Mégegy

Ma ultrahang és doki-túrán voltunk. Úgy tudtuk, hogy nem kell sokat várni az uh-ra, ezért bátorkodtuk Somát is elvinni magunkkal. De tévedtünk. 4 órát(!) (10-14 h) vártam amíg bekerültem. Most, 19 hét és 3 naposan került sor a genetikai uh-ra, amit a győri kórházban orvos (nem szonográfus) csinált. Ilyenkor már sokmindenre fény derülhet. Nagyon kíváncsiak voltak a fiúk, de hosszú várakozás után feladták, és barátnőmékhez mentek. Én meg mikor végeztem eláztam, meg ettem egyet és 15,20-ra hipp és hopp oda is értem a dokimhoz. Amivel sitty-sutty végeztem. A hosszú várakozás nagyon megviselt. Ilyenkor aludni szoktam, no meg enni is. De az a fő, hogy minden a legnagyobb rendben találtatott. És eddig úgy tűnik...... KISFIÚ.

"Hol ficánkol a Kistesó, mutasd meg Anya!?"

- ezt Somának rajzoltam, hiszen annyit emlegettem neki, hogy látni fogja.

Fura érzés ez a kétfiúságos történet. Legalább nem kell hajasbabákat, csatokat, pörgős-szoknyákat beszerezni... és az összes gyerekemet és unokámat Hoffernek fogják hívni. :-) Nem tagadom nagyon lányt szerettünk volna (és még van remény, mert nem bukkant még elő). Pont ezért barátkoznom kell még a gondolattal, hogy két fiú fogja uralni az életünket, az összes ezzel járó fiús dologgal. Bár visszagondolva sejtettem valamit...

Az ultrahang előtti napokból egy párbeszéd:
Jácint: - Mi lenne, ha Luca lenne?
Krisz: - Akkor van a szülinapom, az nem jó. Legyen Ábel.
Jácint: - Az nekem nem tetszik. És a Mia hogy tetszik?
Krisz: - Akkor már inkább Ami, de méginkább Ábel, jó?
Jácint: - Az nem lesz.

Itt tartunk.
És én akkor is Ábelt várok.