Zengjenek a fanfárok!

Eljött az idő, amit már nagyon vártunk (részünkről kapartunk falat, rágtunk körmöt, és tehetetlenül vergődtünk). De most végre 4,5 évesen Soma úgy gondolta, hogy megkönnyíti saját és a mi életünket is, és a wc-be kakil ezentúl. Ezzel kimondhatatlanul sok kínos, sírós percnek lett vége szülő és gyerek részről is. (A hasonló problémával küzdők kedvéért írom le most ezt ilyen részletesen). Már egy ideje visszatartotta a dolgot és volt, hogy nyolc naponta végezte el a nagydolgát, pelusba természetesen. (Ez hasmenés esetén volt igazán csudajó.) Akaratbajnokunk ezt a területet is simán tudta uralni. Volt, hogy csak kúp hatására volt hajlandó produkálni. Kérleltük, ne tartsa vissza, adunk pelust, csak kakiljon. Csakhogy önnön nagyfiúságának tudatára ébredt és a pelusba kakilást már nem tartotta helyénvalónak, de a wc-n sem tudta még elengedni magát. Eddigre már sok kört lejátszottunk, elkeseredésünkben az erőszakkal kényszerítés gondolatával játszottunk, de valahogy nem ilyen alkatok vagyunk. Nagyon bíztam a megérésben, de valahogy nem akart eljönni a pillanat. Nagyon nehéz volt megélni a helyzetet. Rossz volt nézni azt amikor a hasát fájlalva fetreng a gyerek, és csakazértse megy el wc-re. És persze enni se tud, de éhes, ami egyenes út a hisztihez, sokszor egész napos kínlódáshoz. Mindezt megfejelve PiciMamáék nagyszerű sztorikat tudtak bélcsavarodásos gyerekekről. Így persze beúszott a képbe a szülői rémképek sora is. Az oviban készségesek és megértőek voltak. Anikó néni, a dadus párszor még a kiswc-re való ráülésre is rábírta Somát, persze eredménytelenül. Itthon a "legalább próbáld meg, és ha nem megy akkor sincs semmi gond" dolgot forszíroztuk, de Som nemnagyon volt vevő rá. Hatalmas mértékű volt az ellenállása. Vagy a félelme? Sajnos nem tudtam kihúzni belőle a tiltakozásának okát. Doktornőnk glicerines kúpot, és kivizsgálást javasolt. Az elsőt sajnos néhány esetben használnunk kellett, de a másodiknak nem láttam értelmét. Tudtam, hogy Soma saját magával küzd. Csak azt nem tudtam, hogy én hogyan segítsek neki ebben. Aztán kipattant az isteni szikra, aminek semmi köze sincs a széklet elengedésének pszichológiájához. (Amit ugyebár már átrágtunk. Sőt még Kaki könyv is volt, jujj!) Szóval csak Somához volt köze. Soma meg nagyon szeret kapni, mindenkit ajándékokért nyúz (amiben a nagyszülők nagyon ludasak). Arra jutottam, hogy jutalom kell, minden észérvem ellenére. Lego. Rendőrmotor. Kicsi, de elég motivációt ad talán a fiamnak. És persze csak egyszer kellett megemlítenem a szekrényemben lapuló kismotor tényét és Soma egyből hajlandó volt próbálkozni. Felcsillant a remény. Vettem másik wc szűkítőt, talán jutalomnak vette ezt is, de végülis mindegy, mert tetszett neki. Változott a felállás, lett egy kínlódós, és egy lelkes ráülős, de eredménytelen szakaszunk. A kettő váltogatta egymást. A végeredményhez még mindig jó idegek és eldugult szaglószervek kellettek, meg persze pelus. De legalább a ráhangolódás megtörtént. Utánaolvasva rájöttem, hogy még valami hiányzik, méghozzá a hasprés technikája. A pelusba kakiló gyerek nem sajátítja el ezt. Soma maratoni székletvisszatartása pedig nem könnyű kakilást ígért, mitöbb fájdalmasat. Próbáltam meggyőzni, hogy ne gyüjtögessen, mert akkor tényleg nehéz lesz. Összetömített és lágyan eső kendő segítségével szemléltettem is a különbséget. Soma jókat kacagott a dolgon, de mintha felfogta volna a kettő különbségét a kislyukon való kijövetel tekintetében. Szóval rátértünk a célszakaszra. A béres csepp fogyasztása miatt megnőtt az étvágya és persze a késztetéseinek gyakorisága is. Talán az anyagcseréje is felgyorsult kicsit. Amit a nagyszülők kétirányú újabb legoajándék igéretei fejeltek meg. Innentől nem volt megállás. Soma ennél motiváltabb (én meg mérgesebb) nem is lehetett volna. Aztán húsvét előtt a barátnőmék voltak nálunk (szóval fullon a lakás emberrel), amikor Som elszaladt kakilni! Sikerült is neki egy kicsi, amit egy verdás kindertojással honoráltam is. Nagy volt az öröme, és lelkesedése. Az enyém is. Aztán egy kis feszült és várakozásteljes szünet következett, a visszatartás megszokottságával. Mignem vendégségben voltunk múlt hét szerdán (4-én). És megláttam a jeleket: lábujjhegyezős elvonulás, "én olvasok" álcával. Felajánlottam az idegen, de virágos wc-t. Megnézte, de nem volt hajlandó. Hívtam az apját, hogy akció van, a gyerek megy haza kakilni! Jácint megjelent, felkapta, a hátára csapta a tiltakozó gyereket, és hazafuvarozta. Soma meg amint hazaért a világ legtermészetesebb módján bevonult a mellékhelyiségbe és annak rendje és módja szerint elvégezte a dolgát, sőt még a fenekét is kitörölte, mintha ezer éve ezt csinálná. A motort megkapta. A vendégségbe meg egy kipirult örömmámorban úszó gyerek tért vissza. Rettenetesen büszke volt magára. Szó se róla, én is.

Azóta rendszeresen (3-4) naponta kakil a wc-be. Tegnap pedig megtörtént az áttörés is, PiciMamáéknál (majdnem idegen hely) is sikerült igazi nagyfiúként helytülnie a wc-n.

Végre.