Tegnap azon rötyögött kisebbik gyermekünk, hogy többször is sikerült egyedül megállnia (minden kapaszkodás nélkül). Talán a cipős lába tette. Hát igen, itt tartunk. 20-as kell neki. Ma meg a tükörtől (imád magával incselkedni) két lépéssel nálam termett. Jácint is látta. Zsombor is meglepődött magán, de büszke kacagással nyugtázta tettét. Mi meg visszatoltuk leesett állunkat. Még nincs 10 hónapos! Azért nem szaladt el vele a ló. Még igényli a kezemet (perszehogy főleg az enyémet). Imádom ahogy kis puha kezeivel rendezgeti az ujjaimat, keresi a fogást és indulandusz. Közben sikkantgat, kiabál és ha nagy a hely, szinte fut bele a térbe. Bármerre megyünk az emberek arcán mosoly terül el. Néha ő maga generálja ezt az odafordulást, addig fixírozza az embereket amíg azok nem reagálnak rá. Tartózkodó fázisa még mindig van, de ha feloldódott, akkor nevet, huncutkodik. Főleg két lábon. Süt róla, hogy élvezi a tudását. Csak megy álló nap. Mostanában jobban is kidől a nap végére. De azért az esti altatóceremónia nem maradhat el, egy jót hancúrozik az ágyon. Dől bele a párnába, takaróba, szinte elsüllyed bennük és kacag. Újra és újra. Aztán "lenyomom" és kacajből gajgajra váltva (kézrátéttel, cumival) szépen elalszik. De vigyáznom kell, hogy ne beszéljek a továbbiakban túl hangosan, mert bármilyen mélyen alszik is, a hangom újra aktivizálja. És mint egy kölyök prérikutya néz rám kiemelkedve az ágy habjaiból.
1 megjegyzés:
Gratulálok a tudományhoz:)
szivet melengetően írtál most is..mint mindig:)
Megjegyzés küldése