Zuhog az eső, eláll, zuhog, eláll, csepereg, eláll, végre lemegyünk, erre megint esni kezd, eláll mire feljövünk... Gyerek tropa. Én is. Som kajla, üt-vág, magát sem kíméli (egy pillanatra nem lehet elmozdulni mellőle, mert önveszélyes), engem sem. Még ilyen nem volt: akarattal megrugdosott. És ilyen sem: elfenekeltem. (Védekezés: pelusra mért volt.) Lefogtam, de mihelyst elengedtem, folytatta. Tehetetlennek éreztem magam, és persze rossz anyának, mert nem tudtam kezelni a helyzetet. Nem tudtam elvenni tőle semmit, amivel büntethettem volna. Ő meg kinevetett. És csak ketten voltunk itthon, ugyebár. Apa a klimatizált irodájában dolgozott, ma irigyeltem. És azon tűnődöm most holtfáradtan, hogy mit kellett volna tennem (csak azt tudom, hogy amit tettem azt nem) és hogy mit csinálnék, ha Som igazi vásott kölyök lenne. Mert persze nem az.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
2 megjegyzés:
Hát ez nagyon nehéz kérdés. Olyan érdekes, hogy tehetetlenségünkben nekünk eljár, de legalább is eljárna a kezünk, miközben az ellenkezőjét várjuk el. Olyan érdekes, hogy az imádott csemeténk időnként képes előhívni a szülőből az állatot. Belőlem biztos. Aztán meg nem értem. Hogyan és miért. Mikor meg gondolkodni kezdek, az önmarcangolás után olyan kérdések jönnek, hogy hogyan várhatom el, hogy egy két-három éves tudja mérsékelni tehetetlenségét, ha magam sem vagyok képes rá mindig.
Talán egy ölelés jól jönne, ha nem borulna mindenki agya el. Nagy gáz esetén a hidegvíz meglepő hatását is teszteltük, de szerintem az sem hoz sikert. Akkor már egy nyugis arcmosás.
Azt is látom, hogy a mérgem csak olaj az övére, de ne má', hogy én sohase tombolhatok.
Azt hiszem a kifordítás működik nálunk leginkább, ha hajt valamire és nagyon túlzásba viszi, csak akkor kaphatja meg, ha lenyugszik.
Csináltuk a menj a szobádba akciót is, és a nem veszek róla tudomást is. Mikor melyiket. Bár ma szívem szerint én is lekevertem volna egyet, igazi dühből, de "csak" megragadtam a vállát.
Borzalmasan nehéz ügy ez. Ráadásul egy új helyzetben is vagytok, tele mindkét részről félelmekkel.
Krisz, tudom milyen pocsékul érzed magad és hidd el ezt Som is tudja.
Én azzal szoktam magam vigasztalni, hogy a gyerekek olyan rugalmasak és képesek megbocsájtani, no meg elfelejteni eseményeket.
Ha meg megtalálnád a tuti megoldást, hát engem is érdekel!
Pussz: Kata
Amúgy Tomi is ki szokott nevetni. Mert ilyenkor még nincsen kialakult lelkiismeretük, de talán ezzel a nevetéssel kicsit a saját feszültségüket is oldják.
Mindig meg kell vele beszélni, hogy mi történt. Az én kezem is elcsúszott már, sajnos, bocsánatot is kértem érte. És azt is elmondtam, hogy biza borzasztó mérges lettem rá, bár ez ugye, szerinte se megoldás.
Kérd meg egy-egy ilyen akció után, hogy kérjen bocsánatot, mert ez neked rosszul esett. És próbáljátok megfejteni, hogy mi a baj. Te próbáld szavakba önteni, ha megtanulja kifejezni a problémáit, attól ő is megkönnyebbül.
Egy méregpárna? Egyik oldalán mérges arc, ezt lehet püfölni, ha mérges, a másik oldala mosolygós arc, ha megszűnt a feszültség.
Most mennem kell, a kicsi aludni kíván, remélem, leég érthetően fejeztem ki magam.
Megjegyzés küldése