Sziporka

Teát iszom (zöldet, citromosat). Soma nézi, majd megszólal:
"Azt mondja a tea, bonyolult a szervezeted."
 

Jó dolgom van, vagy jó dolgunk van?

Ki süt a gyerekeknek este 8 után palacsintát? Na ki?
Hát nem én!
 

Hajdanán

...volt ilyen is az Öregapám.

  

Az Öreg

A sorozatgyártást egyszerűen nem tudja abbahagyni a mi kis családunk. Ahogy Argentína és Mexikó sem, de az ő okaik egyértelműek (péz). Nekünk mi okunk van rá? Semmi. Talán csak nem ilyenek vagyunk? Ez az epizód igazi magyar valóságshow lesz.

Öregapám jópár éve egyedül van és szinte a kutya sem néz feléje. Mára az én lelkiismeretfurdalásom is elmúlt. Van/volt szakszolgálat aki kitakarított, van/volt orvos aki a retkességből fakadó betegségeket gyógyította, van/volt szomszédasszony aki rányitotta az ajtót (némi pénzmag fejében), van/volt gazdaggyerek-feleség aki látogatta. Nekem nem volt szükségem arra, hogy a szitkozódásokat hallgassam, hogy a szagát szagoljam, hogy a mocskot lássam. Akinek a nemfürdés és a kosz a közege (gondolatok is ezzel szinkronban), azon nem lehet segíteni. 88 év, szép kor, de ilyen hazug életet ritkán láttam. Ja, nem halt meg az öreg, csak bevonult az öregotthonba. Tegnap. És igen jól tette. Csak ki ne rúgják onnan. Remélem bírni fogják az észosztást - Polgármester vótam, kitüntettek... stb. Bár talán közegére talál. Csak az a mindennapos fürdés ne volna. Ej-ej, kemény az élet!

Na ez a felvezetőkör volt.

Tegnap meglátogattam. Így fogadott:

Próbált egy kakast becserkészni nekem (Leszámolás Tokióban a tyúkudvarban). A tyúkot sikerült az első körben elkapni, a kakas nem adta könnyen magát. A torkán megsebesített kakas elszaladt, majd a pajtába terelve a nyúlketrec mögött megbújva szemezett velünk, de megfogni nem tudtuk. Illetve én csak tisztes távolból szemléltem a dolgot. Ami oly távolinak tűnt. Az öreg nem adta fel, hirtelen fürge lett, sámlira ugrott fel, ketrec elé térdelt (állítólag a lába van nagyon oda), és vadul kergette a szerencsétlen baromfit. Mindhiába. Mintahogy azt is mindhiába kérleltem, hogy hagyja abba az üldözést. Se jószág, se semmi nem kell nekem. Én naív, azt hittem beszélgetni fogunk (mert ugye lett volna miről). Pedig ő olyat sohasem tett. Nekem szónokolni pedig nem nagy mulatság. Úgyhogy az Öreg üldözött, én meg kattintgattam párat. Hidegen hagyott a beteg-öreg ember. Furcsa érzés, hogy tudok ilyet is. Sőt még rötyögtem is magamban. Láttam magam előtt, hogy hogyan ugrik majd egymásnak a másnap reggelre odarendelt háromtestvér (Gyuszi-Márti-Apám). Jó jós vagyok. Szegény Márti nagynéném bánatára.

És íme a film sketch:
Csodás napsütéses nap. Lerobbant ház, lerobbant Öreg a konyhában. A kamera pásztáz... Tele a ház, az udvar: szomszéddal, nyugdíjas korú egyedekkel (az Öreg gyerekeivel - két fiú, egy lány). Mindenki toporog. A nők könyörögnek az Öregnek, hogy fürödjön meg. Az meg nem hajlandó. A kamera megpihen az Öreg lapát kezén és fekete körmein. A győzködés hangjai beszűrődnek a szobába, akol a kamera originál pizsamák, ágyneműk kupacait pásztázza egy öreg bőrönd és sok nílonszatyor társaságában. A könyörgő hangok elhalnak. Vízcsobogás nem zavarja az idillt. Lassan pakolni kezd a rokonság. Az Öreg dolgait, az öreg bőröndjébe. Alatta az Öreg szónokol a kinnmaradóknak elmúlásról, nehéz időkről, - nagyon pátoszos, valahogy érződik, hogy a fele sem igaz. A kamera egy pakoló női arcra közelít. Sírhatnékja van, de nem teszi. Aztán kész a cucc. Mindenki csatlakozik az Öreghez. Aki még mindig beszél., és kiadja a parancsot, hogy a "Televízijót is vinni köll!" Senki sem mozdul. Mindenki benyögi, hogy mije fáj és miért nem lehet... A lábam... A derekam... stb. Majd a már egyszer pakolás közben mutatott nő (a legbetegebb mind közül, az Öreg lánya) cipeli a tévét a csuklómerevítős kezével, béna lábával (paralízis). Miközben az Öreg a szomszédasszony karján vonul kifelé. Ő kíséri autóhoz is (gazdaggyerek mercijéhez, egyik fiú). Másikfiú könnyeket morzsol (magát siratja - a szerk.). A gyönyörű napsugár megcsillan a dugigrakott kis bordó (Öreg lánya vezette) autó tetején, amint megáll az öregotthon előtt.
 

Láncláz

Soma vasárnap óta lázas, egyfolytában. Garatgyulladás. Ma már vérvételen is voltunk, mert tegnapelőtt éjszaka 40 fokos volt a hője. Egyébként meg Nurofentől Nurofenig van, 38,2-5 körüli magaságokkal. A kiugrás miatt csinált vizelet tesztet a doktornő, ami a fertőzésen felül pozitív cukrot mutatott. Helyben leizzadtam, de a doktornő is. Egyből teljes labort csináltatott. Soma irtó klasszan viselkedett a vérvételnél. Előtte jobban sírt, félt. Közben meg tartotta a karját és mesélt, mesélt (persze legó gépekről). Ehhez persze a kedves laborosok is kellettek. Jó ilyenekkel is találkozni. Szerencsére a cukor negatívnak bizonyult (4,96 lett, ahol 5,5-ös felső érték). Pedig már láttam a szemem előtt a sok kenyér, tészta, péksüti + fertőzés által okozott cukros életünket, amikoris Soma nem vesz magához ételt, mert nincs olyan amit megenne. Ugyanis a zöldségek közül semmit nem eszik meg, gyümölcsben meg csak az alma és a banán jöhet, bár gyümölcslé formában fogyaszt többfélét is, ha olyanja van. Szóval nagy huhh, de még mindig lázas... levert, kedvetlen.

A nagy traumát feldolgozandó, játéboltban jártunk a vérvétel után. Som egy tréler szállította markolót, és két kis repülőt választott. (Olcsón megúsztam.) Mikor hazaértünk, az egyik kisgépet egyből Zsombornak adta, de nem úgy mintha az övét adná oda, hanem úgy mint aki direkt neki hozta. Vagyis neki választotta. A boltban nem is egészen értettem miért kell neki kettő, nem hisztizett, csak szépen kérte. Hihetetlen tud lenni ez a fiú! Olvadozom...
  

Elszakadás

Az alsó szomszédunk (Anyóka) meghírdette a lakását és dühítően magas áron el is adta. Az érdeklődők még csak fel sem jöttek megnézni a mienket. Pár vacak lépcsőn múlt. A poén az hogy menet közben még emelt is az áron, és azt is megadták neki. Minket meg esz a fene nagy irigység. Vagy inkább sajnáljuk, hogy nem velünk történt az eset. És eközben örülünk is neki, hogy ilyen jól járt. (Csodás az emberi érzelemtenger!) Mondjuk a vevőt nem irigylem, ahhoz hogy jó lakást kapjon szét kellene bombáznia a lakást. Ugyanis a vízvezetékek olyannyira rozsdásak voltak már akkor is amikor mi a mienket kicseréltettük (6 éve), hogy a vízvezetékszerelő nem hitte el, hogy ezeken a csöveken keresztül jutunk mi hozzá az éltető nedűhöz. És nála se villany-, se vízvezeték nincs cserélve. Namindegy.

Szóval Anyóka (a mi harmadik nagyink) elköltözik a messzi Tirolba, a lányához. A gyerekek annyira szeretik, hogy sírni is képesek utána, ha nem jön fel hozzánk, vagy távoznia kell tőlünk. Neki is sokat jelentenek a gyerekek, Soma a "Szemefénye", Zsombor meg a "Szívecsücske". Somának próbálom is beadagolni a majdani nemlétét (nem látjuk, nem látogatjuk, szóval nincs), nem fogja fel. Még én sem. Sokat sokféleképpen segített nekünk az elmúlt időszakban. Szeretjük. Látjuk ahogy pakol... huhh. Egy életet csomagol be illetve dob ki. Sajnálom őt, mert nem önszántából költözik, de mégis ez a lehető legjobb döntés. Remélem az ő rozoga szíve nem rokkan bele teljesen a búcsúba. A mienk hasadozik. Elválás tőlünk (tényleg szinte családtag ő), a lakástól, az országtól... irtó nehéz lehet. Még egy hét, és ennyi volt. Soma minden nap csak annyit kérdez, hogy "Anyóka, ugye te itt laksz alattunk?" és a Még igen.-től megnyugszik. Pedig csütörtök nagyon közel van és akkor még egy kötelék szakad el amiért érdemes lenne Kapuváron maradni.
 

Jelek

Hiszem, hogy mindennek eljön az ideje, és minden jelekkel van tele - amit észreveszünk, vagy nem. Most is kaptam egyet. (Köszönöm!) > Jajj, nem ennyire hittérítő szagú ám a dolog! Legtöbbször megérzés-beválás az egész, én azt szoktam mondani, hogy megint nagyon aktív a banyagénem.

1. PetiKutya elvesztése megviselt, pedig nem volt már egy ideje napi kapcsolatom vele. Marika néni (PiciMama) viszont szó szerint bele is betegedett. A lelkiek okán, valamint az éjjeli virrasztások, a hidegben kutyafejet tartások miatt. Ha minden gazda csak egy kicsikét is ilyen lenne...

Megbeszéltük, hogy természetesen kell majd másik kutya, de nem rögtön és mindenáron. Úgyis szembejön velünk a lehetőség, ha elég nyitottak vagyunk rá. Az én régi szívemvágya egy labrador vagy golden retriver. Talán a rövid szőre miatt a labrador előnyösebb lenne, de az okos buci fejük és nézésük miatt akármelyik jöhet. Szóval szeretnék bevonzani egy ilyen édes négylábút. Mivel én is családi házba vágyom, lehet hogy ott lesz majd egyszer ilyenem. Bár lehet, hogy csak akkor, ha kirepültek a gyerekek és az időskori rigolyáimat egy ilyen kutyagyereken fogom kiélni. De egy biztos, lesz nekem egyszer. Kiskoromban mindig állatok vettek körül. Minden kóbor kutya amit a faluvégen-erdőszélen kidobtak (vagyis a házunk előtt) az mind nálunk landolt. Buksi volt mind. Amin senki sem akadt fenn, még a kutyák sem. Volt egy ilyen pulink - aki sakálszerű kölykökkel ajándékozta meg a környéket (valószínűleg a cafkasága volt a veszte) - akinél hűbb ebet nem is találhattunk volna. Választott ebünk Dzsoni a rövidszőrű magyar vizsla - erdésznek vadászkutya jár alapon - nem volt ilyen jó döntés. Nekünk gyerekeknek kiapadhatatlan örömforrás, viszont a szüleimnek kajla teher. Rengeteget kellett volna vadászni sétálni-futni vele. Amit nem tettek meg. Mi próbálkoztunk, de nem voltunk elegek az energiájához. Aminek ékes bizonyítékai a széttépett/rágicsált foteljeink voltak. Fajtatiszta volta másnak is tetszhetett, mert ellopták tőlünk, így szüleim nem kerültek döntéshelyzetbe. Ezután mindig megelégedtünk a soron következő Buksival. Sok volt köztük az öreg kutya, és milyen érdekes, hogy mennyire természetesen éltem meg, azt hogy ha eljött a végső búcsú ideje, akkor csak szépen bevonultak az erdőbe. Gyönyörű-szomorú választás.

2. Sokat rágom magam a fotózáson. Amit nem tudok. Csak szeretnék. Sem tudásom, sem gépem (sem pénzem) nincs hozzá. Csak szemem (mindjárt kettő). Utálom a jelenlegi kompakt gépemet (és egy másik kompaktot szeretnék). Jó lenne egy nagyobb-jobb-profibb gép, de nem biztos, hogy tudnék vele bánni. Viszont tuti képeket azokat szeretenék. Sőt, olyanokat is akár, amit felhasználhatok a munkáimhoz. Ördögi kör. Dühös vágy. De nincs veszve semmi, mert sorra olyan blogok jönnek velem szembe, amiknek a képeitől elolvadok és csak icicpicit esz belül az irigység. Olyan jól csinálják, lehet hogy ez tényleg nem az én utam. Próbálok hozzászokni a jó kocafotós címhez.