szombat, október 30, 2010

Az első

Zsombor szülinap is elérkezett. Boldog születésnapot! - susogtam meleg vállgödrébe reggel, mikor ébredezve nekem dőlt/bújt. És nagyon sok gondolat, érzés rohant meg. Azután meg csak néztem, néztem, és mosolyogtam... Én vagyok boldog!

Nehéz írnom. Még csak a múltkor vajúdtam vele. Most meg van egy pici nagy fiam. Aki történetesen ma egy nehéz napra ébredt. (Talán őt is megviselte az emlékezés.) Már reggel nem volt formában. És ez csak fokozódott a nap folyamán. Márcsak azért is, mert Zsombor, nagyfiúságát bizonyítandó, ma a szokásos két kis alvás helyett, csak egy nagyot iktatott be a napirendjébe. Amiről ki is derült, hogy két kicsi nem egyenlő egy naggyal, és itt most a kicsik lettek volna a nyerőbbek. Pedig jól eltervezett nap állt előttünk. Délelőtt tartottunk egy családi szülinapot - itthon (majdnem tortával). Zsombor nem fújt gyertyát (mint az egy éves Soma), és el sem bűvölte a láng (mint az egy éves Somát), hanem dermedten nézte a lángot... és belenyúlt. Sírás. (Balzsamunknak köszönhetően nyoma sincs az ütközetnek.) Soma bohóc, ajándéknyitogató bajnok hozta vissza a hangulatot. Szóval ezután jött a nemalvósdi, aztán mégis. Majd a további napot Anya szoros érintésével volt hajlandó abszolválni. Pedig ekkor jött még a sűrűje. Délután egy össznépi rokonosat születésnapoztunk, KatiNagyinál (csuda tortákkal), mindkét fiú nagy napját összevonva. Gyertyát egyiknek sem akaródzott fújni, Somán csodálkoztam is. Mindkettő az ölembe bújt, a "tömeg" meg énekelt. Én meg összepusziltam őket (nagyon puszilkodós vagyok), azok meg somolyogtak. Ez volt a nap legjobb pillanata számomra. Aztán Somát ellepték az ajándékok, és utána már alig láttam a "tűzoltó urat". Zsombor meg álmosan üldögélt a térdemen, onnan rakodott kicsikét. Az álmosságon túl, valósággal sokkolta a sokadalom. Mindenkit ismert ugyan, de így együtt túl sokan voltak neki. Így utólag - Zsombort ismerve - teljesen várható volt ez a reakció. Mentségünkre legyen mondva, hogy nagyon jót akartunk. Csak a végére oldódott fel az egy évesünk, amikor már csak páran maradtunk. Akkor kezdett mendegélni, kacatkodni, hozni igazi Zsomboros formáját. Vagyis a nagy rokonság minden bravúrjáról lemaradt. Hiába, gyakrabban kell látogatniuk minket! Aztán a végjátékban elesett a szőnyegen, és lehorzsolta a nóziját. Egy piros orrú manógyereket sikerült hazavinnünk estére. Tanulság(ok) levonva. Talán jövőre nem igyekszünk ennyire.
 

Nincsenek megjegyzések: