milyen korán? Íme a bizonyíték. (Nem éppen ezt a szót várom már nagyonnagyonnagyon régóta, de édes el kell ismernem.)
Önvigasz
Tegnap elkezdtem írni... Olyan feszült vagyok, hogy a jó dolgokat is alig látom...
Aztán kisírtam magam. És rájöttem, hogy nem a legjobb megoldás a nyavajgás.
Vannak dolgok amiket túl kell élni. Pillanatnyilag nincs mit tenni, csak kivárni. Tőlünk független dolgokat sajnos irányítani nem tudunk, csak kitartani amellett, hogy vagyunk olyan kitartóak, hogy kitartunk. És remélünk. Pozitívan, bár baromi nehéz. De a gyerekszag doppingszer, úgyhogy van miből meríteni.
Az anyaság meg ezerarcú, aki benne van érti csak igazán mennyire. Ha sok a nyűg, akkor kiabálósabb, türelmetlenebb, nemjátszósabb vagyok. És a gyerek nem érti miért. És mentség sincs az ilyesmire. Aztán amikor nem vagyok kiabálós és türelmetlen akkor meg dolgozom. Szóval jó játék ez.
És ez még csak egy icipici szelet.
Nem vagyunk szerencsés alkatok. Amink van (lelki és tárgyi értelemben is) meg kellett küzdenünk. Most kerültünk olyan helyzetbe, hogy valamiféle ajándéknak tekinthettük Jácint itthonlétét illetve hobbi és közérdekű tevékenységét. Ami jó a városnak - "A bácsi aki a mozit vezeti.", és nekünk is. Ki ne szeretné azt, hogy amikor szüksége van a párjára, akkor az ott is terem. Főleg ha az más ember normál munkaideje alatt történik. Imádom, hogy a gyerekek ritkán vannak rángatva a "csak mert muszáj" miatt. Tudom, hogy ez nagyon keveseknek adatik meg. Szóval ajándék ez, tényleg. És addig tart, ameddig tarthat. Elfogadom (igyekszem elfogadni). Így már a helyzet sem olyan borús.
A megszokhatatlan bizonytalanság fáj a legjobban az egész történetben.
Aztán kisírtam magam. És rájöttem, hogy nem a legjobb megoldás a nyavajgás.
Vannak dolgok amiket túl kell élni. Pillanatnyilag nincs mit tenni, csak kivárni. Tőlünk független dolgokat sajnos irányítani nem tudunk, csak kitartani amellett, hogy vagyunk olyan kitartóak, hogy kitartunk. És remélünk. Pozitívan, bár baromi nehéz. De a gyerekszag doppingszer, úgyhogy van miből meríteni.
Az anyaság meg ezerarcú, aki benne van érti csak igazán mennyire. Ha sok a nyűg, akkor kiabálósabb, türelmetlenebb, nemjátszósabb vagyok. És a gyerek nem érti miért. És mentség sincs az ilyesmire. Aztán amikor nem vagyok kiabálós és türelmetlen akkor meg dolgozom. Szóval jó játék ez.
És ez még csak egy icipici szelet.
Nem vagyunk szerencsés alkatok. Amink van (lelki és tárgyi értelemben is) meg kellett küzdenünk. Most kerültünk olyan helyzetbe, hogy valamiféle ajándéknak tekinthettük Jácint itthonlétét illetve hobbi és közérdekű tevékenységét. Ami jó a városnak - "A bácsi aki a mozit vezeti.", és nekünk is. Ki ne szeretné azt, hogy amikor szüksége van a párjára, akkor az ott is terem. Főleg ha az más ember normál munkaideje alatt történik. Imádom, hogy a gyerekek ritkán vannak rángatva a "csak mert muszáj" miatt. Tudom, hogy ez nagyon keveseknek adatik meg. Szóval ajándék ez, tényleg. És addig tart, ameddig tarthat. Elfogadom (igyekszem elfogadni). Így már a helyzet sem olyan borús.
A megszokhatatlan bizonytalanság fáj a legjobban az egész történetben.
szombat, június 04, 2011
Rág, rág, berág, nyammog
Ilyen az életünk mostanság. Valahogy semmisincs a helyén. Én a leginkább.
De Somának is elege van az oviból. Igazándiból azért jár, hogy én/mi dolgozni tudjunk. Szomorú. Az óvoda fogalma számomra egyébként sem esik egybe ezzel a valós intézménnyel. Nagyon nem. Somának barátai sincsenek. Vagyis vannak, de minden szülő elzárkózik attól, ha arról lenne szó, hogy átjöjjenek, vagy átmenjünk. Nem értem, mert ha nem is bírják a fejemet, akkor is a gyerek(ek) miatt erőt lehetne venni magukon. Szóval nem és nem. Még megismeni sem akarnak. Soma meg kuncsorog, hogy menjünk fel a Lacikához, Danihoz, Fruzsihoz, Ricsihez, Kikihez... De azok szüleinél csukott fülekre talál a kérés. Ilyenkor nagyon összetud facsarodni a szívem érte. A múltkor Fruzsival majdnem összejött egy találka, a gyerekek már alig várták, sőt most is várják (mivel mindenki megígérte)... de Fruzsi anyukája sokat dolgozik, így nem találnak megfelelő időpontot nekünk. Jujj. És persze az oviban dögmeleg van, aludni egyáltalán nem tudnak a hőségtől. Főleg az udvaron vannak, és Soma benti molyolós játékára így nincs lehetőség. Egyébként Soma hisztifaktora még mindig magasabb az átlagosnál. Mindig talál okot rá.
A legnagyobb gond az azonban, hogy Jácint nyugdíja veszélyben van. A hírek elkeserítőek. Nem volt/van könnyű időszakunk... Az egész család KO. Minden bizonytalanba kúszik át, ha Jácint alól kicsúsz a talaj. Hogyan lesz így házunk, hitelünk? Kész káosz az egész! Persze biztosan talál valami munkát (csak optimistán, ugye?). Még fiatal. De nekem is kell munka... Ez túl sok egy házvásárlás előtt álló családban. És persze a lakásunkért sem állnak sorba. Egyetlen reményteljes vevőnk "kicsi" cimkével odébbált. Hát nekünk is ez a gondunk. Tehát mindenképpen eladjuk a lakást. (Csak vennék már!) Így azonban lehet, hogy csak (3 szobás) panel lesz belőle.
És persze itt van a grafikai tevékenységem is. Szeretem, ha van olyan kreatív dolgom ami túlmutat két édes szőke kobakon. De kicsit furdal is a lelkiismeret, hogy itthon lenne a helyem, mellettük. Ehelyett PiciMama napi szinten jön vigyázni Zsomborra. Akit csukott ajtóval vagy sétával kell leválasztani rólam. Én meg ülök a gép előtt és dolgozom (ebben a hőségben). Annyira kettős ez az egész, mert hiába háborgok belül, mégis lubickolok a munkában. Mert ilyenkor értékes lénynek érzem magam, és a megrendelőkkel folytatott beszélgetésekben nincsen szó pelusról, etetésről és egyéb kiskorúakkal kapcsolatos dolgokról sem. Vagyis jó érezni, hogy anyai létemtől elválasztva is tudok létezni. Hát igen, igazából nincs hova menekülnöm (igen, igen 4.5 év után van ez így) a különálló, de hozzám kapcsolódó "testrészeimtől". És ez valahol kompromisszum ezügyben. Szó se róla szeretek a fiúkkal lenni. Zsombor ha nem növeszt éppen fogat, akkor algyali kópé, aki nem hagy egy pillanatig sem unatkozni. Somáért meg általában én megyek az oviba, onnan meg a játszótérre (vagy könyvtárba, vásárolni), hogy nekünk is legyen saját időnk. Próbálkozom, de tele vagyok kétségekkel anyai képességeim minőségéről. De persze csak azért, mert van rá időm, hogy ilyeneken nyavalyogjak. (56 pizsama videók nézése után vagyok.)
Szóval most rendesen küzdök az enyémléttel.
De Somának is elege van az oviból. Igazándiból azért jár, hogy én/mi dolgozni tudjunk. Szomorú. Az óvoda fogalma számomra egyébként sem esik egybe ezzel a valós intézménnyel. Nagyon nem. Somának barátai sincsenek. Vagyis vannak, de minden szülő elzárkózik attól, ha arról lenne szó, hogy átjöjjenek, vagy átmenjünk. Nem értem, mert ha nem is bírják a fejemet, akkor is a gyerek(ek) miatt erőt lehetne venni magukon. Szóval nem és nem. Még megismeni sem akarnak. Soma meg kuncsorog, hogy menjünk fel a Lacikához, Danihoz, Fruzsihoz, Ricsihez, Kikihez... De azok szüleinél csukott fülekre talál a kérés. Ilyenkor nagyon összetud facsarodni a szívem érte. A múltkor Fruzsival majdnem összejött egy találka, a gyerekek már alig várták, sőt most is várják (mivel mindenki megígérte)... de Fruzsi anyukája sokat dolgozik, így nem találnak megfelelő időpontot nekünk. Jujj. És persze az oviban dögmeleg van, aludni egyáltalán nem tudnak a hőségtől. Főleg az udvaron vannak, és Soma benti molyolós játékára így nincs lehetőség. Egyébként Soma hisztifaktora még mindig magasabb az átlagosnál. Mindig talál okot rá.
A legnagyobb gond az azonban, hogy Jácint nyugdíja veszélyben van. A hírek elkeserítőek. Nem volt/van könnyű időszakunk... Az egész család KO. Minden bizonytalanba kúszik át, ha Jácint alól kicsúsz a talaj. Hogyan lesz így házunk, hitelünk? Kész káosz az egész! Persze biztosan talál valami munkát (csak optimistán, ugye?). Még fiatal. De nekem is kell munka... Ez túl sok egy házvásárlás előtt álló családban. És persze a lakásunkért sem állnak sorba. Egyetlen reményteljes vevőnk "kicsi" cimkével odébbált. Hát nekünk is ez a gondunk. Tehát mindenképpen eladjuk a lakást. (Csak vennék már!) Így azonban lehet, hogy csak (3 szobás) panel lesz belőle.
És persze itt van a grafikai tevékenységem is. Szeretem, ha van olyan kreatív dolgom ami túlmutat két édes szőke kobakon. De kicsit furdal is a lelkiismeret, hogy itthon lenne a helyem, mellettük. Ehelyett PiciMama napi szinten jön vigyázni Zsomborra. Akit csukott ajtóval vagy sétával kell leválasztani rólam. Én meg ülök a gép előtt és dolgozom (ebben a hőségben). Annyira kettős ez az egész, mert hiába háborgok belül, mégis lubickolok a munkában. Mert ilyenkor értékes lénynek érzem magam, és a megrendelőkkel folytatott beszélgetésekben nincsen szó pelusról, etetésről és egyéb kiskorúakkal kapcsolatos dolgokról sem. Vagyis jó érezni, hogy anyai létemtől elválasztva is tudok létezni. Hát igen, igazából nincs hova menekülnöm (igen, igen 4.5 év után van ez így) a különálló, de hozzám kapcsolódó "testrészeimtől". És ez valahol kompromisszum ezügyben. Szó se róla szeretek a fiúkkal lenni. Zsombor ha nem növeszt éppen fogat, akkor algyali kópé, aki nem hagy egy pillanatig sem unatkozni. Somáért meg általában én megyek az oviba, onnan meg a játszótérre (vagy könyvtárba, vásárolni), hogy nekünk is legyen saját időnk. Próbálkozom, de tele vagyok kétségekkel anyai képességeim minőségéről. De persze csak azért, mert van rá időm, hogy ilyeneken nyavalyogjak. (56 pizsama videók nézése után vagyok.)
Szóval most rendesen küzdök az enyémléttel.
csütörtök, június 02, 2011
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
