Mivel a fiam nem egy bőgőmasina (bár a műsírásban verhetetlen), ezért rólam van itt szó. Igen, sokat sírok. Főleg igazi indok nélkül. A hormonoknak lehet itt nagy szerepe. Nem mondom, hogy nem sírok önsajnálatból, vagy a gyerekem miatt, mert dehogynem. De bármi olyan képzettársításokat indíthat el bennem, ami miatt a könnycsatornáimnak nem tudok parancsolni. Mondjuk megnézem az édesdeden alvó gyermekem, és elolvadok ahogy nézem... brühühü. Lehetek én ilyen szerencsés?... brühühü. Mi lenne vele nélkülem (és fordítva)... brühühü. És mi van ha tényleg baj van, mi? Szóval tudok ennél végletesebbet és kacifántosabbat is kiagyalni, amit nem részleteznék. Az elején próbáltam állni a sarat. De mostanra feladtam. Kisírom magam, majd röhögök a hülyeségemen és utánna JÓ. Olyan mint egy frissítő zápor, elmos, kitisztít, és visszakapom az agyamat, a józan eszemet, és már tisztán tudok gondolkodni. Sohasem sírtam én, csak akkor ha igen belémtapostak, de akkor nagyon. Most kisírom magamból amit lehet és remélem a baba születése után már csak a boldog idétlen vigyorgás marad nekem. Mindjárt elbőgöm magam... :-)
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
3 megjegyzés:
Én most mosolyogtam, de emlékszem milyen jókat bőgtem a Hetedik menyországon anno...
A.I. - Mesterséges intelligencia c. film... már sokszor láttam, de kikapcsolni sem voltam képes. Végigbőgtem vagy azért ami éppen zajlott a filmben, vagy azért ami lesz még benne.
Szóval nem vagyok egyedül... azért ez megnyugtató. :-)
Nem bizony :)
és ha azt is elárulom, hogy a Vészhelyzetről első terhességem alatt szoktam le...
Megjegyzés küldése