Nem írok.

Mert van munkám, és ez leszívja a fennmaradó energiám, amit nem Zsombor a "terepjáró" szippant magához. Így estére holtfáradt vagyok, csak némi olvasgatáshoz van erőm.

Mert a munka nekem művészet (bár a legtöbbször szolgai és még ez is), éltet testileg-lelkileg, csak blogot írni nem hagy.

Mert nyár van és bővelkedünk programokban. Amiről írnék is szívesen, ha a fentiek nem lennének. Bár néhány soros piszkozat formájában várják jobb sorsukat.

Mert szuperek a gyerekeim, és jó megélni a pillanatokat velük. És még a fényképező sem kerül elő olyankor. Töltekezem belőle (a nehézségeket is feledteti), és ehhez (blog)papír sem kell.

Mert sokszor vagyok lenn, és sokszor tornázom fel magam, mihelyst tudatosul bennem a lentség. Olyan mint a mániás depresszió, ha fenn vagyok azért nem, ha lenn vagyok azért nem írok.

Mert nem találom a helyem. Nem akarok itt élni. És erre nincsenek szavak.

Mert Zsombor olyan ütemben fejlődik, hogy pislogni sincs nagyon időm, nemhogy leírni a változásokat. 8 hónaposan kapaszkodva körbejárja a kiságyat. Feláll mindennél amiben kapaszkodhatnékot vél. Mászik. A kapaszkodás nélküli álláson dolgozik. És ezt egész napon át. Alvások nemnagyon zavarják meg folyamatos tevékenykedésében.

Pedig vágyom az írásra. A nyitásra. A változásra. A kommunikációra. A kapcsolatokra. A pozitív impulzusokra...