Hát ez is eljött. A hétvége az ünneplés jegyében telt, és még ennyit nem bőgtem egyfolytában. No, nem az idő múlása viselt meg, mert pénteken még zsenge "hajadon"ként virultam, valamint azon szomorkodtam/örültem, hogy egy nadrágom sem jó rám, mert mind NAGY! (Annak ellenére, hogy a kilók stagnálnak.) Csakhogy szombaton lecsapott anyám szokásos évi nagy bántása, amelyhez általában valamilyen ünnep és sok ember jelenléte szükséges neki. Idén nem a karácsonyt választotta. Egy kis mini összezördülésünk volt Jácinttal, amit Anyám meglovagolt és nem is bírt leállni. Az egyik legfájóbb pontomon döf mindig, pedig egész életemben azért küzdök, hogy az "olyan vagy mint a" jóslat ne teljesedjen be. És szerintem egész jól állok. Nagy taulság számomra, hogy még így harmincöt évesen is kislányként tudok vinnyogni anyámmal szemben. Ha Anyu a színen van, kerülöm a konfliktust, szinte semmiért nem szólok neki, mert tudom, hogy sohasem jöhetek ki jól a szitukból. Végre fel kellene nőnöm. Az a baj, hogy ha valaki megbánt, nagyon nehezen tudok túllendülni rajta és folyamatosan belefacsarodik a szívem. (De egyébként meg nem vagyok haragtartó.) Pedig volt csuda-torta és meglepi is. Bár nem tudom, hogy jó ötlet-e egy félig-meddig kerek évfordulóra allergia vizsgálatot ajándékozni. Én azt kaptam. Nem rossz dolog, de én jobban örültem a 3Hoffer-ujjlenyomatos borítéknak amiben az ajándék volt, és nem is kellett volna semmi más. És persze pityeregtem a bújós-ajándékozós-mosolygós gyerekfejek láttán is. Örömkönnyek - bár csak ezek lettek volna. Nehéz lett a szívem, és még csak szombat volt.
Vasárnap megajándékoztam magam/magunkat egy gyerekmentes délutánnal. Persze megsirattam magam, hogy ezt miért nem Jácint találta ki, Nekem. Pedig tudom, hogy az ilyesmit sohasem remélhetem tőle. Ő csak másoknak szervez programot. Zsombort Picimamáék kebelén hagytuk a délelőtti szopi után. Már ők altatták el délelőtt is, és persze délután is, akkor már szopi nélkül (ekkor 2 órás alvásrekordot döntött!). /OFF: Rájöttem, ha én altatom Zsombort, akkor kell szopi, ha más, akkor nem. Eszik eleget egyébként. Nem tej, hanem Anya-függő. Így egypár napja a délutáni altatás Apa reszortja, és megy is simán, jó nagyot alszanak mindketten. Szóval fokozatosan leszoktatom a nappali szopikról, itt az ideje már./ Soma jött velünk Sopronba. Márti nagynénémhez mentünk vendégségbe, ahol finom ebéd várt minket, valamint tizenhat csodásan rám illő nadrág talált új gazdát személyemben. (Ezer köszönet érte!) Soma már reggel óta be volt sózva, alig várta, hogy Mártival játszhasson. És mi teret is engedtünk neki. Leléptünk. Kicsit vásárolgattunk, meg bementünk a Tűztoronyhoz ádventi hangulatot csenni. Az eső nem kedvezett nekünk, meg a felcsengő-bongó hamiskás produkció sem, de mégis jól esett kézenfogva csámborogni egyet a dermesztő hidegben. Nagyon szokatlan volt, hogy egy nyavajgó-nyűgös gyerek sem lökte ki a kezemből a forrócsokis poharat (és persze nem is itták meg). Eléggé sötét lett mire Somát összeszedtük, aki kellően el is fáradt a nagy játszásban, így bealudt az autóban. Zsombort a legvidámabb, legkialudtabb formájában szedtük fel útközben. De végül altatni sem volt nehéz őket. Szuper nap volt, éjjel sírtam is kicsit miatta.
Aztán hétfőn eljött a tényleges. És nagyon nem volt semmi ünnepi, csak egy hétfő, olyan mint a többi. Az éjjeliszekrényemen talált Boldog szülinapot! feliratú Nutella (csak ezt kértem) emlékeztetett csak rá, hogy ez a nap más, mint a többi. A barátok-rokonok sms-ei, üzenetei jólesőn szorongatták a torkomat. De semmi. Nem érzem a kor nyomta terhet. Egy picit talán többet filóztam a jövőn (és múlton). Bár ez manapság mindennapi vendég nálam. Előzőleg azt gondoltam talán megráz ez az esemény, mert már úgy szeretnék nem itt lenni és nem így, de nem. Tudom, hogy ráléptünk a jó útra és ehhez semmi köze a koromnak. Szóval megint meg kell jegyeznem, hogy hány éves is vagyok. És a könnycsatornáim is elapadtak.
