Zsombor még mindig egy Popeye-pofis kidobólegényre hasonlít, amit ellensúlyoz a hófehér bőre, bájos mosolya, huncut tekintete, vörösbe játszó szőke pihehaja. Bár keménylegény ő. Fekvő helyzetben emeli a fejét, törzsét, mint aki fel akar ülni. Ha karban van akkor e késztetése még gyakoribb. Arra törekszik, hogy minél többet lásson. Hiharcolja magának a függőleges tartást, mert úgy lát a legtöbbet, és akkor büszként tekinget körbe, pásztázva a terepet, mint egy kis prérikutya. Soma ilyenkor imádja odadugni a fejét a fejéhez és pofipuszit cuppantani rá. Mondjuk mindenkinek ez ugrik be elsőre. (Szerencsére a pofirázogatós nénik kora lejárt, vagy nem találkozunk velük.) Sok új tudománya van. Már megfogja a tárgyakat és tömi be a szájába. De legjobban még mindig a keze ízlik neki. És akár mindkettőt is tövig benyomja. Elkezdett buborékokat gyártani, nagyüzemben. Csak úgy bugyok az a sok nyál. Soma meg utánozza (brrr). Egyre gyakrabban nem kéri a cumiját, hanem ujjszopizik, bár még nem mindig találja meg benne a hozzáfűzött reményeket. Ez volt a hét kihívása is egyben. Ugyanis az ujjszopi még nem megy, de a cumi már nem kell, szóval kiköp... és megy a nyűglődés. Anya meg visszaad-visszaad-visszaad... egészen addíg míg el nem fogadja és elalszik. Ezt az alaptényállást nehezítették meg a héten a jövő-menő frontok, amik úgy tűnik babát (nappali nemalvás, állandó álmosság) és anyát (kínzó fejfájás) egyaránt meggyötörtek. Sőt még dolgoztam is, gondolom ezt is megérezte az én kis anyaradarosom. Az éjszakai szopik is nagyon gyakoriak voltak. A nehéz napokat ellensúlyozta viszont, hogy Zsombor elkezdett mosolyokat osztani. Ha nézhet a maga kedvére, akkor folyton oszt is. Egy kép, egy tárgy ugyanúgy kaphat belőle, mint akárki más. A bónusz pedig, tratatatam: hangosan kacag! Mmmm! (Pont akkor mint Soma.)
Szeretem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése