32. hét

Hát igen itt vagyunk. Szinte gond nélkül. Megnyugodtam. A dagadás a lábamon is elnyugodott. Hihetetlen. Nemtudom hogy hogyan működik ez, de: A pánik ront a dolgok állapotán? (Tudom-érzem, hogy igen.) Jó, azért pihentettem is a lábam rendesen. (Felírt a doktornőm homeogolyókat megelőzésre, de nem volt a patikában, így rendeltek nekem. Még nem jöttek meg.) Tegnap a védőnőnél is jártam, hogy legyen teljes a kivizsgálás. A vérnyomásom 130/80, teljesen jó. A szívhang zene füleimnek. A vizelet negatív. Huhh. Babóca meg dumm-dumm folyamatosan, ahogy szokta. Teljesen belakta a pocakom. Mindenki nagy babát tippel. Én egészségeset szeretnék, időre. Sokat "beszélgetünk", sajnos a hangos szó nem megy nekem, az érintés és a belső gondolatbeszéd annál inkább. Somával is így volt. És úgy látszik mindkét gyerekem kedveli. Zsombor készséges az arrébbvándorlásban, ha megkérem, bár túl ficánka ahhoz, hogy sokáig úgy is maradjon.

Altatásban vagyunk. Soma ágyában fekszünk. Túl vagyunk a Fáj a lábad? Nincs fáslid? Mit, miért? beszélgetésen. Megsimogatta-megpuszilta a lábam, ugyebár ilyenkor szokott a gond elillanni (nála). Már eléggé álomország szélén járunk. Egyszercsak Som felpattan. "Hozok neked vizet." Nem kell, tiltakozom. De a gyerek már rohan is át az apjához: "Anya kér egy kis vizet!". Édesem! Gondoskodásból jeles! Lehet itt betegnek lenni? Ugye nem.