Nemnagyon akarok visszatekintgetni... Jó már itthon. Csak annyit, hogy a kórház az kórház, 3 hét meg rengeteg idő ott, pláne úgy hogy nem látod az események végét. Csak reméled, hogy minden a legnagyobb rendben lesz... Én reméltem. Másom sem volt. Türelem, mondták 1000+1-szer. (Ha valaki kimeri ezt a szót ejteni a száján, akkor nem állok jót magamért.) Aztán megindították a szülést. 17 óra vajúdás után császároztak meg 190/120-as levihetetlen vérnyomásnál. Megismétlődött az ami Sománál három éve. (Ott a szintidő 18 óra volt.) Máig nem értem miért hagyták hogy ez megint így legyen, amikor ismerték az előzményeket. Na de gyorsan felejtek. Bár azthiszem elég nekem a két gyerkőc. Főleg hogy egészséges mindkettő, akármi történt is a születésükkor.
Amikor bementem a kórházba még nyár volt, most meg tél... a minap még havazott is. Kimaradt egy évszak. Soma meg felnőtt, érzelmileg, gondolkodásilag, külsőleg. De tényleg! Vagy régen láttam? Kedd óta vagyunk itthon Zsomborral. Azóta zajlik a kétgyerekes élet. Mindkét gyerek tündér. Zsom alszik-eszik. (Bár éjszaka kicsit nyűgösebb.) Som meg imádja. Agyonpuszilgatja-szeretgeti. Ha hangját hallja, egyből jön: "Segítek megvigasztalni." Két remek kisfickóm van.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése