Merengő

Sokszor tűnődöm azon miért is írok. Néha KELL. Néha meg nem. Bár akkor is lenne miről. Csak a késztetés nincs meg. Arról meg nem fogok írni, hogy mi volt ma ebédre vagy hogy sáros lett-e a bakancsom. Az nem az én formám. És még így is darabosnak érzem magam. No meg olvasni mindig jobban szerettem. És meg is vannak az igazi kincseskamráim a blogvilágban (van bennük például sok szív, lélek, test, érzés és gondolat). (Mostanában azonban sok ilyen kapuja zárult be (remélem csak ideiglenesen), nekik már nem kell írniuk. A blog szünetel. Én pedig sóvárogva várom, hogy ismeretlen ismerőseim újra hallassák a hangjukat.) Ez a fajta kapcsolatom a külvilággal, nagyon érdekes, csak kapok és kapok. Például Kinga által felismertem, hogy nincs olyan, hogy lehetetlen. Gyöngyi, Cucka szókimondása visszaránt és terel. Andrea szemével látni csupa rácsodálkozás. Kata világa pedig egyszerűen-nagyszerűen ismerős. Egyik-másik blog meg kimeríthetetlen lélekvirág - feltöltődés, erő. No meg itt van a szépség és a humor is. (Nem linkelem ki őket, az oldalsávból beazonosíthatók.) És még a felét sem soroltam fel. Több mint négy éve vagyok itthon, és talán az írás és olvasás kombinációja miatt nem diliztem be. Hajlamom van a befordulásra. Sajnos, a DM-szindróma (a mástól vett hasonlat, nagyon találó) tetőzött nálam, vagyis egy kuponőrületes bevásárlás üdítő pontja életemnek. Szomorú. A munka éltet(ne) engem igazán. De most ennek még nincs itt az ideje. Esténként kell inkább a "támogatás", mert napközben mennek a dolgok maguktól, a gyerekarcok minden nyűgöt feledtetnek. Aztán meg van a fordítottja is, egésznapos harc a nyűgös gyerekekkel (türelmetlen, pattogó fujjAnya) és este mégis úgy érzem, hogy jól van minden így (mint ma). Saját idő persze jó volna, de nem mindenáron. Zsom szopizik (nappal kettő, éjjel x), talán ez már nem is evés igazán, de szerintem lelkitáplálék. Miért vonnám meg tőle? Nyűg nekem? Nem. Sőt, jó érzés, ahogy simogatva hozzámbújik. Szóval ez nem az én döntésköröm. Hátulütője azonban van, nemtudok elmenni sehova még nappal sem, az esti program meg egyenesen lehetetlen. Néha azt gondolom mégis nekem kellene itt dönteni, mert addig nincs segítség számomra. De erővel megvonni a szopit merő borzalommal tölt el. Ez nem járható út. Türelem. Csak ki ne bukjak menet közben. Kicsit patthelyzet szagú az ügy. A ragaszkodó gyermek elől még spinningre is csak a jól összehangolt mechanizmus juttat el. Meg az, hogy mennem kell (óh, még egy KELL). Az úszógumim nem akaródzik eltűnni, pedig tekerek, futok ezerrel (igaz csak heti egyszer). Bokám azonban kezd úrilányosodni, pedig ez nem volt célom soha. Lehet, hogy mégsem jó sportot választottam? Mondjuk felnézek magamra, mert világ életemben utáltam futni és biciklizni, na itt most biciklin kell futni, ami überdurva. Szóval imigyen adok a testnek. A léleknek perpill csak virtuális tápláléka van. Ezen kellene változtatni. Valós programokkal feltöltődni, erőt meríteni, az általam oly nagyon utált télben (zsigeri). Ez viszont egyedül nem megy. Itt kiabálok, hátha meghallja az illetékes. Igazából kellene élni... szerintem gyerek nem akadály, nem? Csak akarni kell. Én most nagyon AKAROM!