Bezzeg az én időmben!

Valami böki a csőrömet. Messzíről indítok.

A babatali után a PestiMarikanénihez mentünk aludni. Elég későn értünk oda, a gyerek túlpörögve. De viszonylag könnyen elaludt az idegen környezet dacára. (Ahol még mi sem jártunk.) Jól kihasználtuk a rokonságot, mert tényleg csak aludni voltunk ott, reggel korán eljöttünk. De szerintem a somai produkciókból így is elég ízelítőt kapott a Marika néni. Nincs hozzászokva egy ekkora gyerekhez, egyedül, a saját ritmusa szerint él. Ezért méghálásabbak vagyunk, hogy befogadott minket, s hogy azt találta mondani, hogy jöjjünk máskor is. :-)

Ha már elutaztunk akkor vásárolgattunk is, hol máshol ha nem az Ikeában. Mint mindig, ha arra járunk. Útközben Som kipróbált számtalan játszóteret, játszóházat, így az ő gyerekprogramja is teljes volt. A hazafelé úton el is aludt a drága.

Hazaérve a BÚCSÚ maradványai zajlottak éppen (ami elől elmenekültünk). 3 helyszín - 3 különféle búcsú - 3 napon át. A klasszikust (körhintás) Anna napi búcsút kihagytuk. A Tökös búcsút (hogy mi benne a tökös az rejtély maradt) megnéztük egy vattacukor erejéig. Itt a vattacukorárus megkérdezte tőlünk, hogy: Hát ez meg mi ez itt? Hát búcsú! - mondtuk, miért nem látszik? Hát nem. És végül a Lovas búcsúban kötöttünk ki. Ahol Soma egész végig azt hajtogatta, hogy "Fel akarok ülni egy pacira!". Gondoltam, hogy megint csak a vágya nagy, de folyton visszavonszolt a halálosan kimerült pónikhoz, ahol tényleg lehetett rajtuk ülni néhány kör erejéig. Rengeteg gyerek tolongott körülöttük és simán eltaszajtottak a szülők minket, hogy az ő gyerekük kerüljön sorra. Én meg nem vagyok igazán harcos típus. Meg szerintem nem is ez a módja a dolgoknak. Na de végül az utolsó kört elcsíptük, és Soma büszkén ült a nyeregben, sőt a köv. pillanatban sem akart leszállni róla. Örültem. Ő is. A trambulinra is vágyott, de miután bement, már jött is ki, a légvárban is már a bejáratnál megtorpant és ennyi is volt. Úgy látszik, hogy ezekhez még nem érezte magát elég érettnek. Hogy ne maradjunk élmény nélkül, a tulaj bácsi (vannak még rendes emberek) hajtogatott Somának lufiból egy kutyust, ami egy másik lufira lett ráfűzve. A továbbiakban ezt kellett még mindenhova hurcolnunk. Soma kürtöskalács őrült, ha meglát valakinél egyet, akkor rögtön keríteni is kell neki egyet (úgyhogy a vásárokban kitűnő ajándék számára). A kalácshoz vezető út/sor hosszú volt, de kivártuk, Sománál ez nagy szó, mert várni még egyáltalán nem tud. A kalács és a lufi is az én kezemben landolt és még a forró kalácsot is nekem kellett volna fújnom és adagolnom a gyereknek, kellett volna még egy kéz. Ezért a lufit a táskámba tűztem. Már lecsengett a rendezvény és a tombola sorsolása zajlott. Mindenki a pályán tolongott. Az úton alig lézengtek, meg mi. Szembejött velünk két kisgyerek, olyan 4-5 éves formák. A lufi kicsúszott a táskámból, Som vette észre. Kb 10 méterre mögöttünk veszett el. A két gyerek odaért és ráugorva kidurrantották! Pedig szerintem láthatták, hogy a mienk. Soma keservesen elkezdett sírni, és vigasztalhatatlan volt. Tehetetlenségemben én is vele sírtam. Hihetetlen ez a világ! Én a gyerekek helyében (most és annó): 1. biztosan örülök, hogy találtam egy lufit, 2. esetleg megkérdezem, hogy kié. Olyan kicsik voltak még, az ilyen tetthez. Soma hazáig sírt. Ő is látta az egészet, és nem értette, hogy miért tették. Bevallom én sem. Annyira nem, hogy le kellett írnom.