Most voltam Somával kontroll iskolaérettségin. Mehet suliba... bár nem lesz könnyű menet... Vagy csak anya para és túlnyögöm? Van egy másként működő (lehetséges tehetséges) gyerekem, és kész. Akiről reggel megállapítják a nevtanban, hogy balkezes, hurrá! Merthogy minden írásos feladatnál bal kézzel dolgozott és a korábbi hezitálás is szinte teljesen megszűnt. Tehát: bal. Délben beszélek az ovi fejlesztő pedagógusával, aki elmondja, hogy Soma az utolsó két alkalommal minden feladatot jobb kézzel csinált. Például a dartsot is jobb kézzel dobta, amihez tényleg jó és biztos kéz kell. Tehát: jobb??
Az elméletem szerint az van, hogy papíron/írásban bal kezes lesz, csoportban (tömegpszichózis) jobbos, az életben meg kétkezes. Nem is olyan rossz dolog ez.
kedd, január 22, 2013
péntek, január 18, 2013
Hova? Hova? Hova?
Jó lenne, ha azt tudnám mondani, hogy Soma simán menjen a legközelebbi iskolába. De nem így áll a dolog. Harcolunk, hírmorzsákat csipegetünk, remélünk, kételkedünk, informálódunk...
Az előzmények tudatában én is gondoltam, de több felől is megerősítést nyertem, hogy Somának nem lenne jó, ha nyelvet tanulna első osztálytól. Bár nagyon érdeklik az angol szövegek, de a magyar szavakat sem érti meg mindig, csak használja. Angolul a hozzá közel álló dolgok nevét sem képes jól visszaadni, például a Transformers számára Sztranformersz. És ez ugyanúgy bebizonyosodott németből is egy iskolaelőkészítő jóvoltából, ahol a sagen alle Kinder-t úgy énekelte, hogy salle agen Kinder. (Persze a kicsi kapából jól nyomta.) Ha ezek egyszeri felcserélések lennének, akkor nem lenne baj, de meggyőzhetetlen a helyes szóhasználatról. Rossz rögzülés lesz a következménye. Ő jól tudja, és kész. Ez erősen mutatja a fejünk felett lebegő diszlexia/diszgráfia jegyeit. Szóval az elsődleges célunk a stabil olvasás és írás megtanulása. Minden nyelvi bekavarás nélkül.
A helyzet az, hogy a körzetes iskolánk - az Arany János - két tanítási nyelvű* (német és angol), és ennek megfelelően egy német és egy (vagy kettő) angol osztályt, valamint egy hagyományos tanrendű sport osztályt indít. Mert erre van igény. Mondta az igazgató. És miközben vázoltam a helyzetünket, folyton a fejem fölé nézett és igyekezett hamar lerázni. Megoldásként a sport osztályt javasolta, ahol nem kell ám mindenkinek olyan nagyon sportolnia, mert csak az osztály fele lesz emelt óraszámú sportból (judo, szivacskézi, teremfoci), a másik fele hagyományos tanrenddel németet tanul (csak sima óraként). Hurrá! Mondjuk ez a megosztott osztály mégjobban kiverte nálam a biztosítékot mint a többi nyelvi osztály, mert hol marad az összetartás, az osztályközösség ilyen megosztottság mellett? Még azt megértem, hogy sokan szeretnék, ha tanulna a gyerek nyelveket, tényleg ilyen világ ez. Csak azt nem látják, hogy mennyi rejtett diszlexiást nevel a korai** nyelvoktatás a sima, okos gyerekből is. Szerintem. Szóval tanuljon meg minden gyerek írni, olvasni, és amikor ez már tutin megy, akkor bármit képes beszívni az ifjúság, mert biztos alapjai vannak az építkezéshez. Szerintem. Na, akkor sport osztályba menjen Soma? Na neee! Sportoljon a gyerek, persze, mert kell a mozgás, a testi aktivitás, hogy a mai oktatás által diktált rettenetes tempót bírni tudják a kölykök. De ne elsőben dőljön el, hogy ki legyen élsportoló, vagy nyelvzseni nem? Így lesz a jó képességű gyerekből szorongó, frusztrált, önértékelészavaros, - tovább megyek, - vagy éppen kezelhetetlen, lázadó gyerek. Mert nem kiválóak, illetve nem pont a rájuk erőltetett dolgokban kiemelkedőek, de az nem számít. Nem véletlen, hogy sorra alakulnak a tanulást segítő, a fejlesztést célzó klubok, körök. A mi esetünkben ha jó iskolát választunk, akkor is sanszos, hogy igénybe kell vennünk plusz segítséget. De nem mindegy, hogy azon is kell-e dolgoznunk majd, hogy az iskolában "tanultakat" is kompenzáljuk.
*Angol nyelven folyik néhány tantárgy oktatása. Én egy harmadikos angol órát láttam, full angolul, egy magyar szó nélkül (csak a gyerekek nevei nem voltak angolosítva). Az édes szőke kislány még amit tudott, azt sem merte, pedig tudta, mert bemutatóóra volt. Soma megfelelőjét láttam benne. Ja és felvetődött bennem, hogy érti-e, amit mond az osztály 80%-a?
** Ha otthon bármilyen más nyelvet napi szinten ért, hall, beszél a gyerek, az más. Sőt, az a tuti.
A körzetes iskola mellett csak az szól, hogy gyalog pár perc, az ovi után következő épületről van szó. Meg ide jár a legtöbb tavaly kirepült nagycsoportos, ami most fontos Somának, bár ő sohasem játszott ezekkel a gyerekekkel. Talán így hozza magához közel az iskolát. Merthogy ő nem akar menni. Számolni, olvasni, írni az jó volna, de az iskolában nem lehet játszani, ami nem jó. Az iskolai nyílt napok élményei is nagyon dübörögnek benne. Tisztulnak a dolgok a buksiban. Jönnek a kérdések is rendre. Próbálom nem befolyásolni, de általában elárulom magam, mert ami tetszik, az tetszik és nem tudom titkolni. (Ez főleg a tanítónéni személyében csúcsosodik ki.)
Még két relatíve közeli iskola (a közelség szerintem fontos tényező) jöhet számításba. Győrről van szó, tehát választék sok van. Az egyik nekem nagyon szimpatikus iskola a Kovács Margit, ez egy művészeti intézmény, ahol egy német nemzetiségi, egy rajzos, valamint egy sima (nincs kimondva, de a problémásabb gyermekeknek való) osztály indul. A nemzetiségi eleve kilőve, de a másik kettőre kíváncsi voltam. A sima osztály igyekezetben jeleskedett, de egyből láttam, hogy ez nem Soma szintje. Tanárnéninek napi szinten nem kevés dolga lehet. A negyedikes rajzos osztály magyar órájától viszont beájultam. Nagyon szabadon, oldottan mozogtak a feladatokban és láthatóan élvezték az egészet a gyerekek. Irtóra kreatívak és választékosak voltak a fogalmazásaik (először azt hittem irodalmi szöveget olvasnak fel). Énekek, drámajátékok, felolvasások, feladványok váltogatták egymást, pörgött az óra. Mindenki teret kapott. Mindenki szerepelt és ügyes volt. És még nem is rajzoltak! Jó tudom, ez bemutató óra volt, de ha csak a felét csinálják egy sima órán, már az remek. Csakhát Soma nem rajzol. Mély sajnálatomra.
A másik remek iskola a Nádorvárosi Ének-Zenei általános iskola. Igen, ez is művészet. Mert szerintünk bármilyen művészet beépülése a tanulásba, nagyon sokat adhat, sokat segíthet. Főleg Sománál. Soma szereti a verseket és dalol is ha van kedve. Állítólag tisztán. Én botfülűként ebben egyáltalán nem vagyok mérvadó. Jácint zenei múltja (trombita, tuba, basszusgitár) révén optimista a hozzáállásunk. Mondjuk az, ha valaki gyakrabban énekel, vagy hall énekeket, komolyabb zeneműveket, nem hinném, hogy ártalmas lenne. Inkább csak használ, példának okáért a nyelvtanulásban is nagy segítség lehet. Hangszeres tanulás nem kötelező, de aki tehetséget mutat, az különórákon kap ilyen jellegű oktatást. Piros pont a hozzáállásért. 3 osztály indul. Abból kettő tanítónőt találtunk megfelelőnek, két nagyon különbözőt. Köztük volna jó dönteni. Ha volna rá lehetőségünk. Ugyanis ez a suli igen kapós. Jó híre van, és könnyen megközelíthető a Győr környéki településekről is (amelyek fele valójában Győrhöz is tartozik közigazgatásilag). Tehát szintekre oszlik a bekerülés lehetősége. 1. A körzetes gyerek tuti befutó. 2. Nagytesó már ide jár. Vagy a szülők körzeten belül járnak dolgozni. 3. Körzeten kívüli, ha van hely és regisztrált előzőleg. Hát mi regisztráltunk. Egy kőhajításnyival lakunk a körzethatáron túl. Egy Jótündér keresztanyát tudtunk csak szerezni körzeten belül. Ennyi. Meg a remény. Az Igazgató úr igen jó fej. Kedves, befogadó. Pedig ugyanazt mondtam el neki, mint anno az Aranyban. Mondta, hogy írjak kérvényt neki. Megteszem. Mindent megteszek.
Kedden viszem Somát a Pedagógiai intézetbe egy ismételt felmérésre (kérésre előrehozott). Kíváncsi vagyok az eredményre. Most dominánsabbnak tűnik a bal keze. De a szeme stabil jobbos. Annyira bírom a problémáját. A hétköznapokban inkább a vicces szinten van jelen a dolog. Kértem építsen tornyot. Felépíti ballal, lepöcköli jobbal. Kétszer, háromszor, mindig ugyanúgy. Kérem, hogy építse most jobbal, és pöckölje ballal. Megépítí jobbal is simán, de a pöckölés ballal nem megy. ???
Tegnap gondoltam kérek a Nádorvárosi iskolába bekerüléshez egy kis segítséget az ovivezetőtől is. De sajnos az odavaló túljelentkezés miatt nem tudott érdemben segíteni. Viszont a Kovács Margit rajzos osztályát javasolta. Mondtam, hogy Soma nem rajzol. Nem baj, beszélnék-e az igazgatóval? - kérdezte. Hát persze. Egy óra múlva már az igazgatóiban ültem az Igazgatónővel és az alsós Igazgatóhelyettessel. És egy csudát beszélgettünk. Elmondtam mindent. Csillogott a szemük, heuréka tehetséges gyereket találtunk! Akaratos, nem könnyű gyerek, nem baj! Itt olyat mutatunk neki, hogy szeret majd idejárni! Nem rajzol, de legózik. Olyan gond ez?? Kreatív, nem? Hát az. Főleg amikor a legó utasszállítót a fejére fordított összeállítási útmutatóból rakja össze, és jól.
Nem is értem, hogy egy ilyen iskolába miért nem tolonganak a jelentkezők. Bár gondolom miért nem, mert itt megengedőbbek, elnézőbbek, el- és befogadóbbak. Nem versenyistálló. Szabad gondolkozású, emberközpontú nevelés folyik. Ez most nem menő. És még lehet, hogy művész is lesz a gyerek? Brrr! Én meg azt mondom, bárcsak ide adhatnám Somát. Az igazi gond az, hogy Soma tényleg nem szeret rajzolni.
Jó kis dilemma. Maradunk első helyen a Nádorvárosinál. Másodiknak megjelöljük a Kovács Margit rajzos osztályát. (Hi-hi.) Drukkoljatok! Bár tele vagyok kétellyel mi is lenne a legjobb neki.
Otthonoktatásra meg nem vagyok alkalmas és az iskolarendszer sincs felkészülve rá. Sajnos. Sajnos.
Az előzmények tudatában én is gondoltam, de több felől is megerősítést nyertem, hogy Somának nem lenne jó, ha nyelvet tanulna első osztálytól. Bár nagyon érdeklik az angol szövegek, de a magyar szavakat sem érti meg mindig, csak használja. Angolul a hozzá közel álló dolgok nevét sem képes jól visszaadni, például a Transformers számára Sztranformersz. És ez ugyanúgy bebizonyosodott németből is egy iskolaelőkészítő jóvoltából, ahol a sagen alle Kinder-t úgy énekelte, hogy salle agen Kinder. (Persze a kicsi kapából jól nyomta.) Ha ezek egyszeri felcserélések lennének, akkor nem lenne baj, de meggyőzhetetlen a helyes szóhasználatról. Rossz rögzülés lesz a következménye. Ő jól tudja, és kész. Ez erősen mutatja a fejünk felett lebegő diszlexia/diszgráfia jegyeit. Szóval az elsődleges célunk a stabil olvasás és írás megtanulása. Minden nyelvi bekavarás nélkül.
A helyzet az, hogy a körzetes iskolánk - az Arany János - két tanítási nyelvű* (német és angol), és ennek megfelelően egy német és egy (vagy kettő) angol osztályt, valamint egy hagyományos tanrendű sport osztályt indít. Mert erre van igény. Mondta az igazgató. És miközben vázoltam a helyzetünket, folyton a fejem fölé nézett és igyekezett hamar lerázni. Megoldásként a sport osztályt javasolta, ahol nem kell ám mindenkinek olyan nagyon sportolnia, mert csak az osztály fele lesz emelt óraszámú sportból (judo, szivacskézi, teremfoci), a másik fele hagyományos tanrenddel németet tanul (csak sima óraként). Hurrá! Mondjuk ez a megosztott osztály mégjobban kiverte nálam a biztosítékot mint a többi nyelvi osztály, mert hol marad az összetartás, az osztályközösség ilyen megosztottság mellett? Még azt megértem, hogy sokan szeretnék, ha tanulna a gyerek nyelveket, tényleg ilyen világ ez. Csak azt nem látják, hogy mennyi rejtett diszlexiást nevel a korai** nyelvoktatás a sima, okos gyerekből is. Szerintem. Szóval tanuljon meg minden gyerek írni, olvasni, és amikor ez már tutin megy, akkor bármit képes beszívni az ifjúság, mert biztos alapjai vannak az építkezéshez. Szerintem. Na, akkor sport osztályba menjen Soma? Na neee! Sportoljon a gyerek, persze, mert kell a mozgás, a testi aktivitás, hogy a mai oktatás által diktált rettenetes tempót bírni tudják a kölykök. De ne elsőben dőljön el, hogy ki legyen élsportoló, vagy nyelvzseni nem? Így lesz a jó képességű gyerekből szorongó, frusztrált, önértékelészavaros, - tovább megyek, - vagy éppen kezelhetetlen, lázadó gyerek. Mert nem kiválóak, illetve nem pont a rájuk erőltetett dolgokban kiemelkedőek, de az nem számít. Nem véletlen, hogy sorra alakulnak a tanulást segítő, a fejlesztést célzó klubok, körök. A mi esetünkben ha jó iskolát választunk, akkor is sanszos, hogy igénybe kell vennünk plusz segítséget. De nem mindegy, hogy azon is kell-e dolgoznunk majd, hogy az iskolában "tanultakat" is kompenzáljuk.
*Angol nyelven folyik néhány tantárgy oktatása. Én egy harmadikos angol órát láttam, full angolul, egy magyar szó nélkül (csak a gyerekek nevei nem voltak angolosítva). Az édes szőke kislány még amit tudott, azt sem merte, pedig tudta, mert bemutatóóra volt. Soma megfelelőjét láttam benne. Ja és felvetődött bennem, hogy érti-e, amit mond az osztály 80%-a?
** Ha otthon bármilyen más nyelvet napi szinten ért, hall, beszél a gyerek, az más. Sőt, az a tuti.
A körzetes iskola mellett csak az szól, hogy gyalog pár perc, az ovi után következő épületről van szó. Meg ide jár a legtöbb tavaly kirepült nagycsoportos, ami most fontos Somának, bár ő sohasem játszott ezekkel a gyerekekkel. Talán így hozza magához közel az iskolát. Merthogy ő nem akar menni. Számolni, olvasni, írni az jó volna, de az iskolában nem lehet játszani, ami nem jó. Az iskolai nyílt napok élményei is nagyon dübörögnek benne. Tisztulnak a dolgok a buksiban. Jönnek a kérdések is rendre. Próbálom nem befolyásolni, de általában elárulom magam, mert ami tetszik, az tetszik és nem tudom titkolni. (Ez főleg a tanítónéni személyében csúcsosodik ki.)
Még két relatíve közeli iskola (a közelség szerintem fontos tényező) jöhet számításba. Győrről van szó, tehát választék sok van. Az egyik nekem nagyon szimpatikus iskola a Kovács Margit, ez egy művészeti intézmény, ahol egy német nemzetiségi, egy rajzos, valamint egy sima (nincs kimondva, de a problémásabb gyermekeknek való) osztály indul. A nemzetiségi eleve kilőve, de a másik kettőre kíváncsi voltam. A sima osztály igyekezetben jeleskedett, de egyből láttam, hogy ez nem Soma szintje. Tanárnéninek napi szinten nem kevés dolga lehet. A negyedikes rajzos osztály magyar órájától viszont beájultam. Nagyon szabadon, oldottan mozogtak a feladatokban és láthatóan élvezték az egészet a gyerekek. Irtóra kreatívak és választékosak voltak a fogalmazásaik (először azt hittem irodalmi szöveget olvasnak fel). Énekek, drámajátékok, felolvasások, feladványok váltogatták egymást, pörgött az óra. Mindenki teret kapott. Mindenki szerepelt és ügyes volt. És még nem is rajzoltak! Jó tudom, ez bemutató óra volt, de ha csak a felét csinálják egy sima órán, már az remek. Csakhát Soma nem rajzol. Mély sajnálatomra.
A másik remek iskola a Nádorvárosi Ének-Zenei általános iskola. Igen, ez is művészet. Mert szerintünk bármilyen művészet beépülése a tanulásba, nagyon sokat adhat, sokat segíthet. Főleg Sománál. Soma szereti a verseket és dalol is ha van kedve. Állítólag tisztán. Én botfülűként ebben egyáltalán nem vagyok mérvadó. Jácint zenei múltja (trombita, tuba, basszusgitár) révén optimista a hozzáállásunk. Mondjuk az, ha valaki gyakrabban énekel, vagy hall énekeket, komolyabb zeneműveket, nem hinném, hogy ártalmas lenne. Inkább csak használ, példának okáért a nyelvtanulásban is nagy segítség lehet. Hangszeres tanulás nem kötelező, de aki tehetséget mutat, az különórákon kap ilyen jellegű oktatást. Piros pont a hozzáállásért. 3 osztály indul. Abból kettő tanítónőt találtunk megfelelőnek, két nagyon különbözőt. Köztük volna jó dönteni. Ha volna rá lehetőségünk. Ugyanis ez a suli igen kapós. Jó híre van, és könnyen megközelíthető a Győr környéki településekről is (amelyek fele valójában Győrhöz is tartozik közigazgatásilag). Tehát szintekre oszlik a bekerülés lehetősége. 1. A körzetes gyerek tuti befutó. 2. Nagytesó már ide jár. Vagy a szülők körzeten belül járnak dolgozni. 3. Körzeten kívüli, ha van hely és regisztrált előzőleg. Hát mi regisztráltunk. Egy kőhajításnyival lakunk a körzethatáron túl. Egy Jótündér keresztanyát tudtunk csak szerezni körzeten belül. Ennyi. Meg a remény. Az Igazgató úr igen jó fej. Kedves, befogadó. Pedig ugyanazt mondtam el neki, mint anno az Aranyban. Mondta, hogy írjak kérvényt neki. Megteszem. Mindent megteszek.
Kedden viszem Somát a Pedagógiai intézetbe egy ismételt felmérésre (kérésre előrehozott). Kíváncsi vagyok az eredményre. Most dominánsabbnak tűnik a bal keze. De a szeme stabil jobbos. Annyira bírom a problémáját. A hétköznapokban inkább a vicces szinten van jelen a dolog. Kértem építsen tornyot. Felépíti ballal, lepöcköli jobbal. Kétszer, háromszor, mindig ugyanúgy. Kérem, hogy építse most jobbal, és pöckölje ballal. Megépítí jobbal is simán, de a pöckölés ballal nem megy. ???
Tegnap gondoltam kérek a Nádorvárosi iskolába bekerüléshez egy kis segítséget az ovivezetőtől is. De sajnos az odavaló túljelentkezés miatt nem tudott érdemben segíteni. Viszont a Kovács Margit rajzos osztályát javasolta. Mondtam, hogy Soma nem rajzol. Nem baj, beszélnék-e az igazgatóval? - kérdezte. Hát persze. Egy óra múlva már az igazgatóiban ültem az Igazgatónővel és az alsós Igazgatóhelyettessel. És egy csudát beszélgettünk. Elmondtam mindent. Csillogott a szemük, heuréka tehetséges gyereket találtunk! Akaratos, nem könnyű gyerek, nem baj! Itt olyat mutatunk neki, hogy szeret majd idejárni! Nem rajzol, de legózik. Olyan gond ez?? Kreatív, nem? Hát az. Főleg amikor a legó utasszállítót a fejére fordított összeállítási útmutatóból rakja össze, és jól.
Nem is értem, hogy egy ilyen iskolába miért nem tolonganak a jelentkezők. Bár gondolom miért nem, mert itt megengedőbbek, elnézőbbek, el- és befogadóbbak. Nem versenyistálló. Szabad gondolkozású, emberközpontú nevelés folyik. Ez most nem menő. És még lehet, hogy művész is lesz a gyerek? Brrr! Én meg azt mondom, bárcsak ide adhatnám Somát. Az igazi gond az, hogy Soma tényleg nem szeret rajzolni.
Jó kis dilemma. Maradunk első helyen a Nádorvárosinál. Másodiknak megjelöljük a Kovács Margit rajzos osztályát. (Hi-hi.) Drukkoljatok! Bár tele vagyok kétellyel mi is lenne a legjobb neki.
Otthonoktatásra meg nem vagyok alkalmas és az iskolarendszer sincs felkészülve rá. Sajnos. Sajnos.
péntek, november 30, 2012
Hatördög
Nem úgy érzem mintha tegnap lett volna, nem. Érzem az elmúlt időszak súlyát, mindenféle milyenségét (öröm-bánat, aggódás, féltés, szeretet, harag, düh, megértés, elfogadás, születés, elmúlás, feldolgozás... és még sorolhatnám). Egyszerre kavarog bennem a sok-sok érzés és emlék, ha Somára gondolok. Igazi élet ez már. 6 év, az első gyerekség minden terhével és örömével. Három évig csak ő volt a középpontban (-38 hét átfedésben). Most már nem bánom, hogy ennyi időnk volt együtt, mielőtt megszületett volna Zsombor. Álomgyerek volt. Imádatos. Könnyen kezelhető, kompromisszumkész. Még most is a kezdetektől felvillanó gödröcskés mosolya az amivel Som hódít. No persze ma már nem ilyen könnyű eset, a mosolyának felvillantása/felidézése igazán jól jön néha.
Igazi 6 évessel van dolgunk.
A legjobb az egész gyerekben az, ahogy önmagát a szeretetre neveli. Sohasem volt bújós, most sem tud elolvadni az ölelésben. Mindig érezni nála egyfajta ellenállást minden érintéskor, de most már akarja, keresi az érintéseket. Minden reggel átjön hozzánk és mellémbújik. Ez eleinte csak kis odasimulás volt, de most már úgy eltud lazulni, hogy néha még vissza is alszik mellettem. Ez egy-két éve még elképzelhetetlen lett volna. Puszilgatni sem hagyta csak úgy magát, mindig engedélyt kértem letámadásra. És hagyta, mert érezte, hogy ez valahol jó. Most meg van hogy süvítőszerűen letámad egy-egy puszival, olykor sorozatlövéseket kapok cuppanósokból, és ilyenkor a környezet sem feszélyezi. Jön és lecsap. Az énpuszim sem engedélyköteles már. Kezdi legyőzni eredendő ellenállását. Hogy miért? Mert én ölelgetős és érintés-függő vagyok, természetesen mindig tiszteletben tartottam az ő hozzáállását ehhez, de próbáltam ellopogatni a magam részét a gyerekből. Aztán Zsomborban megtestesült egy igazi simogató-bajnok és Somát ez mégjobban motíválta, az ösztönös testvér"harc" nevében. Lehet, hogy erről már írtam, de annyira jellemző és napi szinten jelenlévő momentuma ez az életünknek. Mint ahogy az is, hogy simán legonoszozza a tesóját, öt perc múlva meg agyonpuszilgatja, mondván, hogy "Mi vagyunk a legjobb barátok!".
Soma nagyon értelmes kisfiú, egyre jobban kezd ez előtérbe kerülni, játékaiban kifejezésre jutni. A társasjátékok lettek a kedvencei, bár veszíteni nem nagyon szeret. Sokszor dührohamot kap ha vesztésre áll, de annyira játszani akar, hogy visszatér a táblához. Önbizalom erősítésben olyan jól állunk, hogy már a döntetlent is nyerésnek éli meg. Apropó önbizalom. Könnyen rámondja bármire, hogy nem tudom. És akkor rendíthetetlen, nem csinálja. Ha viszont ő találja ki a "feladatot" akkor kitartó, abban az esetben is ha elsőre nem megy. Gondoltuk hogy az önbizalmára kellene ráerősíteni, hogy belekezdjen olyan dolgokba is amelyekre még nem tartja magát késznek, illetve nem érdeklik. Úgy mint: Tudom, hogy megtudod csinálni! Szeretem amikor ezt v. azt csinálod! Tetszik amit rajzolsz! ...stb. Most ott tartunk, hogy egy kicsit könnyebben áll neki a nemszeretem dolgoknak is, Anya/Apa kedvéért. És hoppá, amiben eddig profi volt - mimás mint Lego -, most vérprofinak gondolja magát. Összedob valami kis gépezetet és tökéletesen elégedett vele, elhiszi magának, hogy nyerhet is vele. Kicsit túlbillent. Imádom amikor a szokásos oda nem illő szavaival próbál meggyőzni arról, hogy ez a legtutibb szerkezet, és hogy minden tudását beleadta. Általában én adom fel. Öntudatos a betyár. (Titok, hogy miért nem törekszik jobbra, mert ha nem hamarkodná el a dolgokat, akkor tényleg nyerő dolgokat alkotna.)
Rajzolásban állt a legrosszabbul. Most már sokszor jön, hogy rajzolt valamit nekünk. Általában repülöket, űrhajókat. Nem remekművek, de igen jó a színhasználata, és kellemes ránézni az alkotásaira. Ember, állat nemigen szerepel még a rajzain.
Információéhes, nagyon jó megfigyelő és ami számára fontos, azt meg is jegyzi. A világűr, bolygók, repülők most a fő érdeklődési terület. Mi a nap és miért világít? Miért marad fenn a repülő? Mi történik a műholddal, ha elöregszik? ... De ugyanúgy érdekli az emberi test is. Mitől élünk? Miért dobog a szívünk? Hogyan kering a vérünk? Meg ilyenek. Jó kis próbatételek elé állít minket.
Szeretném azt írni, hogy minden perc élmény vele, de sajnos nem így van. Nagyon makacs és önfejű. Nem nagyon hajlik a kompromisszumra. Ennek kicsúcsosodó példája az öltözködés. Kiakad, ha nem készítem neki ki a dolgokat, de aztán semmit sem hajlandó felvenni abból, amit kirakok neki. Minden ruhadarabot kicserél, a zoknit, alsónadrágot is beleértve. Nem vesz fel inget, gallérosat, kötött dolgokat, általa nemjónak ítélt mintákat, színeket és persze dafke sem cuccokat, még akkor sem, ha előzőleg vele együtt választottuk ki a boltban. Ezzel bármilyen napot, készülődést megtud keseríteni. Tudom én, hogy kilőtt egy területet, amit úgy gondol, hogy irányíthat, csak nem bírom. Alkudozom szakadásig.
Nagyon szeret úszni járni. Hogy a tudása hol tart, azt nem tudom, mert bemenni nem lehet megnézni. Amit mesél, annak a valósághoz meg nem nagyon lehet köze. Igen színes a fantáziája, és teljesen valóságos is lehetne a legtöbb sztorija. Az ovis történéseknek sem vagyok így birtokában. Som mond egy sztorit, amire megkérdezem, hogy megkérdezhetem Patrikot (igazmondó kisbarát) is? Erre elpirul a füle, és persze vigyorog egy nem-et. A kedvenc sztorim a következő:
- Képzeld anya, leszállt egy repülő az ovi udvarára.
- Egy repülő? - csodálkozom
- Ja, nem. Helikopter volt. (Kap észbe.) És képzeld, egyedül csak engem felvitt a levegőbe.
- Csak téged?
- Ja, nem. A Márkot is.
- Tényleg?
- Így volt! Szuper volt repülni! ... - és ecseteli még a történetet, hogy mit látott, és, hogy majdnem leugrott ejtőernyővel...
- Megkérdezhetem a Patrikot is?
- Nem volt oviban, beteg. - Ad sakkot nekem.
Igazán jól terhelhető Soma. Úszás (heti 1x), judo (heti 2x), fejlesztés (heti 2x), Lexi prevenció (heti 1x). Aggódtunk, hogy túl sok lesz neki, de nem így lett, örömmel csinálja (bár a judoban, fujj futni kell). És úgy, hogy nem alszik már délutánonként. Estére sem fárad be, csak elfárad. 8 - fél9 tájt már alszik. Az annyit emlegetett egésznapos hisztik sincsenek már meg, kivéve a reggeli ovibaindulóst (ugye Zsombort kell itthon hagyni), aminek intenzitása magában foglalja az összes további elmaradót. A ház lakói azt hitték a kicsi kezdte el az ovit és ő a síkítások forrása. Gyakorlatilag az élvenyúzás érzését produkálja reggelente. Hamarosan Zsom is kezdi az ovit, nagy változást remélünk.
A legnehezebb azonban azzal szembesülni, hogy Soma mind kívül, mind belül nagyon hasonlít apámra. Szép, okos, érzékeny, de nagyon önző. Gyakran tiszteletlen. Persze még gyerek, de olyan nagyon fel tud hergelni. Ha komoly helyzetekben kinevet, akkor nem tudok magamnak parancsolni és a dühöm káromkodás hurrikánnak ad teret. Hihetetlen, hogy miket tudok mondani. Dolgozom az indulataimon. De azon is rajta vagyunk, hogy Soma ne csak önmagát lássa a szituációkban, önmaga legyen csak az érzékenységének tárgya. Rettenetesen csúnyákat tud mondani nekünk a drága gyermek, sőt többször világgá is ment már. Szerető, játékos közeget próbálunk teremteni, amelyben jó lenni, ahol tudja szeretjük. Mindig. Még akkor is, ha képtelen bocsánatot kérni, illetve megbánni dogokat. Mondjuk az affér után jön, bújik, puszilgat, és mondja, hogy szeret. Talán ez jó jel...
Szerethető ördögfiókát nevelünk, remélhetőleg még nagyon sokáig. Nagy feladat ez.
hétfő, november 26, 2012
Beszédes szavak
Nem tetszik a kabát szériája. (ruhaujja)
Amit én szétszedek azt egyállagban össze is rakom.
Egyszerűen nem tudom megjegyezni Soma ilyen mondatait. Pedig tele vannak velük a szövegei. Ugye érthető, hogy néha miért nem vagyok képben?
Amit én szétszedek azt egyállagban össze is rakom.
Egyszerűen nem tudom megjegyezni Soma ilyen mondatait. Pedig tele vannak velük a szövegei. Ugye érthető, hogy néha miért nem vagyok képben?
péntek, november 23, 2012
A papír
Soma erős kétkezessége miatt szorgalmaztam, hogy vizsgálják meg a gyereket a Pedagógiai tanácsadóban is. Ugyanis hiába szűrték ki az ovis teszten, már az újabb felülvizsgálaton a Logopédiai intézetben jól szerepelt. Tehát ügy lezárva. De én nem így éreztem. Ezért kértem még vizsgálatot (illetve már februártól kérem folyamatosan). És felmérték. És kiderült, hogy nem hiába hordtam Ayres-re, mert: Nagymozgásai változó mértékben rendezettek. Keresztmozgásokra képes. Testséma ismerete, általános tájékozottsága, téri tájékozódása jó. Jobb-bal ismerete stabil. És amit tudtam: Szókincse gazdag. És amit ennyire nem gondoltam: Intellektusa az átlag feletti intelligencia övezetben helyezkedik el: IQ=115 (Binet). DE: Időbeli tájékozottsága alacsony szintű. Dominanciája még kialakulatlan, mivel váltogatja az eszközhasználatát és utánozza a körülötte dolgozókat is. Ceruzafogása két ujjas. Emberrajza életkoránál gyengébb szintű, de emberkéje vidám, nagy. Vizio-motoros koordinációja éretlen. Labda elkapása, átadása, pattintása, gurítása és dobása nehézkes, erőtlen (tiszta Anyja ez a gyerek!). Hiányosságai főként finommotorikával, szerialitással összefüggő próbáknál jelentkezett.
Soma rendkívül barátságos, illedelmes kisfiú, de átlag feletti intellektusa ellenére teljesítménye egyes területeken alacsony szintet ér el, mely megsegítésre vár, hogy az iskolakezdés zökkenőmentesen alakulhasson. Tanulási nehézség állapítható meg, a gyermek fejlesztő foglalkozásokra jogosult.
Most, hogy lett papírunk, hirtelen az oviban is megtudták oldani a fejlesztést. Szuper eszközökkel felszerelt fejlesztőszobára derült fény. Ayres-t és Észkapcsoló (Agykontroll) tornát végeznek Somával (mindkettő az agyféltekék összehangolását célozza meg), heti kétszer(!), amit nagyon élvez a gyerkőc, pláne hogy alvásidőben történik.
Sőt még a Logopédiai intézetben is lett Lexi prevenciós óránk, pedig ugyebár előzőleg nem találtak Sománál megoldandó problémát. Pedig a diszgráfia / diszlexia igenis benne van a pakliban.
Nem akarok rágörcsölni a dologra, de tény, hogy ha nem lépek, akkor nincs semmi. Lehet, hogy tényleg akadály nélkül venné az alsós osztályokat, mert az intelligenciája miatt tökéletesen kompenzál. DE - merthogy igenis van de - ha majd a nem megfelelő agyi kapcsolatok miatt a sok tananyagot egyszerűen nem veszi be az okos buksija, akkor mi van? Vagy ha írni nem tanul meg, vagy netán olvasni? Most meg tornázgatunk, játszogatunk, rajzolgatunk... és talán könnyebb lesz neki. És talán egyértelmű lesz pár hónap múlva (nagyon remélem), hogy melyik kezével fog írni. Merthogy ez egyáltalán nem evidens. Ballal kezd neki az írásnak, de ha a feladat úgy kívánja, simán átveszi a másikba a ceruzát. Lehet ilyet csinálni írás közben? Szerintem nem.
Egyébként nagyon szuper szakemberekkel kerültünk folyamatosan kapcsolatba. A pedagógiai intézet szakértője (Lazúrné Török Lívia) és az ovis fejlesztőpedagógus is valóságos kincs, sőt még a logopédusunk is (Jakabné Magyar Cecília). Jókat kacarászunk velük, mert az a tényállás, hogy minden a gyereken múlik, aki nagyonis jól érzi magát így ahogy van, a két szuperügyes kezével. Soma az a cukipofa, akiről senki nem gondolná, hogy valami gondja van. Mindenki imádja is a kölyköt, mert az egy mosolygós, kötelességtudó, tudásszomjas kisfickó. Csakhát suliba kell mennie...
Soma rendkívül barátságos, illedelmes kisfiú, de átlag feletti intellektusa ellenére teljesítménye egyes területeken alacsony szintet ér el, mely megsegítésre vár, hogy az iskolakezdés zökkenőmentesen alakulhasson. Tanulási nehézség állapítható meg, a gyermek fejlesztő foglalkozásokra jogosult.
Most, hogy lett papírunk, hirtelen az oviban is megtudták oldani a fejlesztést. Szuper eszközökkel felszerelt fejlesztőszobára derült fény. Ayres-t és Észkapcsoló (Agykontroll) tornát végeznek Somával (mindkettő az agyféltekék összehangolását célozza meg), heti kétszer(!), amit nagyon élvez a gyerkőc, pláne hogy alvásidőben történik.
Sőt még a Logopédiai intézetben is lett Lexi prevenciós óránk, pedig ugyebár előzőleg nem találtak Sománál megoldandó problémát. Pedig a diszgráfia / diszlexia igenis benne van a pakliban.
Nem akarok rágörcsölni a dologra, de tény, hogy ha nem lépek, akkor nincs semmi. Lehet, hogy tényleg akadály nélkül venné az alsós osztályokat, mert az intelligenciája miatt tökéletesen kompenzál. DE - merthogy igenis van de - ha majd a nem megfelelő agyi kapcsolatok miatt a sok tananyagot egyszerűen nem veszi be az okos buksija, akkor mi van? Vagy ha írni nem tanul meg, vagy netán olvasni? Most meg tornázgatunk, játszogatunk, rajzolgatunk... és talán könnyebb lesz neki. És talán egyértelmű lesz pár hónap múlva (nagyon remélem), hogy melyik kezével fog írni. Merthogy ez egyáltalán nem evidens. Ballal kezd neki az írásnak, de ha a feladat úgy kívánja, simán átveszi a másikba a ceruzát. Lehet ilyet csinálni írás közben? Szerintem nem.
Egyébként nagyon szuper szakemberekkel kerültünk folyamatosan kapcsolatba. A pedagógiai intézet szakértője (Lazúrné Török Lívia) és az ovis fejlesztőpedagógus is valóságos kincs, sőt még a logopédusunk is (Jakabné Magyar Cecília). Jókat kacarászunk velük, mert az a tényállás, hogy minden a gyereken múlik, aki nagyonis jól érzi magát így ahogy van, a két szuperügyes kezével. Soma az a cukipofa, akiről senki nem gondolná, hogy valami gondja van. Mindenki imádja is a kölyköt, mert az egy mosolygós, kötelességtudó, tudásszomjas kisfickó. Csakhát suliba kell mennie...
csütörtök, november 01, 2012
Eljött az idő
Valamit már régóta nem tudok kiadni magamból, pedig nagy könnyebbség lenne. Talán most letudom emelni a súlyát a vállamról. (Nem gyerek téma.)
Már éppen végefelé járt a tél, amikor a nyűgjeim kezdtek a fejem fölött átcsapni. A sima megfelelési vágyamat, maximalizmusomat (anyaság, te édes!) és munka nélküliségemet (hahh!) fejelte meg az, hogy zsigerileg utálom a telet. És tudtam, hogy testi tüneteimet (még mindig ingadozó magas vérnyomás, magas prolaktin szint) nagyrészt rossz lelkiállapotomnak köszönhetem, és segítségre lenne szükségem. Mivel a hagyományos orvoslástól ugyanúgy irtózom, mint a téltől, ezért a segítő személyt illetően egy kineziológusra esett a választásom. Mondanom sem kell, hogy azt sem tudtam, hogy eszik-e vagy isszák az ilyesmit. Aztán ámultam-bámultam. Kettőt sem mukkantam, és azt mondta, hogy apám a forrása mindennek. Meg kell bocsátanom neki.
Húú, gyerekek olyan önbugyrokat jártam meg pár óra alatt, hogy egy héten át aludni sem tudtam. Azt hittem minden erőmmel azon vagyok, hogy a családi rossz óment átgeneráljam valami tisztává, valami építővé. És már hittem is, hogy jó úton vagyok, nem hasonlítok arra a férfira, aki csak félemlített és nem nevelt engem. És akitől 14 évesen egyértelműen elszakadtam. Aki nem tudta megbocsátani, hogy elhagytam. Tudta, hogy mit gondolok róla, hogy semmiembernek tekintem őt, de soha ki nem mondta volna. Illetve soha semmit nem mondott ki. Semmit nem beszéltünk meg soha. Soha, semmit. Felbomlott a "család" (tesóm féligmeddig kitartott mellette), szüleim elváltak, aztán elveszítette a házát/állását. Alkohol. Kártya. Munkaundurusz. Önvád. És teljesen lecsúszott... pénze nem, bár munkája azért volt. Nem tudom miért, de nem tudtam teljesen elhatárolódni tőle, mértékkel, de tartottam vele a kapcsolatot. De megbeszélni a dolgokat, azt továbbra sem tudtuk. Pedig én megadtam neki az esélyt rá, többször is. Annak ellenére, hogy meg sem érdemelte volna. De ő nem élt a lehetőséggel. Tanultam, dolgoztam, alkottam, próbáltam elismerést kivívni, hasztalan. Csak egy "jó vagy/jól csináltad kislányom"-ra vágytam. Tőle. Még most sem értem magam, hogy miért is. Aztán fiaim születtek, sőt az első unokája is fiú lett, mert az ám az EMBER! De Soma kicsit lányos típus, szép pofival, és a labdajátékok sem kedvelik őt. Ez már így nem jó. Aztán tesóméknál is jött a baba, nálunk meg a második. De jajj, nem a fiának lett fia. Ez sem volt jó. Pedig a fiaim imádták/várták az egyre szakadtabb, egyre rosszabb szagú (pedig Soma érzékeny orrú) Papát. De papa nem vette a lapot, és nemigen jött. És az sem érdekelte, hogy Zsom már igazi férfi volt másfél évesen is. Vagy, hogy tesómék kislánya, Csenge a fiúk minden vagányságát és a csajok minden báját magában hordozza. Túlságosan sajnálta magát a kedves Papa ahhoz, hogy meglássa azt a sok jót, ami kéretlenül is körülveszi.
Szóval egy hétig a jó kis álmaim helyett lázálmaim voltak... Megbeszélni kellene, a megbeszélhetetlent. Megbocsátani a megbocsáthatatlant. És aztán... megküzdöttem magammal. Beláttam, hogy beszélni vele nem lehet. Felette az önsajnálat, az örök vesztes szerepe. Azt nem tudom, hogy akart-e valaha ezen változtatni vagy sem, de hogy nem sikerült neki, az biztos. És rájöttem (kemény csata volt) arra is, hogy tényleg nem haragszom. Nem irányíthatja egy ilyen ember az én életemet! Én a magam ura vagyok! És köszönöm, hogy általa az lettem, aki vagyok. Lehet, hogy néha még fel-felbukkan bennem egy tüske, de letöröm és kész. Mert én képes vagyok rá. Megbocsátottam. Megkönnyebbültem. Nem is gondoltam, hogy ilyen nagy terhet cipelek.
Aztán hamarosan kényszerszülte meglátogattuk Jóska Papát, a jó kis nikotinátitatott "kuckójában". Én általában csak nyáron szoktam menni hozzá, amikor nem kell bemenni a házba, mert általában öt perc után úgy elönt az allergia, hogy menekülnöm kell. Ám most több órán át üldögéltem a sárga félhomályban, gomolygott a füst, épphogy Karádi nem énekelt, és SEMMI, egy orrfújás nélkül sétáltam ki onnan. Pedig Apám láncdohányoshoz méltón teljesített, mint máskor (pedig tudta, hogy nem bírom). Ez a bizonyíték számomra, hogy minden fejben dől el, és tényleg megbocsátottam, felülemelkedtem. Nem függök tőle.
És amikor minderre ráébredtem, Apám megbetegedett. Illetve szerintem már régóta eszegette a rák, de a szokásos elfolytós módszerrel élt, hisz már olyan jól bevált évtizedeken keresztül. Kórház lett a vége. Több kórház. Több hónap. Több műtét. De menthetetlen volt. Végig mellette voltunk. Tesóm szállítgatta, látogatta amikor hozzá esett közelebb a kórház, de amikor Győrbe került én is bekapcsolódtam. Bár segítséget ezek alatt az igazán nehéz napok alatt tőlem nem fogadott el, csak a tesómtól. Csak akkor hívott/kért, ha már nem volt más választása. Könnyek között, de belenyugodtam. Aztán június végén kiengedték. Július elején a szemébe mondták. Látszólag jól fogadta. Tán tudta is. Persze én voltam vele. Tán másfél hetet lehetett otthon, amikor hirtelen egyik napról a másikra leépült. Már dohányozni sem bírt. Meglátogattam. Már alig volt tudatánál. Pár pillanat erejéig rám ismert, beszélni már nem tudott. A szemével kérte, hogy simogassam a fejét. Kettősünk életének legmeghittebb pillanatai voltak ezek. Végső. "Mindjárt minden jó lesz!" - suttogtam, gondoltam. Láttam a halált a szemében. Másnap reggel újra elmentem hozzá. Már villanásai sem voltak. A mentő beszállította a kórházba és 10 perc sem kellett hozzá és elment. Örökre. Olyan volt mintha megvárt volna. Mondani nem tudta már, - most a teste, régebben a büszkesége gátolta ebben, - de talán mégis fontos voltam neki...
... a gyerekek meg folyton emlegetik a JóskaPapát. Az még megfejtésre szorul, hogy miért is.
Már éppen végefelé járt a tél, amikor a nyűgjeim kezdtek a fejem fölött átcsapni. A sima megfelelési vágyamat, maximalizmusomat (anyaság, te édes!) és munka nélküliségemet (hahh!) fejelte meg az, hogy zsigerileg utálom a telet. És tudtam, hogy testi tüneteimet (még mindig ingadozó magas vérnyomás, magas prolaktin szint) nagyrészt rossz lelkiállapotomnak köszönhetem, és segítségre lenne szükségem. Mivel a hagyományos orvoslástól ugyanúgy irtózom, mint a téltől, ezért a segítő személyt illetően egy kineziológusra esett a választásom. Mondanom sem kell, hogy azt sem tudtam, hogy eszik-e vagy isszák az ilyesmit. Aztán ámultam-bámultam. Kettőt sem mukkantam, és azt mondta, hogy apám a forrása mindennek. Meg kell bocsátanom neki.
Húú, gyerekek olyan önbugyrokat jártam meg pár óra alatt, hogy egy héten át aludni sem tudtam. Azt hittem minden erőmmel azon vagyok, hogy a családi rossz óment átgeneráljam valami tisztává, valami építővé. És már hittem is, hogy jó úton vagyok, nem hasonlítok arra a férfira, aki csak félemlített és nem nevelt engem. És akitől 14 évesen egyértelműen elszakadtam. Aki nem tudta megbocsátani, hogy elhagytam. Tudta, hogy mit gondolok róla, hogy semmiembernek tekintem őt, de soha ki nem mondta volna. Illetve soha semmit nem mondott ki. Semmit nem beszéltünk meg soha. Soha, semmit. Felbomlott a "család" (tesóm féligmeddig kitartott mellette), szüleim elváltak, aztán elveszítette a házát/állását. Alkohol. Kártya. Munkaundurusz. Önvád. És teljesen lecsúszott... pénze nem, bár munkája azért volt. Nem tudom miért, de nem tudtam teljesen elhatárolódni tőle, mértékkel, de tartottam vele a kapcsolatot. De megbeszélni a dolgokat, azt továbbra sem tudtuk. Pedig én megadtam neki az esélyt rá, többször is. Annak ellenére, hogy meg sem érdemelte volna. De ő nem élt a lehetőséggel. Tanultam, dolgoztam, alkottam, próbáltam elismerést kivívni, hasztalan. Csak egy "jó vagy/jól csináltad kislányom"-ra vágytam. Tőle. Még most sem értem magam, hogy miért is. Aztán fiaim születtek, sőt az első unokája is fiú lett, mert az ám az EMBER! De Soma kicsit lányos típus, szép pofival, és a labdajátékok sem kedvelik őt. Ez már így nem jó. Aztán tesóméknál is jött a baba, nálunk meg a második. De jajj, nem a fiának lett fia. Ez sem volt jó. Pedig a fiaim imádták/várták az egyre szakadtabb, egyre rosszabb szagú (pedig Soma érzékeny orrú) Papát. De papa nem vette a lapot, és nemigen jött. És az sem érdekelte, hogy Zsom már igazi férfi volt másfél évesen is. Vagy, hogy tesómék kislánya, Csenge a fiúk minden vagányságát és a csajok minden báját magában hordozza. Túlságosan sajnálta magát a kedves Papa ahhoz, hogy meglássa azt a sok jót, ami kéretlenül is körülveszi.
Szóval egy hétig a jó kis álmaim helyett lázálmaim voltak... Megbeszélni kellene, a megbeszélhetetlent. Megbocsátani a megbocsáthatatlant. És aztán... megküzdöttem magammal. Beláttam, hogy beszélni vele nem lehet. Felette az önsajnálat, az örök vesztes szerepe. Azt nem tudom, hogy akart-e valaha ezen változtatni vagy sem, de hogy nem sikerült neki, az biztos. És rájöttem (kemény csata volt) arra is, hogy tényleg nem haragszom. Nem irányíthatja egy ilyen ember az én életemet! Én a magam ura vagyok! És köszönöm, hogy általa az lettem, aki vagyok. Lehet, hogy néha még fel-felbukkan bennem egy tüske, de letöröm és kész. Mert én képes vagyok rá. Megbocsátottam. Megkönnyebbültem. Nem is gondoltam, hogy ilyen nagy terhet cipelek.
Aztán hamarosan kényszerszülte meglátogattuk Jóska Papát, a jó kis nikotinátitatott "kuckójában". Én általában csak nyáron szoktam menni hozzá, amikor nem kell bemenni a házba, mert általában öt perc után úgy elönt az allergia, hogy menekülnöm kell. Ám most több órán át üldögéltem a sárga félhomályban, gomolygott a füst, épphogy Karádi nem énekelt, és SEMMI, egy orrfújás nélkül sétáltam ki onnan. Pedig Apám láncdohányoshoz méltón teljesített, mint máskor (pedig tudta, hogy nem bírom). Ez a bizonyíték számomra, hogy minden fejben dől el, és tényleg megbocsátottam, felülemelkedtem. Nem függök tőle.
És amikor minderre ráébredtem, Apám megbetegedett. Illetve szerintem már régóta eszegette a rák, de a szokásos elfolytós módszerrel élt, hisz már olyan jól bevált évtizedeken keresztül. Kórház lett a vége. Több kórház. Több hónap. Több műtét. De menthetetlen volt. Végig mellette voltunk. Tesóm szállítgatta, látogatta amikor hozzá esett közelebb a kórház, de amikor Győrbe került én is bekapcsolódtam. Bár segítséget ezek alatt az igazán nehéz napok alatt tőlem nem fogadott el, csak a tesómtól. Csak akkor hívott/kért, ha már nem volt más választása. Könnyek között, de belenyugodtam. Aztán június végén kiengedték. Július elején a szemébe mondták. Látszólag jól fogadta. Tán tudta is. Persze én voltam vele. Tán másfél hetet lehetett otthon, amikor hirtelen egyik napról a másikra leépült. Már dohányozni sem bírt. Meglátogattam. Már alig volt tudatánál. Pár pillanat erejéig rám ismert, beszélni már nem tudott. A szemével kérte, hogy simogassam a fejét. Kettősünk életének legmeghittebb pillanatai voltak ezek. Végső. "Mindjárt minden jó lesz!" - suttogtam, gondoltam. Láttam a halált a szemében. Másnap reggel újra elmentem hozzá. Már villanásai sem voltak. A mentő beszállította a kórházba és 10 perc sem kellett hozzá és elment. Örökre. Olyan volt mintha megvárt volna. Mondani nem tudta már, - most a teste, régebben a büszkesége gátolta ebben, - de talán mégis fontos voltam neki...
... a gyerekek meg folyton emlegetik a JóskaPapát. Az még megfejtésre szorul, hogy miért is.
Ők így
- Azt mondta a Jóska Papa*, hogy tetszik neki a virágja.
- Mikor mondta ezt?
- Amikor másztam a kis-nagy létrán, és odaértem.
(Zsombor, 3 éves)
- Tudod kié volt ez a takaró?
- ???
- Naa!? Jós...
- Kié?
- Tudod, aki már csak a szívünkben él! A Jóska Papa.
(Soma, 6 éves)
* Apám (Élt: 1949 jan. 17. - 2012 júl. 20.)
- Mikor mondta ezt?
- Amikor másztam a kis-nagy létrán, és odaértem.
(Zsombor, 3 éves)
- Tudod kié volt ez a takaró?
- ???
- Naa!? Jós...
- Kié?
- Tudod, aki már csak a szívünkben él! A Jóska Papa.
(Soma, 6 éves)
* Apám (Élt: 1949 jan. 17. - 2012 júl. 20.)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
