Testvérek. Ez biztos. De hogy milyenek, nehéz megmondani. Két különböző vitalitású és igényszintű gyerekről van szó, akik önmagukban (értsd, a másik nincs itthon Velem) tündérbogarak. Ha megjelenik a másik, akkor szikrák pattannak. Izzik a tűzfészek. A szeretet megvan, tudom, látom. Zsombor azt várja, ha Som felé indul, hogy simogatni megy, és tartja a fejét, egész testével odafordul Somához. Soma általában veszi is az adást és simogat, babusgat, de a vége egy tekerintés. Miért? Nem tudja megmagyarázni. Ébredés után kölcsönösen a másik az első gondolatuk. Találkozásaik átölelősek, olvasztóak. Soma direkt mórikálja magát és grimaszokat vág Zsombornak, az meg gurgulázva kacagja. Zsombor mindenben próbálja utánozni Somát, akinek ez nagyon tetszik is. Például kíválóan tud nyelvet ölteni. Zsombor tánca Soma kisvakond táncának lassított változata, amin maga Zsombor is kacarászik. Szóval van sok szívbe-lélekbe zárós jelenet. Azonban az anyán/játékon osztozkodás rettenetes hangorkánja (túl gyakori) kicsit tompítja a szép jelenetek értékét (vagy növeli?). Anya akarása Zsombornak a nagyobb (olyan erős, hogy simán kitúrja Somát az ölemből), játékféltése Somának (mindent kitép Zsom kezéből, pedig pillanatnyilag nincs is szüksége az adott dologra). Aztán persze cserélődnek is a szerepek, vasmarok Zsombor nem adja, Soma nem tágul. Sikítás, ordítás. Anyalélek rombolás. De én kitartok, masszívan imádom mindkettőt, még ha együtt vannak is.
Egészen addig rendben volt minden, amíg Zsombor nem lett akkora (elég korán), hogy ne pakolt volna, és elsősorban Soma ínycsiklandó dolgait. Cuccféltés. Hát persze. Aztán Soma rájött, hogy belőlem is igen kevés jut neki, bár igyekeztem kompenzálni, de a Zsombor szopik, altatások mind az enyémek voltak. És vannak. Több mint egy éve hiányol engem ilyenkor Soma. Próbálkozunk azzal, hogy Zsombort apa altassa, de részleges a siker. Ha betegek a gyerkőcök (mint most is), akkor az "Anyát akarom!" felhatványozódik, mindkét részről. És nagyon rossz érzés, hogy a kicsinek engedek ilyenkor jobban, pusztán a kisebbség jogán (ill. nem beszél, nemtudom mi a baja pontosan és megbeszélni sem tudom vele a dolgot). Soma meg olyan okos, nagy fiú (na persze!) már. Folyton bennem motoszkál, hogy valamit elrontottunk valahol. Máskor meg az, hogy talán az ők és az én (és Jácint) személyiségem, ha újracsinálnánk mindent, ugyanezt produkálná. Igazából nem próbálok elméleteket gyártani. Az adott szituációk élét igyekszem elvenni. Mindkét gyereknek a másikról pozitív dolgokat mesélek, örüljenek, legyenek büszkék rá, hogy nekik ilyen okos/ügyes/stb. bátty ill. öccs adatott. Sajátmesét mesélek Somának, "amikor én kicsi voltam" témakörben. Sok a rokon szál, mert az én öcsém is 3 évvel fiatalabb mint én. (Csak a szépre emlékezem.) Somával igyekszem különprogramokat csinálni (tegnap például ádventi koncerten voltunk, csak mi ketten). Nem így képzeltem ezt a testvéresdit, de ez van. Testvérnek nem könnyű lenni, merő alkalmazkodás, ugyanakkor pár év múlva - talán az egymás látásától felcsillanó szemek üzenete is ez - óriási örömforrás lesz.
2 megjegyzés:
Éreztem a lelkemben a nyomást, ahogy olvastam a soraidat, mert ismerős.
Mert persze minden vágyunk, hogy könnyű legyen a testvéreknek és azok szüleiknek és olyan nehéz, ha nem megy. Vagyis nem megy olyan egyszerűen, gördülékenyen, mint másoknak.
Én nemrég fellélegeztem, hogy összecsiszolódtak, túl vagyunk a nehezén, most már csak a jó jön, erre Zsófi dackorszaka megviseli a nagyot. Mert a kicsi hisztizik, mert a kicsit ezért állandóan ölben tartjuk, mert ő mégiscsak itthon van...
Hát meglepett és azon agyalok, hol rontom el, miért nehéz ez Benedeknek és miért nem jövök rá, hogyan segítsek neki. Brrr...
Szóval semmi okosat nem tudok mondani, csak megértem és maximálisan átérzem.
Puszi,
Kata
Szerintem nem rontod el sehol. Ez van - alkalmazkodni nem könnyű, a gyerek pedig természeténél fogva énközpontú, pszichés fejlettsége pedig nem teszi lehetővé, hogy a másik nézőpontjából gondolja át a dolgokat. Nemrég olvastam egy cikket arról, hogy az egykék boldogabbak - jujj...! Nem kell osztozni anyán és játékon (nagyon röviden).Megijedtem és elborzadtam egy kicsit - én boldognak éltem meg a gyerekkoromat a két tesóval, bár elismerem, voltak konfliktusok. De az a sok közös játék, a másikért való kiállás, a cinkoskodások.. nem adnám 100 egykeségért sem. Szerintem jobban boldogul az életben, akinek tesója van. Legalábbis nyugtassuk magunkat ezzel. Ja, és egyre könnyebb lesz, ahogy nőnek! Most meg kitartás a két erős személyiséghez!
Küldök egy kis energiát.-.-.-.-.
Megjegyzés küldése