Kívül teljes ellentétei egymásnak, belül két érzékeny kópé, teljes összhang. Amolyan egymás nélkül nemmeglevős, egyhúronpendülős, együtt alvós, sokat kacagós, susmugós, jajjdehiányzós, egymás szemébe nézős. Barátság?
csütörtök, június 16, 2011
Fruzsi és Soma
Kívül teljes ellentétei egymásnak, belül két érzékeny kópé, teljes összhang. Amolyan egymás nélkül nemmeglevős, egyhúronpendülős, együtt alvós, sokat kacagós, susmugós, jajjdehiányzós, egymás szemébe nézős. Barátság?
csütörtök, június 09, 2011
Virsli
Zsombor még mindig a szinte semmit nem mondnál tart, de hangokat remekül tud utánozni, ajtónyikorgás, porszívó, mixer, fúró... jöhet bármi, valamint Soma ajkát elhagyó bármilyen artikulálatlan valamit hűen vissza tud adni. DE ma megtörte Nyivákoló Hangutánzó pályafutását.
Egy férfihoz a hasán keresztül vezet az út - tartja az elcsépelt mondás. De már milyen korán? Íme a bizonyíték. (Nem éppen ezt a szót várom már nagyonnagyonnagyon régóta, de édes el kell ismernem.)
Önvigasz
Tegnap elkezdtem írni... Olyan feszült vagyok, hogy a jó dolgokat is alig látom...
Aztán kisírtam magam. És rájöttem, hogy nem a legjobb megoldás a nyavajgás.
Vannak dolgok amiket túl kell élni. Pillanatnyilag nincs mit tenni, csak kivárni. Tőlünk független dolgokat sajnos irányítani nem tudunk, csak kitartani amellett, hogy vagyunk olyan kitartóak, hogy kitartunk. És remélünk. Pozitívan, bár baromi nehéz. De a gyerekszag doppingszer, úgyhogy van miből meríteni.
Az anyaság meg ezerarcú, aki benne van érti csak igazán mennyire. Ha sok a nyűg, akkor kiabálósabb, türelmetlenebb, nemjátszósabb vagyok. És a gyerek nem érti miért. És mentség sincs az ilyesmire. Aztán amikor nem vagyok kiabálós és türelmetlen akkor meg dolgozom. Szóval jó játék ez.
És ez még csak egy icipici szelet.
Nem vagyunk szerencsés alkatok. Amink van (lelki és tárgyi értelemben is) meg kellett küzdenünk. Most kerültünk olyan helyzetbe, hogy valamiféle ajándéknak tekinthettük Jácint itthonlétét illetve hobbi és közérdekű tevékenységét. Ami jó a városnak - "A bácsi aki a mozit vezeti.", és nekünk is. Ki ne szeretné azt, hogy amikor szüksége van a párjára, akkor az ott is terem. Főleg ha az más ember normál munkaideje alatt történik. Imádom, hogy a gyerekek ritkán vannak rángatva a "csak mert muszáj" miatt. Tudom, hogy ez nagyon keveseknek adatik meg. Szóval ajándék ez, tényleg. És addig tart, ameddig tarthat. Elfogadom (igyekszem elfogadni). Így már a helyzet sem olyan borús.
A megszokhatatlan bizonytalanság fáj a legjobban az egész történetben.
Aztán kisírtam magam. És rájöttem, hogy nem a legjobb megoldás a nyavajgás.
Vannak dolgok amiket túl kell élni. Pillanatnyilag nincs mit tenni, csak kivárni. Tőlünk független dolgokat sajnos irányítani nem tudunk, csak kitartani amellett, hogy vagyunk olyan kitartóak, hogy kitartunk. És remélünk. Pozitívan, bár baromi nehéz. De a gyerekszag doppingszer, úgyhogy van miből meríteni.
Az anyaság meg ezerarcú, aki benne van érti csak igazán mennyire. Ha sok a nyűg, akkor kiabálósabb, türelmetlenebb, nemjátszósabb vagyok. És a gyerek nem érti miért. És mentség sincs az ilyesmire. Aztán amikor nem vagyok kiabálós és türelmetlen akkor meg dolgozom. Szóval jó játék ez.
És ez még csak egy icipici szelet.
Nem vagyunk szerencsés alkatok. Amink van (lelki és tárgyi értelemben is) meg kellett küzdenünk. Most kerültünk olyan helyzetbe, hogy valamiféle ajándéknak tekinthettük Jácint itthonlétét illetve hobbi és közérdekű tevékenységét. Ami jó a városnak - "A bácsi aki a mozit vezeti.", és nekünk is. Ki ne szeretné azt, hogy amikor szüksége van a párjára, akkor az ott is terem. Főleg ha az más ember normál munkaideje alatt történik. Imádom, hogy a gyerekek ritkán vannak rángatva a "csak mert muszáj" miatt. Tudom, hogy ez nagyon keveseknek adatik meg. Szóval ajándék ez, tényleg. És addig tart, ameddig tarthat. Elfogadom (igyekszem elfogadni). Így már a helyzet sem olyan borús.
A megszokhatatlan bizonytalanság fáj a legjobban az egész történetben.
szombat, június 04, 2011
Rág, rág, berág, nyammog
Ilyen az életünk mostanság. Valahogy semmisincs a helyén. Én a leginkább.
De Somának is elege van az oviból. Igazándiból azért jár, hogy én/mi dolgozni tudjunk. Szomorú. Az óvoda fogalma számomra egyébként sem esik egybe ezzel a valós intézménnyel. Nagyon nem. Somának barátai sincsenek. Vagyis vannak, de minden szülő elzárkózik attól, ha arról lenne szó, hogy átjöjjenek, vagy átmenjünk. Nem értem, mert ha nem is bírják a fejemet, akkor is a gyerek(ek) miatt erőt lehetne venni magukon. Szóval nem és nem. Még megismeni sem akarnak. Soma meg kuncsorog, hogy menjünk fel a Lacikához, Danihoz, Fruzsihoz, Ricsihez, Kikihez... De azok szüleinél csukott fülekre talál a kérés. Ilyenkor nagyon összetud facsarodni a szívem érte. A múltkor Fruzsival majdnem összejött egy találka, a gyerekek már alig várták, sőt most is várják (mivel mindenki megígérte)... de Fruzsi anyukája sokat dolgozik, így nem találnak megfelelő időpontot nekünk. Jujj. És persze az oviban dögmeleg van, aludni egyáltalán nem tudnak a hőségtől. Főleg az udvaron vannak, és Soma benti molyolós játékára így nincs lehetőség. Egyébként Soma hisztifaktora még mindig magasabb az átlagosnál. Mindig talál okot rá.
A legnagyobb gond az azonban, hogy Jácint nyugdíja veszélyben van. A hírek elkeserítőek. Nem volt/van könnyű időszakunk... Az egész család KO. Minden bizonytalanba kúszik át, ha Jácint alól kicsúsz a talaj. Hogyan lesz így házunk, hitelünk? Kész káosz az egész! Persze biztosan talál valami munkát (csak optimistán, ugye?). Még fiatal. De nekem is kell munka... Ez túl sok egy házvásárlás előtt álló családban. És persze a lakásunkért sem állnak sorba. Egyetlen reményteljes vevőnk "kicsi" cimkével odébbált. Hát nekünk is ez a gondunk. Tehát mindenképpen eladjuk a lakást. (Csak vennék már!) Így azonban lehet, hogy csak (3 szobás) panel lesz belőle.
És persze itt van a grafikai tevékenységem is. Szeretem, ha van olyan kreatív dolgom ami túlmutat két édes szőke kobakon. De kicsit furdal is a lelkiismeret, hogy itthon lenne a helyem, mellettük. Ehelyett PiciMama napi szinten jön vigyázni Zsomborra. Akit csukott ajtóval vagy sétával kell leválasztani rólam. Én meg ülök a gép előtt és dolgozom (ebben a hőségben). Annyira kettős ez az egész, mert hiába háborgok belül, mégis lubickolok a munkában. Mert ilyenkor értékes lénynek érzem magam, és a megrendelőkkel folytatott beszélgetésekben nincsen szó pelusról, etetésről és egyéb kiskorúakkal kapcsolatos dolgokról sem. Vagyis jó érezni, hogy anyai létemtől elválasztva is tudok létezni. Hát igen, igazából nincs hova menekülnöm (igen, igen 4.5 év után van ez így) a különálló, de hozzám kapcsolódó "testrészeimtől". És ez valahol kompromisszum ezügyben. Szó se róla szeretek a fiúkkal lenni. Zsombor ha nem növeszt éppen fogat, akkor algyali kópé, aki nem hagy egy pillanatig sem unatkozni. Somáért meg általában én megyek az oviba, onnan meg a játszótérre (vagy könyvtárba, vásárolni), hogy nekünk is legyen saját időnk. Próbálkozom, de tele vagyok kétségekkel anyai képességeim minőségéről. De persze csak azért, mert van rá időm, hogy ilyeneken nyavalyogjak. (56 pizsama videók nézése után vagyok.)
Szóval most rendesen küzdök az enyémléttel.
De Somának is elege van az oviból. Igazándiból azért jár, hogy én/mi dolgozni tudjunk. Szomorú. Az óvoda fogalma számomra egyébként sem esik egybe ezzel a valós intézménnyel. Nagyon nem. Somának barátai sincsenek. Vagyis vannak, de minden szülő elzárkózik attól, ha arról lenne szó, hogy átjöjjenek, vagy átmenjünk. Nem értem, mert ha nem is bírják a fejemet, akkor is a gyerek(ek) miatt erőt lehetne venni magukon. Szóval nem és nem. Még megismeni sem akarnak. Soma meg kuncsorog, hogy menjünk fel a Lacikához, Danihoz, Fruzsihoz, Ricsihez, Kikihez... De azok szüleinél csukott fülekre talál a kérés. Ilyenkor nagyon összetud facsarodni a szívem érte. A múltkor Fruzsival majdnem összejött egy találka, a gyerekek már alig várták, sőt most is várják (mivel mindenki megígérte)... de Fruzsi anyukája sokat dolgozik, így nem találnak megfelelő időpontot nekünk. Jujj. És persze az oviban dögmeleg van, aludni egyáltalán nem tudnak a hőségtől. Főleg az udvaron vannak, és Soma benti molyolós játékára így nincs lehetőség. Egyébként Soma hisztifaktora még mindig magasabb az átlagosnál. Mindig talál okot rá.
A legnagyobb gond az azonban, hogy Jácint nyugdíja veszélyben van. A hírek elkeserítőek. Nem volt/van könnyű időszakunk... Az egész család KO. Minden bizonytalanba kúszik át, ha Jácint alól kicsúsz a talaj. Hogyan lesz így házunk, hitelünk? Kész káosz az egész! Persze biztosan talál valami munkát (csak optimistán, ugye?). Még fiatal. De nekem is kell munka... Ez túl sok egy házvásárlás előtt álló családban. És persze a lakásunkért sem állnak sorba. Egyetlen reményteljes vevőnk "kicsi" cimkével odébbált. Hát nekünk is ez a gondunk. Tehát mindenképpen eladjuk a lakást. (Csak vennék már!) Így azonban lehet, hogy csak (3 szobás) panel lesz belőle.
És persze itt van a grafikai tevékenységem is. Szeretem, ha van olyan kreatív dolgom ami túlmutat két édes szőke kobakon. De kicsit furdal is a lelkiismeret, hogy itthon lenne a helyem, mellettük. Ehelyett PiciMama napi szinten jön vigyázni Zsomborra. Akit csukott ajtóval vagy sétával kell leválasztani rólam. Én meg ülök a gép előtt és dolgozom (ebben a hőségben). Annyira kettős ez az egész, mert hiába háborgok belül, mégis lubickolok a munkában. Mert ilyenkor értékes lénynek érzem magam, és a megrendelőkkel folytatott beszélgetésekben nincsen szó pelusról, etetésről és egyéb kiskorúakkal kapcsolatos dolgokról sem. Vagyis jó érezni, hogy anyai létemtől elválasztva is tudok létezni. Hát igen, igazából nincs hova menekülnöm (igen, igen 4.5 év után van ez így) a különálló, de hozzám kapcsolódó "testrészeimtől". És ez valahol kompromisszum ezügyben. Szó se róla szeretek a fiúkkal lenni. Zsombor ha nem növeszt éppen fogat, akkor algyali kópé, aki nem hagy egy pillanatig sem unatkozni. Somáért meg általában én megyek az oviba, onnan meg a játszótérre (vagy könyvtárba, vásárolni), hogy nekünk is legyen saját időnk. Próbálkozom, de tele vagyok kétségekkel anyai képességeim minőségéről. De persze csak azért, mert van rá időm, hogy ilyeneken nyavalyogjak. (56 pizsama videók nézése után vagyok.)
Szóval most rendesen küzdök az enyémléttel.
csütörtök, június 02, 2011
kedd, május 24, 2011
Anyatej, Anya, tej
Nem akarom megvárni míg elavult lesz a téma.
Majdnem egy hónappal ezelőtt, Zsombor másfeles fordulóján még azt írtam volna (ha írtam volna), hogy ez a gyerek sohasem fogja abbahagyni a szopit. Ugyanis nemhogy csökkent volna az odaadása, hanem inkább nőtt. Így az esti szopik kibővültek egy reggeli bónusszal is. Fogzással éreztem picit összefüggésben az eseményeket. Fogmasszázsnak nem vagyok elég jó, arra ott van a rahedli cumija, ami a napokban szinte állandó kellékévé vált a szájának. Úgy 17 hónap "csak alváshoz használja" eredményét dobva sutba ezzel. Szóval azon a héten a névnapjára kinövesztette a 7. fogát (alsó jobb kettes) súlyos cuclifüggőségben és nyáladzások közepette. Volt ok és okozat. De a valódi okát nem értettem. Aztán eljött a szombat és imigyen betöltötte a másfelet. Aztán vasárnap lett, és Zsombor köszönte szépen, de nem kért több szopit. Pedig ott csordogáltam mellette édes anyatej illatot ontva mind az egy mellemből. Mehettem fejni. Aztán reggel még megkívánta. De hétfő este újra nemet mondott, ám reggel ismét kért. Gondoltam átvariálta a dolgokat. Hát át. De nagyon. Mert innentől az én édes csecsszopóm immár nem fogadott el több anyatejet. A közelségemet igényli ugyan, de apa is simán eltudja altatni (szinte már az elejétől fogva). Megért? Felnőtt? (hi-hi!) Bújós, simogatós, átölelős, elolvadós maradt, de szopis már nem. Egyrészt örülök, hogy ilyen simán ment a leszokás, másrész fáj is, mert milyen dolog ilyen sitty-sutty minden megbeszélés nélkül ilyet művelni szegény csecsemő-függő anyjával. Na jó, én is ludas lehetek, mert fürdetés után a pelenkázón mindig fűztem egy kicsit. Csodáltam nagyfiúságát. Mondogattam, hogy nincs is szüksége már ilyen kötött programra, mint a szopi. Céloztam rá, hogy milyen finom a rendes tej. Meg ehhez hasonlók. De a végső kérdésre: Kérsz szopit? Mindig heves bólogatás volt a válasz. Igazán szerettem a vele töltött szopizós perceket. Bár határozott elképzelés alapján irányított együttlétek voltak ezek. Kb 7-8 hónapos koráig szopizott kétmellből, majd csak a jobbat preferálta. Kínos anyai pillanatokat okozva ezzel. De megszokta a testem és a lelkem is. Így még további 10 hónapot sikerült kizárólag fekve - édeskettes magányban - szoptatni. Szóval kimondom: Zsombor 18 hónapos koráig szopizott. (Könny elmorzsol, torok összeszorul.)
És hogy most hol tartunk? Zsombor köszöni szépen jól megvan. Eszik és iszik. Mindent eszik és csak és kizárólag vizet iszik. Már szopi alatt is kínálgattuk rizstejjel, zabtejjel, feles tejjel, mézes tejjel (és mindezeket: melegen, hdegen, langyosan) amiket leírhatatlan undor-mimikával utasított vissza. Mostanság már kakaóval is kínáltuk, de nem kell neki. Vettünk neki babatejet. Az sem jött be. Soma gyümölcsléiből, teáiból kortyol időnként párat, de az is csak addig vonzó míg a bátyustól lopva vagyon. Mondjuk azt már megfigyeltük, hogy a joghurt nagyon hamar átszalad rajta, szinte ahogy megette. Viszont a túrókrém és a sajt (ember legyen a talpán aki több sajtot megeszik egy ültő helyében, mint Zs.) nem okoz nála problémát. Sajnos a tejet ezügyből vizsgálni nem is tudtuk nála. (Bár pont ma ivott vacsira Apa poharából jéghideg tejet, úgy fél decit.) A víz azonban fogy rendesen. Még éjjel álmában is képes inni. Feltérdel és csukott szemmel kiszolgálja magát a töksötétben. Látszik, hogy nincs magánál, és alszik is tovább. Ha hajnaltájt kiürül a csőröspohara, akkor tiszta kómában szépen megvárja amíg töltök bele (az odakészített palackból - rutin). Iszik, és alszik is tovább (nagyon zabálnivaló és videóra kívánkozó). Szóval átalussza az éjszakákat, csak inni kel fel. A lefekvés időpontja még mindig a szopis időpontnak megfelelő (kb. 7-fél8). Hajnalban azonban menthetetlenül kel (és sajnos Soma is). Ez 6 körüli időpontot jelent. Jujj! Persze én jó alvó lennék...
Na és én. Még mindig nem apadt el a tejem. Az első hét brutálisan megviselt. A második nagyon. Fejtem, masszíroztam (vízben), káposzta levéllel borgattam és homeóval (Urtica Urens 30 ch) apasztottam (finoman), homeoval gyulladást előztem (Phytolacca Americana 15 ch). Szinte elvonási tüneteim voltak. Ami végülis igaz. A testem sem akarta elhinni és én sem, hogy ennyi volt. Az esetet nehezítette, hogy munkában sem szűkölködtem azidőtájt (mondjuk most sem). Most már csak picit csepegek, babaillatra, gyerekkönnyre aktivizálódik a rendszerem. Ezek okozóit kiiktatni egyenlőre nem tudom és nem is nagyon akarom, bár a könnyektől szívesen megválnék. Most kivárok. És szokom a függetlenséget.
Nagyon jó volt szoptatni! Ugye Zsombor?
Majdnem egy hónappal ezelőtt, Zsombor másfeles fordulóján még azt írtam volna (ha írtam volna), hogy ez a gyerek sohasem fogja abbahagyni a szopit. Ugyanis nemhogy csökkent volna az odaadása, hanem inkább nőtt. Így az esti szopik kibővültek egy reggeli bónusszal is. Fogzással éreztem picit összefüggésben az eseményeket. Fogmasszázsnak nem vagyok elég jó, arra ott van a rahedli cumija, ami a napokban szinte állandó kellékévé vált a szájának. Úgy 17 hónap "csak alváshoz használja" eredményét dobva sutba ezzel. Szóval azon a héten a névnapjára kinövesztette a 7. fogát (alsó jobb kettes) súlyos cuclifüggőségben és nyáladzások közepette. Volt ok és okozat. De a valódi okát nem értettem. Aztán eljött a szombat és imigyen betöltötte a másfelet. Aztán vasárnap lett, és Zsombor köszönte szépen, de nem kért több szopit. Pedig ott csordogáltam mellette édes anyatej illatot ontva mind az egy mellemből. Mehettem fejni. Aztán reggel még megkívánta. De hétfő este újra nemet mondott, ám reggel ismét kért. Gondoltam átvariálta a dolgokat. Hát át. De nagyon. Mert innentől az én édes csecsszopóm immár nem fogadott el több anyatejet. A közelségemet igényli ugyan, de apa is simán eltudja altatni (szinte már az elejétől fogva). Megért? Felnőtt? (hi-hi!) Bújós, simogatós, átölelős, elolvadós maradt, de szopis már nem. Egyrészt örülök, hogy ilyen simán ment a leszokás, másrész fáj is, mert milyen dolog ilyen sitty-sutty minden megbeszélés nélkül ilyet művelni szegény csecsemő-függő anyjával. Na jó, én is ludas lehetek, mert fürdetés után a pelenkázón mindig fűztem egy kicsit. Csodáltam nagyfiúságát. Mondogattam, hogy nincs is szüksége már ilyen kötött programra, mint a szopi. Céloztam rá, hogy milyen finom a rendes tej. Meg ehhez hasonlók. De a végső kérdésre: Kérsz szopit? Mindig heves bólogatás volt a válasz. Igazán szerettem a vele töltött szopizós perceket. Bár határozott elképzelés alapján irányított együttlétek voltak ezek. Kb 7-8 hónapos koráig szopizott kétmellből, majd csak a jobbat preferálta. Kínos anyai pillanatokat okozva ezzel. De megszokta a testem és a lelkem is. Így még további 10 hónapot sikerült kizárólag fekve - édeskettes magányban - szoptatni. Szóval kimondom: Zsombor 18 hónapos koráig szopizott. (Könny elmorzsol, torok összeszorul.)
És hogy most hol tartunk? Zsombor köszöni szépen jól megvan. Eszik és iszik. Mindent eszik és csak és kizárólag vizet iszik. Már szopi alatt is kínálgattuk rizstejjel, zabtejjel, feles tejjel, mézes tejjel (és mindezeket: melegen, hdegen, langyosan) amiket leírhatatlan undor-mimikával utasított vissza. Mostanság már kakaóval is kínáltuk, de nem kell neki. Vettünk neki babatejet. Az sem jött be. Soma gyümölcsléiből, teáiból kortyol időnként párat, de az is csak addig vonzó míg a bátyustól lopva vagyon. Mondjuk azt már megfigyeltük, hogy a joghurt nagyon hamar átszalad rajta, szinte ahogy megette. Viszont a túrókrém és a sajt (ember legyen a talpán aki több sajtot megeszik egy ültő helyében, mint Zs.) nem okoz nála problémát. Sajnos a tejet ezügyből vizsgálni nem is tudtuk nála. (Bár pont ma ivott vacsira Apa poharából jéghideg tejet, úgy fél decit.) A víz azonban fogy rendesen. Még éjjel álmában is képes inni. Feltérdel és csukott szemmel kiszolgálja magát a töksötétben. Látszik, hogy nincs magánál, és alszik is tovább. Ha hajnaltájt kiürül a csőröspohara, akkor tiszta kómában szépen megvárja amíg töltök bele (az odakészített palackból - rutin). Iszik, és alszik is tovább (nagyon zabálnivaló és videóra kívánkozó). Szóval átalussza az éjszakákat, csak inni kel fel. A lefekvés időpontja még mindig a szopis időpontnak megfelelő (kb. 7-fél8). Hajnalban azonban menthetetlenül kel (és sajnos Soma is). Ez 6 körüli időpontot jelent. Jujj! Persze én jó alvó lennék...
Na és én. Még mindig nem apadt el a tejem. Az első hét brutálisan megviselt. A második nagyon. Fejtem, masszíroztam (vízben), káposzta levéllel borgattam és homeóval (Urtica Urens 30 ch) apasztottam (finoman), homeoval gyulladást előztem (Phytolacca Americana 15 ch). Szinte elvonási tüneteim voltak. Ami végülis igaz. A testem sem akarta elhinni és én sem, hogy ennyi volt. Az esetet nehezítette, hogy munkában sem szűkölködtem azidőtájt (mondjuk most sem). Most már csak picit csepegek, babaillatra, gyerekkönnyre aktivizálódik a rendszerem. Ezek okozóit kiiktatni egyenlőre nem tudom és nem is nagyon akarom, bár a könnyektől szívesen megválnék. Most kivárok. És szokom a függetlenséget.
Nagyon jó volt szoptatni! Ugye Zsombor?
hétfő, május 23, 2011
Vasi Hegyhát gyöngyszeme
Azaz a Jeli Arborétum-ban jártunk. Mert... A legtöbb látogatót a havasszépe (rhododendron) tömeges virágzása vonzza. Május és június hónapokban a kert virágruhába öltözik. A nagymennyiségű virág, változatos színeivel és bódító illatával ejti ámulatba a látogatókat. Amit tapasztaltunk is, bár a nagy meleg miatt sokuk már elvirágzott. KatiNagyi és barátnője ErikaNéni voltak az utazótársaink és egyben az értelmi szerzők. Jó volt a társaság, és Soma szinte észrevétlenül derekasan teljesítette a távot, az egész parkot átszelő utat a Hétforráshoz oda-vissza végiggyalogolta.
Csudajó és csuda fárasztó volt.
És én nem is akartam elmenni... dolgozni akartam, ó szent bolond! De a munka megvárt, így hajnalban én is elszenderülhettem... És nem is volt olyan nagy áldozat.
Bőséges reggelivel a pocakban dél körül érkeztünk a parkba. Ahonnan csak 3 után keveredtünk ki, élményekkel feltöltődve, farkaséhesen. Jácint megígérte, hogy talál nekünk egy jó kis éttermet. És talált, Rábapatyon a Joó fogadót. Finomat ettünk, elfogadható áron. Külön köszönet az extra gyorsan kihozott 2 extra adag sültkrumpliért! Amit egyesegyedül be is töröltek az ifiurak (majd még csipegettek egy kicsit a többiek tányérjáról is).
És ha már ott voltunk benéztünk a Dr. Lupo-ba, ami több mint egy sima cipőbolt. Játszótér, állatkert (papagáj, leguán...), kávéház, fagyizó, játszóház... egy nagy gyerekparadicsom. Mindkét gyerek élvezte, sőt még szandált is kaptak. Soma csak tűrte a felpróbálást, Zsombor meg még azt is élvezte. Az eladók (csak gyerekrészlegen) odáig voltak érte. Ilyet rég nem láttak, még nagyobban sem - állították. Tartotta a lábát, próbálgatott, ment benne, válogatott. Nagyon készséges volt. Aztán szorította magához a szerzeményt örömmámorban úszó pofival. Olyannyira, hogy a kiválasztott szandiban akart távozni. De ez nem volt kivitelezhető, ezért a cipősdobozt cipelte/fogta miközben integetett és puszikat dobált az eladóknak. Itt jegyezném meg, hogy Zsombor feleannyira sem jóképű legény, mint annakidején Soma volt (a hatalmas zöld körülseprűzött szemével, pisze orrával, szőke buksijával). Zsombort mégis úton útfélen dícsérik, csodálják. Főleg hatalmas kék szeméért és minden porcikájából sugárzó betyáros bájáért.
Záróakkordként fagyiztunk egyet. Aztán napfényes este lett és két holtfáradt gyereket lapátoltunk be a kocsiba (egyik sem aludt egész nap). A hazafelé úton el is bóbiskoltak. Nagy teljesítmény ez Zsombortól, aki képes kivárni a sik felületet az ágyunk magányában. Csudajó és csuda fárasztó volt.
És én nem is akartam elmenni... dolgozni akartam, ó szent bolond! De a munka megvárt, így hajnalban én is elszenderülhettem... És nem is volt olyan nagy áldozat.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
